A teljes életért

0
609
Fotó: pixabay.com

EVANGÉLIUM 

Abban az időben:
A farizeusok félrevonultak és megtanácskozták, hogyan tudnának belekötni Jézus szavaiba. Majd odaküldték hozzá tanítványaikat és a Heródes-pártrakat a következő kérdéssel: „Mester! Tudjuk, hogy igazat beszélsz, és az Isten útját az igazsághoz híven tanítod, és nem vagy tekintettel az emberek személyére. Mondd hát meg nekünk, mi a véleményed: Szabad-e adót fizetni a császárnak vagy nem?” De Jézus felismerte gonoszságukat és így szólt hozzájuk: „Miért kísértetek, ti képmutatók! Mutassátok csak meg az adópénzt!” Aztán megkérdezte tőlük: „Kinek a képe és a felirata ez?” Azok azt felelték: „A császáré.” Erre ő így szólt hozzájuk: „Akkor hát adjátok meg a császárnak, ami a császáré – az Istennek pedig, ami az Istené!” Ennek hallatára elcsodálkoztak, otthagyták őt, és elmentek. (Mt 22,15-21)

A pók egész nap szőtte hálóját, és este elégedetten tekintett munkájára. Észrevette azonban, hogy van egy szál, ami egyáltalán nem illik bele az egészbe. Amikor azonban levágta a többiről, az egész háló lezuhant. Az a szál tartotta ugyanis az egészet. Ez történik velünk is, ha a legfontosabb szálat vágjuk le, vágjuk ki életünkből. Ilyen az életünk, ha nem adjuk meg Istennek azt, ami az Istené! Ez a szál az alap – és ha megtagadjuk az alapot, akkor önmagunkat pusztítjuk el!

Lehetünk erkölcsösek Isten nélkül? – hangzik el gyakran a kérdés. Egy darabig igen! Mi is tudunk egy ideig jók lenni – ezzel magyarázható az, hogy vannak emberek, akik, bár nem tartják a kapcsolatot semmilyen vallási közösséggel, jók és erkölcsösek. De honnan tanultak meg jók és erkölcsösek lenni? Nem szabad elfelednünk, hogy az istentelen társadalom még manapság is abból az erkölcsi tartalékból él, amelyet a kereszténységből örökölt. Akik jók, de fölöslegesnek tartják ápolni a kapcsolatot közösségeikkel, azok is valahol tanultak jók lenni. Örökölték. Ha nem örökölték volna, nem tudnának jók lenni! És nem szabad azt sem elfelejteni, hogy a sötétség nem a nap lenyugvásának pillanatában áll be, mert sugarai még fényt bocsátanak akkor is, ha elhagyta a horizontot. De később beáll az éjszaka és a fagy! Egy idő után el kell gondolkodnia mindenkinek, aki önmagában jó, hogy valahonnan meríteni kell – az ember nem élhet meg csupán önmagából! Rá kell jönnie, hogy ő is egy nagy egész része. Meg kell adnia Istennek, ami az Istené – és nemcsak a világnak, ami a világé!

Isten vendégei vagyunk itt a földön. Tőle jöttünk, és hozzá térünk haza. Az életünk nem a semmiből a semmibe fut. Van oka és van célja. Aki ebben a tudatban él, az derűsen, csillogó szemekkel tud élni! Tudja azt is, hogy Isten képére van teremtve, és ezt kell formálnia egy életen át! Feladatunk tehát, hogy önmagunkká váljunk! Olyannak, aki nem maszkot hordoz, hanem önmaga életét éli, és ez csak akkor lehetséges, ha odaadja önmagát Istennek! Ez az önátadás tesz teljessé bennünket! Istennek adni, ami az Istené ennek fényében azt jelenti, hogy visszaadjuk magunkat Istennek!

Az Isten nélküli élet tehát nem teljes. Lehet becsületes, de nem teljes!

Amikor Jézus a mennybe emelkedett, az apostolok földbe gyökerezett lábbal, szemüket az égre emelve figyelték, hogyan takarja el Mesterük alakját a láthatatlan örökkévalóság. Ez a keresztény ember igazi magatartása: lábával a földön él, de szemét az égre emelve keresi a mennyországot. A kettőnek együtt kell működnie. Az ember nemcsak test, hanem lélek is, a kettő együtt alkotja az embert! Nagyon fontos a földi világ építése közben arra a szálra figyelni, amelyik az éggel köt össze bennünket!

Sajgó Balázs

(A szerző gyulafehérvári főegyházmegyei Caritas lelki igazgatója, a gyergyószentmiklósi Szent István-plébánia kisegítő lelkésze, írása a Vasárnap 2017. október 22-ei számában jelent meg.)