A segítségnyújtás arcai

0
888
(Fotó: Juventutti Alapítvány)

A szegény gyermek legyen bármilyen isteni adományokkal is felruházva, hátrányból indul. Akármennyire is igyekszik egy-egy pedagógus azonos módon kezelni a gyermekeket az óvodai vagy iskolai csoportban, ritkán sikerül ezt valóban megvalósítani. Élőítéleteink vannak a szegény családok gyermekeiről. S még ha nem is adunk ennek hangot, a nonverbális kommunikáció a beszédet felülírja. A szegény gyermek (még ha a kevésbé negatív jelzőcsokrot használjuk is, ti. anyagilag hátrányos helyzetű) külön klikkbe kerül az iskolában. A láthatatlan határokat az az egyszerű gesztus nem szünteti meg, hogy a pedagógus „vegyítve” ülteti a gyermekeket. Emlékszem az iskolából arra, akinek az igazgató hozott minden egyes nap szendvicset, mert otthonról nem jutott. Emlékszem arra, aki egy hétig vagy kettőig ugyanabban a ruhában járt. Büdös volt az első hét végére. Nem számított, hogy tud-e valamit, sem pedig azt nem kérdezte senki a szülejétől, vajon egy kiló mosóport elfogadnának-e. A szüleje által eltüzelt iskolai füzetért is ő kapta a szidást.
Előszeretettel vélekedik úgy a társadalom, hogy csak roma közösségekben fordul elő mélyszegénységben élő család. Sem gyermekkori, sem felnőttkori tapasztalataim nem támasztják ezt alá. Azt viszont igen, hogy sok családban szégyen, ha nem futja valamire, de kérni sokszor nincs is kitől. Erdélyben több egyesület, alapítvány és egyházi szervezet foglalkozik azzal, hogy a mélyszegénységben, nélkülözésben élő gyermekeket támogassa.
A Vasárnap hetilap október 8-ai száma ennek a problémának eredt nyomába. A következő szövegrészekkel ajánljuk magunkat.

Észrevenni a nehézségeket

Szatmár megyében öt Caritas-intézmény foglalkozik hátrányos helyzetű gyermekekkel: a szatmárnémeti Don Bosco Nappali Központban, a szatmárnémeti Barátság Háza Nyitott Szociális Központban, az erdődi Integretto Nappali Központban, a túrterebesi Tours-i Szent Márton Közösségi Központban és a nagybányai Assisi Szent Ferenc Közösségi Központban. Az öt egységben 2016-ban összesen 628 hátrányos helyzetű gyermekkel foglalkoztak a szakemberek. Ugyanakkor minden bizonnyal ez az önmagában is megdöbbentő adat csak részszám, nem mindenki jut el a Caritas-kirendeltségekhez.
A több mint hatszáz gyermek számára a központokban általában biztosítanak naponta egy uzsonnát. A személyes higiénia megőrzésének lehetősége is adva van, azaz lehet zuhanyozni és mosógépet is használni. Periodikusan anyagi támogatást is nyújtanak a növendékeknek: iskolai tanszereket, ruházati cikkeket, tisztálkodási szereket kapnak a gyermekek és családjaik. Megünneplik a születésnapokat, s ezen kívül karácsonyra és húsvétra is kapnak egy kis ajándékot az oda járók. A Caritas-munkatársak igyekszenek biztosítani annak lehetőségét, hogy a gyermekek eljuthassanak színházba, moziba.
Az idei évben, iskolakezdés előtt a Caritas-szervezet akciót hirdetett megunt, de jó állapotú és a gyermeknek is tetsző iskolatáskák gyűjtésére. Munkájuknak és az adományozóknak hála harmincöt gyermeket tudtak ilyen módon támogatni az új tanév elkezdésekor.

A túrterebesi központ foglalkoztatottjai jutalomkiránduláson. (Fotó: Szatmári Egyházmegyei Caritas)

A Romániai Máltai Szeretetszolgálat szatmárnémeti kirendeltségének egyik legrégebbi programja a hátrányos helyzetű gyermekek és családjaik támogatása. Idén Szatmárnémeti lakóival közösen történt majdnem száz hátrányos helyzetű gyermek táskáját sikerült megtölteniük a 20172018-as iskolai év kezdetére. Erről Hegedűs Gergő ismertetőjét a Vasárnap hetilap október 8-ai számának Fókusz rovatában olvashatják.

Mintát mutatni

Ugyanitt Leskó Barbara ismerteti a Gyulafehérvári Caritas roma programját, a rászorulóknak nyújtott segítség menetét: (…) Tanszereket is elfogadunk, de nem direkt módon adjuk oda a gyermekeknek. Ez azt jelenti, hogy ha kapunk egy nagyobb adományt, nem osztjuk szét, hanem a délutáni foglalkozáson különböző feladatokat oldanak meg, amiért pontokat, érmét, smile-t kapnak – ez korosztályfüggő. Amikor összegyűjtenek egy bizonyos számú pecsétet, érmét, azt levásárolhatják vagy ajándék gyanánt megkapják. Télen például megnézzük, hogy kinek nincs sapkája, kesztyűje, és akkor ő azt kap. Arra szeretnénk rávezetni a gyerekeket, hogy azért, amit kapnak, valami eredményt mutassanak. Nyersen fogalmazva: dolgozzanak meg azért, amit kapnak, ugyanis sokkal nagyobb értéke van annak, amit nem „ingyen” kaptak. A szülőknél is ugyanezt alkalmazzuk: ha felnőtteknek való dolgokat kapunk adományba, akkor, amikor besegítenek valamilyen tevékenységbe, például takarítani, akkor a segítség ellenében odaadjuk az adományt. (…)

(Fotó: Szatmári Egyházmegyei Caritas)

Örülni a tanszereknek is

A csíkszeredai székhelyű Juventutti Alapítvány munkatársa, Balázs Brigitta a szervezetük tanévkezdő tevékenységéről vall. (A teljes szöveg a hetilapban olvasható.)

 Az új füzet illata, a puha radír, a színes ceruza hegyezés közben: csak néhány emlék a sok közül, ami az iskolakezdéssel kapcsolatosan él bennem. És néha az az erős műanyagszag, ami az óvodás- vagy iskolatáskából áradt, de a benne lapuló lekváros kenyér illata mindig sikeresen diadalmaskodott felette. Valami miatt mindig izgatottan vártam az első napot az iskolában, azt a pillanatot, amikor először próbálhattam ki a frissen hegyezett grafitceruzámat, vagy az új tollamat egy teljesen üres oldalon a teljesen új füzetemben. Ha még lapult valami a szatyorban, valami színes szövegkiemelő vagy egy zselés írószer, akkor az maga volt a kánaán, és általában édesanyám, bár egyszerű család voltunk, mindig becsempészett egy kis apróságot is a csomagba.
Egy szobában élő ötfős család, egy beteg gyermek. Egy kis udvar, ahol három család is él, összesen tizenöt gyermek, ebből tíz óvodás vagy iskolás. Kíváncsian felsorakoznak, a kutya is odasomfordál némi alamizsnáért. Egy konténerből előléptetett családi ház, heten laknak itt. Egy családapa, aki egyedül neveli három gyermekét. Garzon, ahová két vendég is alig fér be, az ágyon egy matrac, amit esténként letesznek a földre, a matractorony legtetején egy elsős kisfiú ücsörög, csendben, nem játszik, nem is igazán lenne amivel vagy ahol. Egy zsúfolt kis kertes ház udvara, beteg nagymama lép elénk, igyekszik odahívni beteg fiát és annak gyermekeit, mert vendégek érkeztek és meglepetést hoztak.
A korábbi emlékek helyett, ha iskolakezdésre gondolok, most már inkább az utóbbi képek jelennek meg a fejemben. Ez csak egy néhány mindabból, amibe a tanszeradományok kihordása során pillanthattunk be. (…)

(Fotó: Juventutti Alapítvány)

Fontos, hogy megpróbáljunk figyelni rájuk. Figyeljünk ezekre a családokra, ezekre a gyermekekre. S még ha sokszor hajlamot is érzünk elítélni a szülőket, bíráskodni a család felett, gondoljunk csak arra a gyermekre, akinek az az új táska vagy tolltartó, a füzetek és az az új toll olyan örömöt szerezhet, amire egész életében szívesen fog emlékezni, ami segít majd neki, hogy az első napot az iskolában ne félelemmel, szorongva kezdje. 

Azokról az őszökről

Moldvában a csángó gyermekek oktatásakor szerzett tapasztalatait osztja meg Vass Ibolya Emese. (Az írás teljes terjedelme a hetilapban olvasható.)

(…) Munkalehetőség gyakorlatilag semmi a faluban, az állapotok leginkább háború utániak voltak. Fél falu külföldön, Olaszország, Spanyolország volt a menő. Otthon leginkább csak öregek, gyerekek, betegek voltak. Egy generáció gyakorlatilag teljesen hiányzott. Gyakran előfordult, hogy iskolakezdés után két hétig nagyobb fiúk még nem mentek iskolába, mert valakinek el kellett végeznie a betakarítási munkákat is. Mint Gárdonyi novelláiban. Csak ez a 21. század.
(…)
Még egy kép ugrik be: már tél volt, mikor megérkezett az oktatási-nevelési támogatás. Annáék hatan voltak testvérek, öten iskoláskorúak. Hétvégén elmentek a vásárba és vettek egy tehenet meg egy szekeret. El nem tudom képzelni, mire költhették volna hasznosabban a pénzt.
Közben ülök egy tízemeletes panelház legfelső emeletén Budapesten, a legeslegszebb tömbháznegyedben, és arra várok, hogy a kisfiam érkezzen haza „mamától”. Nem gondolom, hogy szeretnék most Moldvában élni. Az embernek egyetlen élete van, abból kell kihoznia azt, amit bír, és teljesen természetes, hogy szeretne minél kevesebbet szenvedni.