Méltóság, foganás, házastársi közösség

0
1149
(Fotó: Babaszoba.net)

Nagy port kavart magyar nyelvterületen Veres András püspök lombikbébiprogramra vonatkozó kijelentése. Sok támadás is érte, mások védelmükbe vették a püspököt, illetve a Katolikus Egyház tanítását. Ez a jelenség volt a kiindulópontja annak a beszélgetésnek, amely az élet kezdete körüli kérdésekre épült, s amely felvetések a gondolkodó és kérdező  katolikus ember sajátjai lehetnek. A tanítóhivatali megnyilatkozások és a mindennapi keresztény élet közötti kapcsolatra vonatkozó kérdések megválaszolására Orbán Szabolcs OFM-et kértem meg.

Ha jól tudom, akkor mind a mesterséges megtermékenyítésre, mind a fogamzásgátlásra az 1968-as pápai enciklikában, a Humanae Vitaeben foglaltak vonatkoznak mindmáig. Úgy tudom, már a dokumentum közreadásának pillanatában is vita tárgyát képezte az irat technikaellenessége. Ön lehetségesnek gondolja-e, hogy az idők előrehaladtával az egyház álláspontja valamennyiben megváltozzon?

A Katolikus Egyház családról – illetve az ahhoz kapcsolódó témákról – szóló tanítása számtalan egyházi megnyilatkozásnak a témája. Ennek valóban egyik dokumentuma a Humanae Vitae kezdetű enciklika, amely – ahogy alcímében is szerepel – foglalkozik a helyes születésszabályozás kérdésével is (de nincs benne szó a mesterséges megtermékenyítésről, ami 1968-ban nem igazán volt téma). Azért mondom, hogy is, mert – véleményem szerint – a családról, annak értékéről szóló tanítás a sokkal hangsúlyosabb része az említett dokumentumnak. Kétségtelen, hogy ez az is az, ami nagy port kavart, ami miatt sokan bírálták ezt a megnyilatkozást, alapvetően néhány benne található megállapítás miatt. De azért nem mondanék technikaellenességet mert szó sincs arról, hogy az Egyház bármikor is technikaellenes lett volna, hanem sokkal inkább az élet továbbadásába való olyan beavatkozások (s ezeket esetleg valóban nevezhetjük „technikák”-nak) kerültek elutasításra a dokumentum néhány pontjában, amelyek nem egyeztethetők össze azzal kölcsönös és személyes önátadással, amely a házastársak közösségében megnyilvánul, s amely által az új élet fakasztásában és nevelésében Istennel együtt munkálkodnak. Ebből fakadóan a konkrét kérdésre felelve: nem látom megalapozottnak azokat a várakozásokat, amelyek a Katolikus Egyház e téren való tanításának lényeges megváltozására irányulnak, mert ezzel valahol a házasság valamelyik lényeges eleme sérülne, vagy legalábbis veszélyeztetett helyzetbe kerülne.

Hogyan lehetséges az, hogy az egyház tanítása bizonyos természetes módszereket elfogad fogamzásgátlásként, másokat nem. Ugyanez áll bizonyos természetes fogamzásserkentő módokra. Kicsit úgy tűnik, mintha az egyház kiskaput nyitna a saját tiltásán.

A szóhasználat sok mindent elárul: nem véletlen, hogy hivatalos egyházi megnyilatkozásokban soha nem találkozunk elfogadott „fogamzásgátló” módszerekkel. De találkozhatunk a természetes születésszabályozás kifejezéssel, mint járható úttal a vállalt gyerekek számának korlátozására. Látszólag fogalmakon való lovagolásnak tűnik, de igazából két egymással teljesen szemben álló nézetről van szó: az egyik arra irányul, hogy – különböző mesterséges eszközökkel, szerekkel – a házastársi szeretetet és az utódnemzést elválassza egymástól, a másik pedig arra törekszik, hogy a Teremtő által a (női) természetbe rejtett lehetőségekkel éljen akár az élet biztosabb fogantatása, akár pedig a fogamzás elkerülése érdekében. Tehát valahol a mesterséges és természetes szembeállításáról van szó (ez előbbinek nem kellene legyen helye az élet forrásánál, hisz egy olyan személyes szinten való beavatkozást jelent, amely alapjaiban sérti a két személy közötti bensőséges egységet, s ebből fakadóan az ebből születendő életnek a méltóságát).

Ebbe a kontextusba teljesen jól illeszkedik a NaPro (Natural Procreative Technology rövidítése) módszer, amely éppen arra törekszik, hogy azokat az akadályokat hárítsa el, amelyek a természetes fogamzás útjában állnak. Tehát nincs itt semmiféle kiskapuról szó, hanem éppen a korábbi szempont, a természetes fogamzás útjában álló akadályok feltérképezéséről és elhárításáról beszélhetünk.

(Fotó: Kertész Tibor)

Úgy tudom, a tanítóhivatali tanítás egy pillére a keresztény teológiai gondolkodásnak, de nem az egyetlen és kizárólagos. A II. vatikáni zsinat Gaudium et Spes dokumentuma, illetve a Lumen Gentium is világosan beszél a sensus fideiről, a hívek egyetemes hitérzékéről, ami a tanítás egy másik pillére. Ha a hívek egyetemes hitérzéke amit ők az evangélium fényében megvizsgálnak azt mutatja, hogy a katolikus tanítás egy része élhetetlen, akkor talán el kellene gondolkodni azon, hogy milyen irányban és hogyan lehet változtatni, árnyalni, továbbfejleszteni ezt a tanítást. Mikor dőlhet el az, hogy felülvizsgálnak-e egy határozatot? Mikor válhat elgondolhatóvá, hogy a fentebb említett kivételek listáját az egyház szélesítse? Elégséges lehet az össztársadalmi nyomás és a technológia gyors fejlődése, pozitív eredményei ehhez?

A sensus fidei kérdésében nem igazán vagyok otthon: minden bizonnyal érdemes volna áttanulmányoznom Richard R. Gaillardetz, A katolikus teológia megalapozása című, néhány évvel ezelőtt magyarul is megjelent könyvét, amely nagy teret szentel ennek a kérdésnek is (a Szentírás és a Tanítóhivatal tekintélyének kifejtése mellett).

E hiányosságom tudatában én hiszem azt, hogy az Egyház tanítása igenis élő tanítás, amely alkalmasint változáson is mehet át (s erre jó példa az igazságos háború kérdésére való reflexió). Ugyanakkor vannak olyan alapértékek, amelyek a kinyilatkoztatáson alapulnak, s amelyek éppen ennek az élő tanításnak az alappilléreit jelentik: ezek közül is a legalapvetőbb az emberi élet tisztelete (amely magában foglalja annak fogantatásával kapcsolatos körülményeket is). Ebben nem hiszem, hogy lényeges változásokra kerülne sor (sőt éppen a tudomány, annak fejlődésével való visszaélés-lehetőségek, még inkább szükségessé teszik a határozottabb kiállást). De ezt a Katolikus Egyház nem az ember, az emberiség ellenében teszi, hanem éppen az emberért (még ha nagyon egyszerűnek tűnik is bizonyos helyzetek, esetek mögé bújva az Egyház emberellenességét vagy éppen embertelenségét hangoztatni). Ezért nem hiszem, hogy a katolikus tanítás bármelyik része is élhetetlen volna: lehet, hogy nem divatos, lehet, hogy sok mindenben szembe megy a korszellemmel, de bármilyen kifogásolt részre találhatók olyan példák, amelyek bizonyítják, hogy élhető, sőt hogy végső soron jobban az életet szolgálja mint bármilyen más „trendi” hozzáállás.

Mit gondol arról, amit Ferenc pápa 2015-ös afrikai látogatása kapcsán említett, hogy amikor az egyház pl. az óvszerhasználatot ellenzi (csak bizonyos esetekben tartja elfogadhatónak), akkor tulajdonképpen szőrszálhasogatásról van szó. Elképzelhető lehet, hogy ezekre az apró, húsba vágó kérdésekre adandó válaszok, amelyek megosztják a keresztényeket, katolikusokat, tulajdonképpen szintén szőrszálhasogatás miatt sikkadnak el? Könnyebb egy 1968-as dokumentumra dogmaszerűen hivatkozni, mint újragondolni korunk lehetőségei és korlátai fényében a kérdést?

Én elolvastam a pápa úrral készített interjú hivatalos változatát (még ha ezeket a repülőn tartott sajtótájékoztatókat nem lehet ex katedra megnyilatkozásoknak tekinteni), s nem egészen így értelmezem. A riporter által feltett hosszú – „óvszerhasználat tiltása egyenlő AIDS propagálása” megvilágításba helyezett – kérdésre, tudniillik, hogy az Egyháznak nem kellene-e felülvizsgálnia az óvszerrel kapcsolatos véleményét, a pápa túl kicsinek és részlegesnek nevezi ezt a kérdést: szerinte sokkal nagyobb bajok vannak, amelyeket egyszer rendbe kéne tenni, s utána kellene foglalkozni ilyen fajsúlyú kérdésekkel.

De az itt feltett kérdésre válaszolva: Igen, számomra könnyebb, pontosabban biztonságosabb az Egyház több évszázad alatt kikristályosodott tanítására támaszkodni (amely megfogalmazást nyert egy 1968-as dokumentumban is), mint korunk gyors, s néha nem egészen tiszta érdekeltségű kapkodásai által diktált divattal sodródni. Néha úgy érzem, hogy ezek az „apró, húsba vágó problémák” éppen a lényegről – mondhatnánk, hogy a csontról vagy még inkább a lélekről – akarják elterelni a figyelmet. Természetesen szükség van újra meg újra, az adott kor (társadalmi, tudományos stb.) kontextusában újragondolni azokat az erkölcsi következtetéseket, amelyek az örök értékekből fakadnak, de ezekből – jó esetben – nem fakadhatnak olyan változások, amelyek homlokegyenest ellentmondanak a korábbi meglátásoknak.

A Dignitatis Humanae zsinati dokumentumban ez áll: „…a vallás tekintetében senki se legyen kénytelen lelkiismerete ellen cselekedni, s ne is akadályozzák abban, hogy – jogos határok közt – magánéletében vagy nyilvánosan, egymagában vagy közösségben lelkiismerete szerint cselekedjék”. Az Ön meglátása szerint a lelkiismereti szabadság kérdése hogyan vonatkozik például a Humanae Vitaeben foglaltakra? Vagy a lelkiismereti szabadság odáig terjed, ahonnan egy adott dokumentum elkezdődik?

Keresztény körökben egyértelmű, hogy Szent Pál a lelkiismeret első nagy apostola, aki minden törvény fölöttinek vallja a lelkiismeret szavát. De ő maga is tudatában van a lelkiismeret sebezhetőségének, gyöngeségének is, s ezért vallja, hogy két korlátja van a lelkiismeretnek: Isten szava és a szeretet parancsa. Én szeretek a Szentírás alapján maradni, ezért hiszem, hogy a lelkiismereti szabadságra hivatkozva könnyen lehet olyan ingoványos talajra tévedni, ahonnan – szabadság ide vagy oda – nem tud az ember már a jó felé törekedni. Ezért az egyházi megnyilatkozásokban nem szeretnék pusztán csak egy dokumentumot látni, amely béklyóba akar engem kötni, hanem annak az aggódásnak a megnyilvánulását látom, amely az irántam, az emberiség iránti féltő szeretetből fakad.

Egyházi dokumentumok kapcsán elméleti síkú fejtegetésre kértem eddig, most sem nagyon szakadok el ettől: a szeretet és a a szabad akarat, lelkiismereti szabadság mellett tudást kaptunk az anyaghoz. A technológiát el lehet utasítani. De ha az ember lelke Istentől származik, a mesterséges körülmények között fogant élet is Istentől van. Természetesen azt nem tudhatjuk, mit akarhatott Isten egy-egy lehetőséggel, amit adott nekünk. De gondolhatjuk-e helytelennek ezt az eljárást, amennyiben Isten az életadással támogatja ezt?

Számunkra, keresztények számára kétségtelen, hogy minden megfogant élet Istentől van. Így a mesterséges megtermékenyítés különböző módszereivel „létrehozott” gyermek is Isten gyermeke, hisz végső soron az életet ő is a mennyei Atyától kapta. Az viszont kérdés lehet, hogy ki valójában ennek a gyereknek a szülője: hisz a mesterséges megtermékenyítés bizonyos módszerei olyan mélyen beavatkoznak a házastársi együttlét intimitásába, hogy az már nem a férj és feleség egymás iránti önátadó szeretetének a helye lesz, hanem egy „ipari” beavatkozás, amely nem méltó egy új élet kezdetéhez. Hogy miért támogatja Isten mégis ezt életadással? Nem vagyok meggyőződve, hogy ő az életadással, a szülők akaratának teljesítésével ezt az eljárást támogatja (mint ahogy nem szeretném azt sem hinni, hogy a nemi erőszakból fakadó élettel az adott cselekedetet „hitelesítené”). De talán mert tiszteletben tartja az emberi szabad akaratot, megengedi, hogy megvalósuljon az, aminek érdekében a szülők mindent hajlandóak megtenni. Ettől még, úgy gondolom, hogy továbbra is igazságtalanság lesz a megszülető gyerekkel szemben az, hogy ő nem a szülők őszinte, kölcsönös önátadásának lesz a gyümölcse, hanem egy technikai beavatkozásnak a „terméke”. Mindez az Egyház részéről nem a technika, a tudomány, az anyag feldolgozása lehetőségének/szükségességének az elutasítását jelenti, hanem éppen azzal van összhangban, hogy az emberi élet, annak kezdete olyan egyedi, semmi máshoz nem fogható érték, amely nem ragadható ki a házastársak szeretetének „bűvköréből”, s nem rendelhető alá a technika hideg számításainak. Mert mindaz, ami technikailag lehetséges nem biztos, hogy megfelel az ember, a személy méltóságának vagy javának, ahogy erre már Szent Pál is utalt (cf. 1Kor 6,12; 1Kor 10,23).