Párbeszédben adott válasz

0
750
Fotó: pixabay.com

EVANGÉLIUM 

Abban az időben:
Amikor Jézus Fülöp Cezáreájának vidékére ért, megkérdezte tanítványaitól: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?” Ezt válaszolták: „Van, aki Keresztelő Jánosnak, van, aki Illésnek, mások Jeremiásnak vagy valamelyik prófétának.” Ő tovább kérdezte őket: „Hát ti kinek tartotok engem?” Simon Péter válaszolt: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten Fia.” Erre Jézus azt mondta neki: „Boldog vagy Simon, Jónás fia, mert nem a test és a vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám. Ezért mondom neked, hogy te Péter vagy, és én erre a sziklára építem Egyházamat, s a pokol kapui nem vesznek erőt rajta. Neked adom a mennyek országának kulcsait: amit megkötsz a földön, meg lesz kötve a mennyben is, és amit feloldasz a földön, fel lesz oldva a mennyben is.
Akkor lelkére kötötte a tanítványoknak, el ne mondják senkinek, hogy ő a Messiás. (Mt 16,13–20)

Gyakran felteszem magamban a kérdést, amikor bérmálkozás előtt álló fiatalokkal foglalkozom: vajon az értelmünkkel elsajátított dolgok – parancsok, szentírási részek, hitünk igazságai – önmagukban elégségesek ahhoz, hogy mélyen hívő emberekké
váljunk? Mert tudhatjuk kívülről hitünk igazságait – persze ezek is szükségesek –, és
érthetünk sok mindent azokból, de amíg nem érezzük a hitet, amíg nincs bennünk hitélet, addig hitelesek sem tudunk lenni! Elengedhetetlenül szükségesnek érzem, hogy
értelmünket használjuk és belemélyedjünk hitünk igazságainak vizsgálatába, de ne
tegyük ezt imaélet nélkül. „Hogyha az Úr nem építi a házat, hiába fárad az építő” – a
127. zsoltár szavai örök érvényűek. Isten nélkül „tanulmányozni” Istent, Istenről tanulni
a vele való kapcsolat nélkül tudathasadást szül. A hitgyakorlásnak és a hitigazságok
tanulmányozásának együtt kell haladniuk.

A kérdés, amelyet Urunk és Mesterünk egykor tanítványaihoz intézett, elhangzik
minden kor minden tanítványa felé: kinek tartasz te engem? Személyes imában,
tehát a vele való társalgásban kell megfogalmaznunk újra meg újra, hogy ki ő nekünk.
Amíg ez a válasz nem születik meg bennünk, addig azt sem tudjuk, kik vagyunk
mi valójában. A Teremtőről való tudásunk nélkül hogyan lehetne hitelesen megélni
teremtettségünket?

Jézus két részre bontja kérdését: először azt kérdezi, hogy kinek tartják őt az emberek,
és csak ezután azt, hogy kinek tartják őt a tanítványok. A lényeget a tanítványoktól
kérdezi csupán, akik már elkezdték a Krisztus-követés útját. Isten ugyanis menet
közben tárja fel, nyilatkoztatja ki magát. Ha nem indulunk el hívására, nem halljuk
meg a válaszokat sem, mert ő mindig tovább hív. Mindig tovább kell lépnünk, ugyanis
amikor valami világossá válik számunkra, akkor újabb kérdés születik: és ez nagyon
jó! A fejlődés útja felfelé ívelő mozgás bennünk, sohasem egy helyben topogás!

Ma is, mint Jézus korában, sokan sokfélét állítanak róla: vallásos zseninek, nagy
mesternek, prófétának, korszakalkotó egyéniségnek és igaz embernek tartják. Ez mind
igaz is, de a lényeges kérdésre – ti kinek tartotok engem? – a tanítványoknak, a mai keresztényeknek is kell válaszolniuk. Amikor a szentmisében hitünket megvalljuk, akkor
ezt a választ közösségben megfogalmazzuk. Azonban szükséges, hogy egyénileg
is tudjunk választ adni, mert a közösséget nem bábuk, hanem értelemmel és szabad
akarattal bíró emberek alkotják, akikkel Istennek egyénileg is terve van, ezért szükséges,
hogy személyes választ adjunk: ki ő nekem?

Sajgó Balázs

(A szerző gyulafehérvári főegyházmegyei Caritas lelki igazgatója, a gyergyószentmiklósi Szent István-plébánia kisegítő lelkésze, írása a Vasárnap 2017. augusztus 27-ei számában jelent meg.)