Hitoktatói továbbképző a célok, gondolatok, reflexiók tükrében (5.)

1
685

A Bolyai Nyári Akadémia keretében Nagyváradon tartott római katolikus hittanári továbbképző a hitoktatás terén nélkülözhetetlen szemléletbeli és módszertani megújulást hirdető folyamat egyik állomásának is tekinthető. A július 9–14. között a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége és a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség Katekétikai Központja által Legyen játék a tanulás! címmel szervezett programsor elsődlegesen a gyermekközpontú megközelítésre irányította a résztvevők figyelmét. Az alkalom kapcsán született reflexiókból összeálló sorozatunk második részében Lőrincz Éva-Katalin, illetve Palocsay Kisó Kata gondolatait ismerhetik meg. (Ozsváth Judit összeállítása.)

 

Átélhettük a játék nyújtotta örömet

Az idei továbbképző programja élményszerű, színes és sokoldalú volt, figyelembe vette a helyszín, Nagyvárad történelmi és helyi adottságait, a meghirdetett Szent László Évet és a vakáción lévő hittanárok igényeit (imaórák, napi szentmise a Szent Lászlóhoz kapcsolódó templomokban, zarándoklat, finom és könnyű ételek, kikapcsolódási lehetőségek széles skálája: táncház, úszás, filmklub, zenés est). A képzés olyan pedagógiai módszerekkel ismertett meg, melyek egy részét további tanulás nélkül tudjuk alkalmazni már a következő tanévtől, más módszerekből csak ízelítőt kaptunk, teljeskörű használatukhoz pedig még további képzés szükséges (például bábozás, Kett-pedagógia).

A program jelentőségét a továbbképző mottójának („Legyen játék a tanulás!”) megvalósulásában látom: játszva tanultunk. A foglalkozások által saját bőrünkön tapasztalhattuk egy-egy játékos módszer hatékonyságát és korlátait. A szervezők által jól és tudatosan összeállított program által átélhettük a játék nyújtotta örömet, megtapasztalhattuk, hogyan oldja fel a játék a szavak egyhangúságát és teszi élményszerűvé a foglalkozásokat. Külön megemlítem a foglalkozásokat vezetők (Sipos Edit, Lakatos Attila, Ozsváth Judit, Palocsay-Kisó Kata, Barta Krisztina, Bordás Andrea) felkészültségét, hozzáértését, akik képzettségük mellett megnyerő személyiségükkel tették vonzóvá az általuk bemutatott módszereket.

Úgy vélem, a hitoktatás területén is szükséges felismernünk „az idők jeleit”. Talán konzervatív vagyok abban az értelemben, hogy meggyőződésem, időtálló értékeinket még a pedagógia, a hitoktatás terén is meg kell őriznünk. De ugyanakkor a 24 éve tartó tanári munkám során mindvégig tapasztaltam azt is, hogy szükség van az állandó megújulásra, amelyet Szent XXIII. János pápa és a II. vatikáni zsinat az „aggiornamento” kifejezéssel sürget az egyházban. Ez a megújulás az én életemben, munkámban abban nyilvánul meg, hogy állandóan figyelemmel követem a lélektan és pedagógia újabb és újabb felismeréseit és keresem azok helyét és alkalmazási lehetőségét. De az új módszerek kapcsán egy percig sem szeretném szem elől téveszteni azt a bölcsességet, mely szerint „nem minden arany, ami fénylik” és „a fát gyümölcséről lehet felismerni”. Szerintem az új módszerek alkalmazásában egy időben van szükség a bátorságra és az óvatosságra. Tehát valóban szükségesnek látom azt a szemléletbeli és módszertani megújulást a hitoktatás terén, melynek alapvető feltétele egy hitoktató számára az imádságban létezés, a nyitottság a Szentlélek sugallataira, hogy hatékonyan tudja közvetíteni a rábízott diákok számára az örömhírt, a jó Isten irántunk tanúsított szeretetét.

Egy jóval korábbi mentálhigiéniás képzés révén már találkoztam mind a drámapedagógiával, mind a pszichodrámával, és ebből kifolyólag már használtam munkám során ennek módszereit. A mostani képzés alatt felfrissültek ismereteim ezen a téren és megszületett a vágy, hogy jobban elmélyítsem a Kett-pedagógia alkalmazásához szükséges ismereteket. Amennyiben lehetőségem lesz kisebbeket is tanítani, feltétlenül szeretném elsajátítatni a bábozást is. Ez azt is jelenti, hogy szükség lesz a közeljövőben is olyan képzésekre, melyek lehetővé teszik számomra (és a hittanárok számára) az élményszerű hitoktatás módszereivel való ismerkedést.

Élmény volt számomra az idei továbbképző, mely megerősítette bennem a felismerést, hogy a hitoktatás terén is szükség van a megújulásra, és munkám során gyakrabban kell élnem a játékokban rejlő lehetőségekkel, hogy eredményesebb legyen jelenlétem és munkám a diákok között. Ezúton köszönöm a szervezőknek mindazt a jót, amiben a továbbképző alatt részesültünk.

 Lőrincz Éva-Katalin módszertani felelős, a csíkszeredai Márton Áron Gimnázium hittanára

 

A bábu elvezet ahhoz, hogy a szívünkkel lássunk

Személyesség, változatosság, odafigyelés, nyitottság, szabadság – számomra ezek voltak a nagy erényei az idei továbbképzőnek. Mindenki megtalálhatta önmagát benne. A találkozások nagyon fontosak, mert a másik ember tükrében láthatjuk meg igazán önmagunkat. A változás, a változtatás rugalmasabbá tesz, elevenebbé, erre is kiválló alkalom volt a továbbképző. S ha már személyességet említettem, akkor a program nagyváradisága is nagyon tetszett. A  Posticum otthonos, kényelmes, sokszínű, sokféle tereiben jó volt együtt lenni. Köszönet a  résztvevőknek, szervezőknek, házigazdáknak, támogatóknak.

A továbbképzőt megnyitó misén és a beszédekben is elhangzott: a hittantanár közvetítő. Számomra is az. Ez a kapcsolat nem kizárólag a tudás szintjén van, hanem egy sokkal teljesebb, lelki kapcsolat. A bábu segítőtárs a kapcsolatteremtésnél, és elvezet ahhoz, hogy a szívünkkel lássunk és gondolkodjunk a világ dolgairól, egymásról és önmagunkról. „Legyen játék a tanulás!” – volt a mottója az idei rendezvénynek. Amikor egy hittanórán a tanár bábozik, akkor megszűnnek a megszokott hétköznapi szerepek, és egyanrangú felekként mindannyian  játszótársak vagyunk: bábos, bábu és a gyermek. Ez alatt a pár nap alatt sok szó esett az érintésről, a csodáról, az elfogadásról, a gyermeki énről, a játékról. Számomra mindez benne van a bábuban, a bábozásban, a bábkészítésben. Mert ez nem kizárólag elmélet, hanem gyakorlat, a pillanatban tettenérhető, közvetíthető, hiteles és személyes megnyilvánulás.

Mielőtt bármit is tudna, vagy gondolna valaki a bábozásról, bábkészítésről, próbálja ki. Nem fog csalódni sem a bábuban sem önmagában. A bábut felfedezve önmagát is felfedezi. Sokan úgy gondolják, ez egy új, bonyolult, számukra idegen „technika”, amit meg kell tanulni. Nem így van. A bábozás nem kizárólag technika és tudás. Ahogy a tanítás sem az. Ha a bábos a bábut nem tiszteli, nem szereti és kizárólag a saját akaratát kényszeríti rá anélkül, hogy figyelembe venné, felfedezné azt, a bábu tárgy marad. Szélsőségesebb esetben akár fizikailag is megszenvedi az odanemfigyelést. Eltörik, szétszakad, elromlik. Ha a bábos elfogulatlan egy tárggyal, kíváncsi rá, jó megfigyelő, mer szabadon érezni és gondolkodni, nem szab határt fantáziájának, játékkedvének, meri önmagát adni, akkor a bábu életre kel.

A bábos gondolkodást, a bábos nyelvet mindannyian birtokoltuk gyermekkorunkban. Felnőve továbbra is bábozunk, sokszor anélkül, hogy tudatában lennénk ennek. Lehet, hogy az évek során passzívvá vált ez a tudás, de ott van. Az szükséges csak, hogy fontossá váljon számunkra és újra fedezzük fel. Ha pedig felfedeztük, akkor bízzunk benne, és engedjük szabadon megnyilvánulni. Így  önmagunkban is jobban fogunk bízni, megtaláljuk saját hangunkat is, amelyen a legjobban tudunk közvetíteni. Legyünk kíváncsiak, és akkor ránk is kíváncsi lesz a gyermek. Legyünk elfogadóak, és akkor minket is elfogadnak. Néhány szakmai csel ellesésére remek alkalom egy ilyen továbbképző, de a többi kizárólag rajtunk múlik. Mennyire vállaljuk önmagunkat, mennyire tudunk szabadon és őszintén, szeretettel és türelemmel, bizalommal és fantáziával, hittel közvetíteni. Mennyire tudunk felnőni a gyermekhez.

 Palocsay Kisó Kata, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Színház és Televízió Karának oktatója, a továbbképző foglalkozásvezetője

 

Az összeállítás hatodik részében Pék Sándor és Sipos Edit gondolatait olvashatják.

MEGOSZTÁS