Paptánc

0
1351
(Fotó: Ferencz Csaba/3szek.ro)

Ilyenkor, papszentelések, primíciák idején megszaporodnak a „papi lakodalmak”, mulatságok, táncra perdül a „násznép”. Vannak akik alig várják ezt az alkalmat, hogy kiengedjék a gőzt. Meg aztán lehet csodálkozni, botránkozni, könnyű pletykatéma is.

A ’89-előtti zárt körű, visszafogott első misés ünneplésekhez képest a mai bulik már sokkal el- és felszabadultabbak lettek. De mindig is izgatta a közvéleményt a mögöttes, ugyanakkor a jó szándék sem hiányzott: bűn-e, ha a pap táncol? Egyáltalán táncolhatnak a papok? Miért nem? Miért ne?

Középiskolás koromban néhány lépés, próba és előadás erejéig belekóstoltam a néptáncba. Később, fiatalok teadélutánján, házibuliján már a könnyűzenére is megtáncoltam magam. Néhanapján lakodalmi meghívásnak is eleget téve, nótacsokorral kedveskedtem az ifjú párnak, és az ünneplő rokonság táncába is beálltam. De éreztem, hogy ezen próbálkozások messze állnak a valódi tánctudástól, miközben persze csodáltam a profi táncművészeket, balerinákat, szinte irigyeltem, ahogy fergeteges előadásaikon ropják a táncot, gyönyörködtetik a közönséget. Tényleg csodálatos a mozgáskultúra magas nívója nálunk, székelyeknél is.

A 90-es évek elején látott filmek közül egyik kedvencem volt A táncos lábú tisztelendő Adriano Celentano főszereplésével, aki nemcsak énekhangjával lopta be magát a szívembe, hanem azzal az igyekezettel is, ahogyan  a papi karakterben egymásra talált a komolyság, a hit, a humor, a tánc és az öröm. Ugyanilyen meghatározó élmény volt elolvasni a Neked táncolok, Uram! c. könyvet. Ebben  a főszereplő, a párizsi opera volt szólótáncosnője, Mireille Négre arról vall megdöbbentő őszinteséggel és könnyedséggel, hogyan vív kettős harcot a hagyományos aszketika és a szórakoztatóipar felfogásával, hogyan hirdeti az evangéliumot, hogyan emeli művészi szintre a tánc lelkiségét, és hogyan egyezteti össze a testet és a lelket nemcsak a maga, hanem az egyház javára is. Még frissebb élményem az indiai származású Sajú atyáról maradt, akit Teréz anya élete és munkája inspirált, ennek hatására belépett a jezsuita rendbe, és most az indiai táncművészet több ezer éves hagyományát viszi tovább: táncos ruhában, kifestett arccal, ékszerekkel előadásokat, táncos meditációkat és lelkigyakorlatokat tart világszerte. Így ölt testet nála a szolgálatban az esztétika, a vallás és a művészet. Ő azt tartja, hogy: a tánc az imádság egy formája. Evangelizációs eszköz, szent előadás, az örömhír kifejezője. Egyszerre mozgatja a testet és a lelket. A táncos teste hidat épít vallások és kultúrák között, fegyelmezett mozgásával dicsőíti az Istent…

Hasonlóan vall az Erdély-szerte ismert és nagyra becsült koreográfus, Orza Călin is: A tánc nem hétköznapi kommunikációs műfaj. Táncolni anyanyelvi szinten kell. De a nyelv nemcsak alany, állítmány és jelzős szerkezet. A tánc sokkal balladisztikusabb, mert ösztönösebb és racionális. Egy mozdulat nem jelenthet egy konkrét szót. Mert az már pantomim. A tánc líra, a pantomim epika. (…) A tánc nem más, mint a valóság újrafogalmazása egy más síkon. (…) A tánc a belső valóságot képezi le. Mindenkinek meg kell tanulnia a maga táncát. (…) A táncos a testét egy magasabbrendű valóságnak veti alá.(…) A táncosnak naponta meg kell járnia a poklot. Sokszor fogcsikorgatva kell legyőznie testét, csak így juthat egy magasabb szintre. Az élettapasztalattal rendelkező táncosnak segít a koreográfus, hogy olyan képet alkosson a tökéletesre csíszolt test köré, aminek hatása fölemeli a nézőt…” (V. ö.: Krónika, 2009. november 20.)

És itt kanyarodjunk vissza a papok táncához. Hetekkel ezelőtt hallottam egy gyergyói barátomtól, amint idézte édesanyját:  „ne csak ott takaríts, ahol a papok táncolnak…”
Ezt Csíkban nem hallottam. Kezdtem kutakodni, s kiderült, hogy ez a kihalófélben lévő népi mondás a köznyelvben pusztán egy leszűkített értelmezés. Az összecsapott, felszínes, látszatmunkát ostorozza. Aki csak ott sepreget, ahol a papok táncolnak, az csak a látszat kedvéért tesz valamit. Hogy a lelkiismeretét megnyugtassa, kénytelen-kelletlen eleget téve a másik kérésének. Csak ott csinál valamit, ahol mások látják. Fércmunkát végez. Elnagyolja, elfuserálja kötelességét. Ha meg arra gondolunk, hogy a valóságban, pláne a világi életben a papok nem nagyon szoktak táncolni, még farsangban sem – legföljebb a primícián vagy családtagjaik lagziján –, akkor a mondás valójában nem a papokra vonatkozik, hanem arra üt vissza, akivel kapcsolatban mondták: ott takarított, ahol a papok táncolnak, vagyis sehol…

No de hol táncolnak a papok? A Magyar Néprajzi Lexikon szerint a paptánc egy közösségi körtánc (vagy csárdás) – néhány vidéken még ma is ropják –, amit az egyházi esküvő után a templom előtt vagy a papkertben járnak. Katolikus és protestáns vidékekre szintúgy jellemző. A témába mélyebben kutakodva, s az idő kerekét is visszapörgetve rájöhetünk arra, hogy eme mondás gyökere a szakrális körtáncokban keresendő, még a bibliai leírások előtti időkből. Más vallásokban, a dervisek és angyalok tánca, a magyar történelem sámánpapjainak tűzhely körüli körtánca is erre enged következtetni. Innen már egy lépés, ami a mondás alapjához vezet:  – a hely, ahol a papok táncolnak, az maga  az oltár körüli tér, a szentély. A papok szakrális, liturgikus tánccal hódolnak az Isten előtt. De mivel az ember gyenge, testi mivoltunkban néha erőt vesz a szenvedély, a bűn, a táncban ott lapulhat a bálványimádás veszélye, a megszentségtelenítés bűne is. Ahogyan ez az aranyborjú körüli  pogány táncban is látszik. Talán ezért is alakulhatott ki a testellenes szemlélet már az őskereszténységben, s a tánc később, a középkorban is ezért kerülhetett tiltólistára.

Nyilván a Szentírásban találunk utalásokat az Isten dicséretének címzett táncokról is. Olvassuk Dávidról, hogy nemcsak ő, hanem Izrael egész népe szent táncot járt Isten előtt. A jeruzsálemi asszonyok őt magát is tánccal üdvözölték. Szinte biztos, hogy az Úr Jézus is beállt a zsidók körtáncába az ünnepek alatt. Hiszen ez az öröm és a dicsőítés megnyilvánulása. Ennyiben a papok az oltár előtt táncolnak. A templom pedig szakrális tér. A világi táncok pedig kivonultak a templom előtti térre vagy a papkertbe. Az meg nyilvános, közösségi tér. Ahol tehát a papok táncolnak, az a hely Istennek van lefoglalva. És eléje csak megzabolázott ösztönökkel, megtisztított vágyakkal és érzésekkel járulhatunk. Akkor igaziak az imáink és az énekeink.

Talán innen megközelítve érthetőbb, miért van a liturgiában is szent és profán. Miért kell elkülönítenünk az istenit az emberitől, miért kell csínján és fegyelmezetten bánnunk a test mozdulataival és önkifejezésével. Az Istennek átadott test szimbólumrendszere legyen egyértelmű. Ezért nem kerülhet be a liturgiába olyasmi, ami tisztátalanságot, megváltatlan, nyers erotikát sugall… Amellett, hogy a tánc szakrális  jellege vitathatatlan, mégis kétélű. Gondolhatunk a kétes hírű Salomé produkciójára, amikor csábító, erotikus táncot lejtett Heródes előtt… És ez Keresztelő János fejébe került.

A tánc bár művészi testbeszéd, mégis ott vannak a testi szenvedélyek, az érzékiség, amelynek nem mindig vagyunk urai, és ha rabul ejtenek akkor felemészthetnek, tönkre tehetnek. A táncban is lehet hedonizmus, ha szabadjára engedjük, az agy könnyen elborul. Főleg alkohollal és kábítószerrel keverve. Döntő tehát a mérték, az önuralom. Tudni, hol a határ, meddig feszíthető a húr. Legyen az családi, zárt körű parti vagy nyilvános mulatság. A táncparkett ördöge képes mindenkit megbabonázni, ezért nem árt észnél maradni. Isten és a jókedv ugyan megfér egymás mellett, lehetsz laza és jópofa ott is, ahol a papok táncolnak. Csak maradj erkölcsi lény. A tánc tegyen közösségi lénnyé. Figyelj a másikra, másokra. Légy tekintettel mások személyére, lelkére, belső rezgésére. Érzékeld annak ritmusát, akivel táncolsz. Ez a lényeg. Tégy hámot a csikóra, fogd be a szekérbe, adj értelmet, színvonalat, szépséget a táncnak, mint őseink – legyen az pásztortánc, szüreti vagy farsangi mulatságok, katonabúcsúztatók, legény- vagy leánykérők stb. –, mert ha művészi igényességgel, fegyelmezett keretek között éled meg érzelmeidet, akkor a tánc valóban önkifejezés, különleges formanyelv lehet.
Örömmel, tiszta érzésekkel ajándékoz meg.

Szent Ágoston úgy fogalmaz: tanulj meg táncolni, különben az ég angyalai nem tudnak mit kezdeni veled.

Sebestyén Péter

MEGOSZTÁS