Dadogás a Titok előtt

0
2328
Fotó: pixabay.com

EVANGÉLIUM 

Abban az időben Jézus ezt mondta Nikodémusnak:
Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy általa üdvözüljön a világ. Aki hisz benne, az nem esik ítélet alá, de aki nem hisz, az már ítéletet vont magára, mert nem hitt Isten egyszülött Fiában. (Jn 3,16–18)

Szentháromság vasárnapján Szent János evangéliumából, de talán azt is mondhatjuk, hogy az összes evangéliumi szöveg közül is az egyik legismertebb és legkedveltebb mondat hangzik el templomainkban: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen” (Jn 3,16). Megrendítő és kijózanító kijelentés ez, sokak szerint az evangélium rövid összefoglalása, a szíve: csakis Isten szeretete az egyetlen magyarázata az üdvtörténet nagy kalandjának. Az ember törékeny hűsége is ebből táplálkozik…

Az sem mellékes, hogy ezt a kijelentést Jézus Nikodémusnak, a farizeusok között működő zsidó tanácsosnak tette, aki titokban, éjnek idején kereste fel őt, hogy személyesen beszéljen vele mindarról, amit hirdet, megkérdezze a csodákról, amelyek híre eljutott hozzá is. Ő egy őszinte érdeklődő a másik táborból, alakja a későbbiekben is feltűnik majd. Az Isten országa számára történő újjászületés kérdésén azonban ő maga is fennakadt, és a mai evangéliumi szakasz előzményeként visszakérdezett: „Hogy születhet valaki, amikor már öreg? Csak nem térhet vissza anyja méhébe azért, hogy újraszülessék?” (Jn 3,4). Jézus azonban kifejtette: az újjászületést nem testi értelemben, hanem lelki szempontból kell felfogni, vízből és Szentlélekből kell újjászületnie annak, aki az Ország „polgára” kíván lenni. Ez a keresztség, az első és legfontosabb szentség fürdője, amire épül a keresztény élet.

Talán nem kisebb a problémája a mai embernek az újjászületés kérdésén fennakadó Nikodémusnál, amikor a Szentháromság titkát akarja ésszel megközelíteni, átlátni és felfogni. A Szent Ágoston és a gyermek tengerparti találkozását elmesélő klasszikus történettel, amely a mai ünnep prédikációiban gyakran elhangzik, beláthatjuk mi magunk is, hogy nagy fába vágjuk a fejszét, amikor a Szentháromság titkát fürkésszük. Mert nemcsak az ókori világ legnagyobb hatású keresztény gondolkodója állt meg a titok határán: mi magunk is erre kényszerülünk. A tengerparton sétáló Szent Ágoston a tenger vizét egy kis gödörbe szorgalmasan meregető gyermektől kapja a választ: „Nekem ez biztosan előbb fog sikerülni, mint neked az, hogy megragadd az Isten lényegét!”

Isten belső titkát nem lehet fogalmainkkal kimeríteni, sem magyarázni, csak úgy beszélhetünk róla, hogy a lényegét mégsem tudjuk kimondani. A századok során a teológusok sokat próbálkoztak ezzel, van Szentháromság-tanunk, s mégis gyakran a történelem folyamán kialakult emberi okoskodásnak tűnik mindez, dadogásnak a Titok nagysága előtt.

Egy következtetés azonban nagyon lényeges számomra: Jézus tanítása nyomán felismerhetjük, hogy Isten belső élete a szeretet dinamikájának lüktetésében „zajlik”. A három személy, az Atya, a Fiú és a Szentlélek szeretet-hármasa, szeretet-lényege az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember lényegéről is kiemelkedően fontos igazságot mond el. Mégpedig azt, hogy mi magunk is szeretetből szeretetre lettünk teremtve, s habár gyakran leakadunk egy-egy ponton az életünkben, saját hibánkból vagy külső hatásra döntést hozva, a szeretet útjáról letérhetünk, mégis csak ott érezzük otthon magunkat, ahol belső lényegünkre rezonáló környezetre találunk: ahol szeretnek és mi magunk is szeretni tudunk.

A Szentháromság titkának fürkészése erre indítsa az Atya, Fiú és Szentlélek nevében megkeresztelteket: a szeretet maradandó cselekedeteire, legjobb énünk kibontakozására, értékes és értelmes életre!

Szőcs Csaba