Az idő illúziójáról

0
619

Az emlékezés a legrégibb időktől kezdve a halhatatlanság ígéretét foglalta magában. A nagy tettekre való emlékezés – a történetírás elindulásaként – megőrizte az embert, míg az emlékezés elhamvadása a halállal volt egyenlő.

Az emlékezés csak egy – bár lényeges – szelete az időről való tapasztalatunknak. Éppúgy, mint a tér, a világban valahol létünk, az idő is mindennapi, alapvető tapasztalatunk. Nem véletlen, hogy a filozófia történetében annyi nagynevű gondolkodó tűnődött el az időről. Heidegger a jelenvaló létet teljes egészében az időbe ágyazottan fogja fel. Az idő eszerint nem pontszerű mostok egymásutánja, amit az előtt és után nem valósága vesz körül. Az idő mint itt lét nem mérhető, sokkal inkább átfogó időiség, legteljesebben a jövő, a halál felé nyitott. Az elmúlt így nem lezárult, hanem sajátként újra és újra vissza lehet rá térni. A múlt még előttünk állhat. Lényegében erre jött rá korábban Szent Ágoston is, amikor azt mondta: „Lelkem, tebenned mérem az időt”. Ezzel az idő jelenbeliségére érzett rá. Arra, hogy háromfajta idő van: jelen a múltra, jelen a jelenre, jelen a jövőre vonatkozólag. A múltnak és a jövőnek is a módja jelen, mivel a léleknek van jelen emlékezése a múltról, jelen szemlélete a jelenről és jelen elképzelése arról, ami majd jön.

Persze a mindennapokban nem szoktunk ilyen mélyen elgondolkozni az időről (sem). De van (vagy inkább volt) valami időre vonatkozó ráérzés, idő-érzék, ami a társadalomban, a generációk során ismétlődött. Anyáink, nagyanyáink személyes életidejében az életkorok, az egymást követő nemzedékek adtak eligazítást, tájékozódást.  Lineáris volt ez az idő, a halállal nagyon is számot vető. Az öregek nem tagadták le a halál tényét, nem tettek úgy, mintha beláthatatlan távolságban lenne. Nagyon is tudták, hogy közel van. Különösen a falusi kultúra zártabb jellegénél fogva őrizte az idő múlásának formai jegyeit. Miután az asszony férjhez ment, fejkendőt kötött. Az élet dele után a sötét ruha volt az elvárás. A ruha, a külső tükrözte a kimért életidőt.

A kultúra termékei, a műalkotások is az időn alapulnak. De más az idejük, mint a külső, hétköznapi időnek. Amikor egy verset élvezünk vagy egy regénybe merülünk bele, a szövegnek az idővel folytatott szuverén játékát élvezzük. Ahogy egy emlék valahonnan a múltból felbukkan a mostban, jelenléte sugározni kezd. Ahogy a regényíró akár több oldalon jellemez, mutat be egy személyt, olvasás közben egyszer csak rádöbbenünk: ez az idő nem mérhető.

Az olvasó részéről ehhez az időhöz is idő kell. A külső, mindennnapi időt kell rá feláldozni, ami nemcsak órákban vagy napokban, de pénzben is mérhető. Mert manapság valami egészen új időtapasztalat van kialakulóban. Már a nagyanyáink idejében volt lineáris idő sem létezik. A halál csak mással eshet meg, én nem leszek olyan ügyetlen – mondjuk magunkban –, legtöbb esetben nem is gondolunk rá. Bármikor szakíthatunk, kiléphetünk kapcsolatainkból, újrakezdhetjük az életünket. De a belsővé tett időtől: a hittől, a vallástól, a kultúrától és a szerelemtől is egyre inkább sajnáljuk az időt.

Hogy mi van helyettük? Valami nagy-nagy szemfényvesztésnek vagyunk az  áldozatai. Elhitetik velünk (a társadalom, a kontrollt vesztett profitorientáltság?), hogy az egyetlen reális idő a pénzzé váltható munkaidő. Még inkább a fogyasztás, az önmagunk fogyasztás általi kiteljesítésének ideje. Ami a legtöbb esetben a határidőket, a napok agyonzsúfolását, a lótást-futást, mindezzel önmagunk kizsigerelését jelenti. A rohanásban, a fejvesztett kapkodásban, hogy kiismerjük magunkat a ránk záporozó hatásokban és a legjobbat válasszuk, már az idő is megszűnik. Az időnek bármiféle érzete a rohanáson, önmagunk utolérésének lázas kétségbeesésén kívül. Már nem akarjuk megtalálni az eltűnt időt, mint Marcel Proust regényének szereplője. Az idő nagyon is jelen van, de fenyegető hatalomként, fejünk felett lebegő Damoklész-kardként, ami bármikor lecsaphat. Amikor elkéshetünk, lemaradhatunk, elmulaszthatunk, kirekesztődhetünk.

Tengelyi László, korunk magyar filozófusa egy tanulmányban mondja: „be kell látnunk: olyan korban élünk, amely nem kedvez a szellemnek”. A hit, a vallás, a szerelem, a kulturális alkotások a szellem birodalmába tartoznak, a létük leglényegéhez tartozó pillanat, emlékezés, vágy és remény sajátos idejével. Leginkább az ünnep megvalósultságával. Keresztény ünnepeinkben nemcsak emlékezünk valamire, hanem jelenlevővé is tesszük, amit megünneplünk. Ünnep csak azáltal van, hogy megünneplik. Részesedés, ottlét, ami mindent célt felfüggeszt. Ezért teljesen más, mint a mindennapok mindig valami kis célért futó rohanásának időfelejtése.

Lakatos-Fleisz Katalin

MEGOSZTÁS