Szent emlékezés a Lélekben

0
572
Fotó: pixabay.com

EVANGÉLIUM  

Abban az időben Jézus így szólt tanítványaihoz:
Ha szerettek engem, tartsátok meg parancsaimat. Én pedig kérni fogom az Atyát, és ő más Vigasztalót ad majd nektek: az Igazság Lelkét, aki örökre veletek marad. A világ nem kaphatja meg, mert nem látja és nem ismeri. De ti ismeritek őt, mert veletek marad és bennetek lakik. Nem hagylak árván titeket: visszajövök hozzátok. Rövid idő, és már nem lát engem a világ. Ti azonban láttok, mert én élek, és ti is élni fogtok.
Azon a napon megtudjátok majd, hogy én Atyámban vagyok, ti énbennem, én pedig tibennetek. Aki ismeri és teljesíti parancsaimat, az szeret engem. Aki pedig szeret engem, azt Atyám is szereti, én is szeretni fogom, és én megmutatom neki magamat.  (Jn 14,15–21)

Egy régi kínai közmondás szerint „a könyv (írás) olyan, mint egy virágoskert, amelyet zsebben hordanak”. Az 1964-ben született és a barcelonai Sagrada Familia árnyékában felcseperedett Carlos Ruis Zafón író szerint „minden könyvnek lelke van. Mindegyikben benne rejtőzik annak a lelke, aki írta, és mindazoké, akik olvasták, átélték és álmodtak róla”. Az írásos emlék tele van élettel, színekkel, képekkel, eseményekkel, személyekkel, és rajtunk múlik a virágoskertben való felüdülés, a „lelki séta”, a mások lelkével való találkozás. De ha az első írásos emlékeinkre gondolunk, a tizenharmadik századi Halotti beszéd és könyörgésre vagy az Ómagyar Mária-siralomra, azok többet jelentenek, mint lélek, mint virágoskert. Lényünknek, identitásunknak, énünknek velejárói, gyökerünk, büszkeségünk, legnemesebb, legdrágább értékeink közül valók. Még az idő elmúlása által létrejött korlátokat is lerombolják, mert szívünk együtt dobog a régiek szívével, a most élők és a következő nemzedékek szívével. Érvényes ez a helyhez kötött, helyi emlékekre is: a szülőházra, a gyermekkor szép helyeire, népünk szentélyeire, legrégibb épületeire, határaira: beszélnek hozzánk, megerősítenek, nemesítenek, tisztítanak. Mert a kövek is tudnak beszélni.

A keresztények számára viszont létezik ezeknél értékesebb és istenibb emlék is: a szakramentális emlékezés, a szentségek, amelyeken keresztül a kétezer évvel ezelőtt Galilea, Jeruzsálem poros utcáin sétáló, tanító, csodatevő, megbocsátó, a feltámadt és új reményt adó Jézus itt, köztünk és velünk maradt és él. Ő és Szentlelke, aki mindörökké velünk marad. A történelem folyamán nem egy mozgalom, csoport, magát keresztény egyháznak nevező – egyik-másik most is virágzó és sokakat megtévesztő – szervezet degradálta, redukálta a Szentlélek Isten személyét egyszerű isteni energiára, adományra vagy személytelen erőre. Pedig Jézus Paraklétosznak nevezi, azaz valaki mellé, valakiért, valaki érdekében hívottnak. Latinul advocatus, azaz ügyvéd, olyan valaki, aki érdekünkben szól, aki bátorít, igazságra tanít, lelkünkre beszél, kérdez, könyörög, vigasztal. Amikor a szent írók a semleges nemű (neutrum) pneuma kifejezést használják a Szentlélek jelölésére, amely lelket, szellemet jelent, mindig a fent említett, élő személy tulajdonságaival, jegyeivel ruházzák fel: „Ő megvigasztal minket minden szomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassuk azokat, akik szomorkodnak” (2Kor 1,4). „Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek, mert nem tudjuk, hogyan imádkozzunk helyesen. A Lélek azonban maga könyörög helyettünk szavakba nem foglalható sóhajtásokkal” (Róm 8,26). „Nem tudjátok, hogy testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma, akit Istentől kaptatok, és nem vagytok a magatokéi?” (Róm 6,19) – írja Szent Pál. A Paraklétosz, Szentlélek jelenlétének vannak konkrét ismertetőjelei, gyümölcsei: „szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás” (Gal 5,22–23). Az írásos emléket el kell olvasni, a helyi emléket fel kell keresni, a szakramentális emlékezést meg kell élni, és kegyelmi állapotban kell lenni. Ez élő és a jelenben megvalósuló kapcsolat két személy között. De Isten csak abba a lélekbe tudja Lelkének mézét önteni, ahonnan kiöntik az ecetet. Rajtunk múlik a krisztusi „én bennetek, ti bennem” szoros kapcsolat, az átistenülés felé vezető út megvalósulása.

Román János

(A szerző nagybányai esperes és a Szentháromság-egyházközség plébánosa, írása a Vasárnap 2017. május 21-ei számában jelent meg.)