Isten belép rutinszerű világunkba

0
598
Fotó: pixabay.com

Evangélium – nagyböjt 2. vasárnapja

Abban az időben: Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és (ennek) testvérét Jánost, s külön velük fölment egy magas hegyre. Ott elváltozott előttük: az arca ragyogni kezdett, mint a nap, a ruhája pedig vakító fehér lett, mint a fény. És íme, megjelent nekik Mózes és Illés: Jézussal beszélgettek. Ekkor Péter így szólt Jézushoz: „Uram, jó nekünk itt lennünk! Ha akarod, felállítok itt három sátrat, neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet!” Még beszélt, amikor íme, fényes felhő borította be őket, és a felhőből egy hang hallatszott: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik. Őt hallgassátok!” Ennek hallatára a tanítványok földre borultak és nagyon megrémültek. De Jézus odament hozzájuk, megérintette őket, és ezt mondta: „Keljetek fel, és ne féljetek!” Amikor szemüket fölemelték, nem láttak mást, csak Jézust egymagát. A hegyről lejövet Jézus a lelkükre kötötte: „Senkinek se szóljatok a látomásról, míg az Emberfia a holtak közül fel nem támad!” (Mt 17,1-9)

Elmélkedés

Még a keresztények között is vannak olyanok, akik az Istennel való kapcsolattartást csak természetes úton, normális, észszerű keretek között tudják elképzelni. Ezek abban merülnek ki, hogy rendszeresen imádkozunk, járunk templomba, viszonylag erkölcsös életet élünk, és segítünk a rászorulókon. Langyos, unalmas, száraz, sőt kifejezetten élettelen az ilyenfajta Isten-kapcsolat. Egy ilyen „isten” nagyon emberi lenne, egy ilyen világnak nem lenne sem célja, sem értelme, egy ilyen hitéletben nem lenne élet…

Néhány éve a Berlinale filmfesztiválon ért el kimagasló sikert a Szupervilág című film. Egy ausztriai idillikus környezetben zajlik, egy ideális házaspárról szól, akik élik szép, ám végtelenül unalmas életüket. A feleség a szupervilág egy szupermarketjében elárusító, a férj kétkezi munkás, megélhetőségük és kényelmük maximálisan biztosított, de hétköznapjaikban semmi sem történik. A feleség napja azzal telik, hogy a szupermarket kasszaszalagján számolja az árut, számlát állít ki, és kedvesen mosolyog a távozó vásárlókra. Egyik nap azonban munkája befejeztével biciklivel tart hazafelé a mezőn, aranyszínű búzatenger mentén, ragyogó kék ég alatt, napfürdőben lengedezve – és ekkor valami egészen váratlan dolog történik vele. Ebben a rutinszerű világban, ahol már behunyt szemmel is hazabiciklizne, egyszer csak elveszíti koordinációs képességeit, és mintha egész lénye kettényílna, lélegzete is eláll, mozdulni sem bír… Isten-élményben van része – Isten maga tör be rutinszerű világába. Nem a templomban, nem imádsága közben, nem szerettei körében, nem a munkahelyén, nem álmában, nem gyónás utáni kegyelmi állapotában – hanem csak úgy derült égből villámcsapásszerűen.

A természetfeletti a legtermészetesebben tör be a hétköznapjainkba.

A kereszténységünknek ez az üzenete: Isten belépett rutinszerű világunkba. Az Istennel való találkozások, az Isten-élmények olyan pillanatok, amelyek egész lényünket megérintik – mint amikor elvarázsol bennünket egy lenyűgöző természeti látvány, amikor ikerlelkünkre találunk egy másik emberben.

Az evangéliumi történetben Péter, Jakab és János betekintést nyertek Jézus istenségébe – mondhatni Jézus elhúzta szemükről a leplet. Hitéletünkben mi sokszor csak ezt a fátylat szemléljük, és azt hisszük, ez a vallásosságunk teljessége: a szentmisék, az imák, a jócselekedetek, az erkölcsösség. De mindez még csak a fátyol – Isten emögött rejtőzik. Sokszor azt hisszük, vallásos gyakorlatainkkal mintegy saját erőből levehetjük a fátylat, kinyithatjuk az ajtót, megválthatjuk a belépőjegyet, mint egy múzeumba, és találkozhatunk Istennel.

Egy hibát azonban ne kövessünk el, nevezetesen Péter hibáját… Péter ugyanabban az Isten-élményben részesült, mint társai. De ahelyett, hogy átadná magát a pillanatnak, engedné magát elvarázsolni a természetfeletti látványától, máris elfut ez élménytől, ismét visszarohan földi világunkba, és mit tesz? Sátrat akar építeni! A szemlélődésből a cselekvésbe menekül…

Nagyböjt az Istennel való találkozásra való készülés. Ha kicsit is úgy érezzük, hogy közel kerültünk hozzá – nem a mi erőnkből, hanem mert ő közeledett a sivatagon át, a poros utakon, vagy ránk tekintett a koldus szemeiből az útszélén, akkor szánjunk időt rá – ne rohanjunk el előle sátrat építeni, önsanyargató rituáljainkba.

Van, aki halászbárkában találkozik vele, van, aki az elárusítópultnál, van, aki kórházi ágy szélén, van, aki templomok csendjében; van, aki az autóbuszon utazva, van, aki a világhálón akad rá. Soha nem volt rá recept, sem útmutató – de mindig mindenhol ő a kezdeményező.

Kovács F. Zsolt

(A szerző A Nagyváradi Római Katolikus Püspökség irodaigazgatója, írása a Vasárnap 2017. március 12-ei számában jelent meg.)