2017. február 7., kedd

0
780

Evangélium

Abban az időben összegyűltek Jézus köré a farizeusok és néhány írástudó Jeruzsálemből. Látták, hogy egyik-másik tanítványa tisztátalan, vagyis mosatlan kézzel eszi a kenyeret. A farizeusok és általában a zsidók ugyanis nem esznek addig, amíg meg nem mossák a kezüket könyékig, így tartják meg az ősök hagyományait. És ha piacról jönnek, addig nem esznek, míg meg nem mosakszanak. S még sok más hagyományhoz is ragaszkodnak: így például a poharak, korsók, rézedények leöblítéséhez.
A farizeusok és írástudók tehát megkérdezték: „Miért nem követik tanítványaid az ősök hagyományait, miért étkeznek tisztátalan kézzel?”
Ezt a választ adta nekik: „Képmutatók! Találóan jövendölt rólatok Izajás, amint írva van:
Ez a nép ajkával tisztel engem, ám a szíve távol van tőlem.
Hamisan tisztelnek, olyan tanokat tanítván, amelyek csak emberi parancsok.
Az Isten parancsait nem tartjátok meg, de az emberi hagyományokhoz ragaszkodtok.”
Azután így folytatta: „Ügyesen kijátsszátok Isten parancsait, hogy a magatok hagyományait megtarthassátok. Mózes azt hirdette: Tiszteld atyádat és anyádat, és aki atyját vagy anyját átkozza, halállal bűnhődjék! Ti ellenben azt tanítjátok: Ha valaki azt mondja atyjának vagy anyjának: amivel segíthetnélek téged, az »korbán« vagyis Istennek szentelt áldozati adomány, annak nem engeditek meg, hogy bármit is tegyen apja vagy anyja érdekében. Így a magatok hagyományával kijátsszátok Isten parancsát, és még sok más ehhez hasonlót tesztek.” (Mk 7,1–13)

Gondolat

„Ez a nép ajkával tisztel engem” – idézi Izajás prófétát (Iz 29,13) Jézus az apostolait kritizáló farizeusok és írástudók előtt. „Ajkával tisztel”, azaz vallásosságuk nem szívbéli elköteleződés, nem személyes meggyőződés és belső élet, hanem főleg hagyományrendszer. Magukra veszik azt, akár a kabátot, van hatással az életükre, de nem járja azt át, nem alakítja a szívüket. Az Atya azonban nem ilyen imádókat akar, hanem olyanokat, akik „lélekben és igazságban” (Jn 4,24) követik őt.

Mai keresztény életünk szempontjából is aktuális a kérdés: keresztény hagyományt ápolunk vagy keresztény életet élünk? A kettő ugyanis nem ugyanaz. A hagyományba belenevelkedik az ember, meghatározza viselkedésmódját, mint a törvények általában, amelyeket igyekszik betartani. Csak amikor megszűnik vagy megváltozik a hagyományos környezet, a keresztény gyakorlat is lassan elfogy… Példa erre a sok, nagyvárosba vagy külföldre költözött, hagyományos környezetben nevelkedett keresztény, akik az új helyzetben előbb az egyház, majd gyakran a hit számára is megszűnnek létezni…

A keresztény élet a hagyományt tartalmazza, de annál jóval több: személyes kapcsolat Istennel és folyamatos útkeresés az általa teremtett világban, tekintettel másokra is, az evangélium üzenete szerint. A keresztény élet ugyanis nem csupán egy átöröklött szabályrendszer és eljárásmód, hanem olyan értékrend szerinti élet, amelyet a Krisztus-követők a szívükben hordoznak, az imádságban mérlegelnek és a felebaráti szeretetben valósítanak meg, nem csupán egyénileg, hanem az egyház tagjaiként.

MEGOSZTÁS