Faust

0
756
Faust – Fotó: Aljosa Rebolj, interferences-huntheater.ro

Goethe Faustja alapmű: alapja egy középkori legenda, amely szerint a hős eladja a lelkét az ördögnek. A ljubljanai Szlovén Nemzeti Drámai Színház és a 63. Ljubljanai Fesztivál közreműködésében készült Faust-adaptáció rendezője az idén tragikus hirtelenséggel elhunyt Tomaž Pandur. Harmadszor próbálkozott a témával, és a látottak alapján megerősíthető, amit az előadásról olvasni lehetett: hogy egy életmű beteljesítője. Tomaž Pandur ezt írta a darab hőséről és a történet lényegéről: „Egy embert követünk nyomon, ég és föld között, aki megpróbálja megtalálni az igazságot és létezésének értelmét. És pontosan ez a színház célja – az emberi lét legsorsdöntőbb ügyeiről beszélni, ezekre rákérdezni. Goethe ki merte jelenteni, hogy a jó és a rossz küzdelme az emberiség hajtómotorja, és a jövőbe vetett tántoríthatatlan hitet biztosítja.”

A 2 óra 40 perces előadás valósággal lenyűgöző, elsősorban képi világa, és ez nem csak a kiváló vetítettképes háttérre (videó: Dorijan Kolundžija), hanem a teljes színpadképre igaz (díszlettervező: Sven Jonke, jelmeztervező: Felype de Lima, fényterv: Tomaž Pandur, smink: Julija Gongina). A darab egésze vízben játszódik: lent víz, a háttér egy olykor szétnyíló fal, amelyen töprengései közben képletek, álmai közben varázslatos táj jelenik meg. A szereplők többnyire feketében, Margaréta van csak fehérben, ő is csupán rövid ideig: előbb a vér jelzi, hogy ő sem maradt meg a tisztaság jelképe, majd őrületében ő is fekete, meg-megnyíló köpenyben jár, kereng. A zene a kezdettől a végéig a fény- és videójátékhoz hasonlóan kiváló módon kíséri végig a cselekményt, aláhúz és megelőlegez (zeneszerzők: Boris Benko, Primož Hladnik).

Faust – Fotó: Bíró István
Faust – Fotó: Bíró István

Ez a Faust előadás, amely a klasszikus, de nyilván rövidített szöveget követi, kiválóan épít be rövidebb intermezzókat, amelyek hol szerzői utasításként hatnak, hol egyfajta lábjegyzetei a történetnek, ezek sokszor ironikus felhangjai még jobban aláhúzzák a történet tragikumát, azt, hogy a kereső ember saját korlátai meghaladásának kísérletében hogyan idegenedik el önmagától, világától, mindattól, amire vágyott, ami után áhítozott, s ez az elidegenedés hogyan piszkolja be környezetét és önmagát, taszítja a vágyott beteljesedés helyett a pusztulásba. Természetesen Faust nem áldozat, illetve saját nagyravágyása áldozata. A darabban a sátán nagyon is eleven valóság, és nagyon mai, ismerős: folyton csábítja, ez azonban abban áll, hogy erősíti a Faustban dúló elégedetlenséget, ezzel kísérti s veszi rá a lelke (f)eladására. Nemcsak a Faust-Mefisztó kettős kiváló, hanem az egész sátáni udvartartás. Fekete léggömböt vivő fiú és lány olykor az ördögi kar tagjai, máskor vásári, dróton rángatott, szaggatottan mozgó bábok csupán, akik kísérik, előrejelzik és lezárják az eseményeket. A rendező a Faust-legendát kortalan díszletben, jelmezekben, de nagyon is maira rendezte, ráismerünk a mi korunk intellektuális és érzelmi atmoszférájára, akár saját űrjeinkre és vágyainkra, s arra is, ahogyan mértéktelen sóvárgásunkkal túllépjük mindazt, ami arányos, ránk szabott volna, s mértéktelenségünk miatt marad elérhetetlen mindaz, ami alapvetően szép és jó: család, szerelem, ifjúság, tudás… Faust újra egyedül marad, és ennek megrendítő képe, ahogyan az újra feketébe burkolózó világ egészben hanyatt fekszik, hátratört fejjel, kiürült arca a mindent betöltő vízben tükröződik: a feketének ható víz is csak saját eltorzult arcát tükrözi, a világ számára bezárul.
(Heinrich Faust: Igor Samobor, Mefisztó: Branko Šturbej, Mefisztóné: Maša Derganc, Margaréta: Polona Juh, Bálint: Branko Jordan, Főkamarás: Uroš Fürst, Kamara: Robert Korošec, Filip Samobor, Žan Perko, Matic Lukšič)

MEGOSZTÁS

SZÓLJ HOZZÁ

Please enter your comment!
Please enter your name here