Boldog Alojzie Viktor Stepaniac
Boldog Alojzije Viktor Stepinac liturgikus emléknapja február 10-én van. 1898-ban született a horvátországi (akkor Osztrák–Magyar Monarchia) krašići plébániához tartozó Brezarić faluban, gazdag földműves család ötödik gyerekeként. 1916-ban érettségizett, ezt követően a monarchia katonájaként, alhadnagyi rangban harcolt az első világháborúban, az olasz fronton. Hadifogságba esett, és 1918 december 6-án szabadult, mivel 1-én kimondták a Szlovén–Horvát–Szerb Állam létrejöttét, amelynek ő is állampolgára lett, így már nem tarthatták fogva a Habsburg-birodalom katonájaként. 1919-ben tért haza, beiratkozott a zágrábi agráregyetemre, de rövid időn belül hazatért, mert nem érezte magáénak a pályát. Később felfedezte papi hivatását, 1926-tól zágrábi egyházmegyés kispapként tanult Rómában a Collegium Germanicum et Hungaricum növendékeként. 1930-ban doktorált filozófiából és teológiából, ez évben szentelték pappá. Remekül beszélt németül, olaszul, franciául és latinul is. 1931-től a zágrábi érseki hivatalban dolgozott, még ebben az évben megalakította a horvátországi Caritas-szervezetet. Bár erős horvát nemzeti érzületű volt, nem lépett be sem az Actio Catholicába, sem a politikai téren is aktív Horvát Katolikus Mozgalomba. XI. Piusz pápa 1934-ben zágrábi segédpüspökké nevezte ki. Egyes források szerint ő már a sokadik jelölt volt erre a pozícióra, végül I. Sándor jugoszláv király őt találta erre megfelelőnek egy korábbi, 1918-ban a Jugoszláv Légióban való tevékenysége miatt. Eleinte visszautasította a segéspüspöki kinevezését, csak miután a királyi jóváhagyást is megkapta, azt követően vállalta a hivatalát. Felszentelésekor a világegyházban ő volt a legfiatalabb püspök. Három évvel később, mindössze 39 évesen érseki kinevezést kapott. Amikor 1940-ben a ferencesek a horvátok között végzett szolgálatuk 700. évfordulóját ünnepelték, és elöljárójuk az országba érkezett, Stepaniac belépett a ferences harmadrendbe.
Stepinac nagy csalódásként élte meg a kiegyensúlyozatlan, részrehajló jugoszláviai politikát. 1937-ben alapította meg a Zágrbi Menekültügyi Bizottságot, hogy a náci Németországból zsidókat mentsen meg. 1940 után arra törkedett, kevés sikerrel, hogy a horvát katolikus mozgalmakat függetlenítse a politikától, és egyházi keretek közé szervezze. 1941-ben Jugoszlávia náci megszállásakor szót emelt a sárga csillag viselése ellen. A világháború alatt ezrek életét mentette meg, egyházi ingatlanokban, kolostorokban és plébániákon helyezve el őket, és papjait arra kapacitálta, hogy életmentő jelleggel keresztelejenek meg minden ezt kérő ortodoxot és zsidót. Ezt később ellene fordították, hogy erőszakosan akarta téríteni a nem katolikusokat. Bár mindvégig öntudatos horvát volt, prédikációiban és leveleiben következetesen elutasított mindenféle rasszizmust vagy megkülönböztetést, ellenségeskedést.
1945-ben a náci hatalmat a kommunista rezsim váltotta, amikor Stepaniac szót emelt a papok elleni attrocitások miatt, letartóztatták. Az érsek szabadon bocsátását követően Jugoszlávia új vezetője, Josip Broz Tito megpróbálta rábeszélni, hogy a horvátországi katolikus egyház szakítson Rómával. A jugoszláv püspökök 1945. szeptember 22-én lelkipásztori levelet adtak ki, amelyben a belgrádi kormány által tett – és megszegett – ígéretekre hivatkoztak a lelkiismereti és vallásszabadság, valamint a magántulajdon tiszteletben tartására. A püspökök követelték a katolikus sajtó, a katolikus iskolák, a vallásoktatás, a katolikus egyesületek szabadságát, valamint „az emberi személy és sérthetetlen jogainak teljes szabadságát, a keresztény házasság teljes tiszteletben tartását és minden elkobzott vagyon és intézmény visszaadását”.
Az állami média támadást indított az egyház ellen általában, és név szerint az érsek ellen. Stepinacot 1946 szeptemberében bíróság elé állították, mert kiállt a horvát katolikus egyház Rómával való egysége mellett, illetve háborús bűnökkel is megvádolták. A pápa tiltakozott ez ellen a kirakatper ellen, illetve az Egyesült Államokban élő zsidó közösség tagjai is szót emeltek „Alojzije Stepinac egyike volt azon kevés embernek Európában, aki felemelte a szavát a náci zsarnokság ellen, éppen akkor, amikor ez a legveszélyesebb volt.” 1946. október 11-én 16 év kényszermunkára ítélték, öt év múlva rossz egészségi állapota miatt a hatóságok kénytelenek voltak Stepinacot a börtönből házi őrizetbe helyezni Krasicba. Ott papi feladatokat látott el, látogatókat fogadott, és több mint 5000 levelet írt.
1953. január 12-én XII. Piusz pápa bíborossá kreálta. Ennek hírére a jugoszláv rezsim azonnal megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Rómával. Stepinac minden téren felemelte szavát a kommunista zsarnoki kormánnyal szemben egészen haláláig – amely akár gyilkosság is lehetett, hogy elhallgattassák a kellemetlenkedő „alakot”, mivel a boldoggáavatási szertartáson végzett vizsgálatok alatt a csontjaiban igen magas volt az arzénszint. A zágrábi székesegyházban helyezték örök nyugalomra. II. János Pál pápa avattá boldoggá 1998-ban.
Forrás: Calendar of Saints
