Nagyszentmiklós neve ismerősen cseng sokak számára, hiszen többek között Bartók Béla bölcsőjét is itt ringatták, és nemrégiben mi is hírt adtunk arról, hogy új harang hívja imára a közösséget. Jubilánsokat bemutató sorozatunkban most a helybéli plébánost, Andó Attilát kérdeztük múltról és jelenről.
Mi a papi jelmondatának a története?
A jelmondatom a Luk 4,18: „Az Úr lelke van rajtam, azért kent föld engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, elküldött, hogy hirdessem a foglyoknak a szabadulást.” Az ezüstmisés jelmondatom is ugyanez. Amikor keresgéltem még kispapkoromban, nem mertem ezt a jelmondatot választani, mert ezt Jézus magára értelmezte. Valamilyen nyári programon, talán egy nyelvkurzuson egy olasz kispappal beszélgettem, és ő bátorított, hogy nyugodtan válasszam csak ezt. Így bátorodtam fel, és lett ez a jelmondatom. Úgy gondolom, hogy ez nemcsak egy jelmondat, hanem papi munkám lényege is ez: az örömhírt vinni az embereknek, a reményt, a hitet, a csüggedőket bátorítani, ahol kicsi remény van, ott tüzet gyújtani. Úgy gondolom, szüksége van az embereknek erre, mert olyan furcsa világban élünk, a káoszból sokszor nem látjuk a kiutat sem, illetve mivel én szórványban is működöm, ezért sokszor nagyon fontos ez a hozzáállás, mert nem tömegekkel dolgozunk, hanem személyekkel, egyénekkel egyenként. Sokszor beszélgetésekben, ha észreveszem, hogy lóg az orra, vagy a gyóntatószékben nagyon kell figyelni, hogy a szavak mögött és a mondatok közt az ember észrevegye, hogy valami nincs rendben… Ilyenkor mindig próbálom bátorítani az embereket, és valahogy a Szentírásból az éppen odaillő részekkel és gondolatokkal kicsi erőt adni nekik.
Én sose voltam ilyen harcos próféta, nem karddal hirdetem az Isten szavát, még az egyik kedvenc idézetem, hogy a „Megroppant nádszálat nem töri el, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki.” Az Iz 42,3-ban van ez, ezt idézi Mt 12,20-ban az evangélista. Mindig ott is, ahol nem nagyon van remény, vagy ahol kicsi az emberi biztosíték arra, hogy valami jó fog történni, én bízom benne, hogy a jó Isten jó végre viszi a dolgokat. Nem ítélkezni küldött, nem az utolsó ítéletet végrehajtani, hanem az embereket a jó Isten irányába igazítani.
Visszatekintve pályájára, milyen meghatározó élményeket emelne ki?
Amikor kisgyermek voltam, akkor még nem volt a Bánság ennyire szórványvidék. A hetvenes években nagy, virágzó plébániák voltak. A magyarság se olvadt ennyire be. Akkor tehát még egészen más világ volt. Az is igaz, amit szintén Izajás mond egy helyen, hogy mielőtt megszülettél volna, már kiválasztottalak. Most, hogy a huszonöt éves jubileum volt, én is el-elgondolkodtam egy-egy részen, hogy a jó Isten hogy rakja össze a kirakós darabjait, egyiket a másikat után. Édesanyám bogárfalvi származású, és fiatalon elkerült cselédnek Brassóba a ferences plébániára, ahol volt egy apáca, Andó Borbála nővér. Édesapám ott volt katona, szabadidejében odajárt a plébániára, így ott találkoztak a szüleim. Ez az apáca kisiratosi volt, nagyapám testvére, ő Notre Dame-nővér volt Temesváron, csak 49–50-ben bezárták őket, ő illegalitásban továbbra is apáca maradt, és a ferenceseknél volt sokáig házvezető, Málnáson, Brassóban. A hetvenes években hazaköltözött hozzánk a faluba, én akkor olyan ötéves voltam, ott lakott nálunk. Ő kezdett engem vinni a májusi ájtatosságokra, és most is előttem van, ahogy a templom előtt állunk, és megkérdeztem tőle: mama (így szólítottuk), én nem ministrálhatnék? S így aztán egy májusi ájtatosságon ministráltam először. És visszagondolva úgy találom, az volt az első pillanat talán, amikor a Szűzanya szemet vetett rám, és lassan az Isten egyengette az útjaimat. Jó plébánosaim voltak, mindegyikre felnéztem, gyermekszemmel szent embereknek láttam őket. Rendszeres ministráló lettem, amikor ötödikes voltam, odakerült Túri László atya, s akkor édesanyám harangozó is lett, ez aztán még sokban befolyásolta az utamat az Úr felé. Az hogy a nővér ott lakott nálunk…, utólag látom, hogy ő mennyire imádkozott, és szerette volna, hogy én pap legyek. És igazán általa láttam az egyház másik oldalát, az illegalitást, amiről nem volt szabad beszékni. Például, amikor Godó jezsuita atya szabadult, s egy reggel ötkor kopognak az ablakon, és néném mondja, jé a Godó atya most jön a börtönből. Én gyerekfejjel nem értettem, pap hogy jöhet a börtönből. Sok olyan pap megfordult nálunk, akikről hivatalos sajtóban nemigen lehetett hallani. A csíksomlyói ferencesek, János atya, sok-sokan… A nagynéném jól ismerte őket, és biztos hogy az ő imái és az oltár körüli szolgálat is lépésről lépésre közelebb vitt a hivatásom felé. Középiskolát tanítóképzőben végeztem, Váradon, onnan jelentkeztem a fehérvári teológiára, előtte egy évig voltam katona Lugoson. Nagyon szép időszak volt az is, habár katonaság, de a barátságok közöttünk akkor erősödtek meg a jövendőbeli osztálytársaimmal. Kilenc hónapig együtt voltunk éjjel-nappal jóban-rosszban, és ez nagyon sokat jelentett. Azután elkezdődött a teológia Gyulafehérváron, négy évet jártam Fehérváron, utána kiküldtek Rómába a Német-Magyar Kollégiumba és a Gregoriánára, itt 1993-tól 2000-ig voltam, és erkölcsteológiát tanultam, 2000-ben jöttem haza, 2000-től 2004-ig Temesváron a katolikus líceumban voltam spirituálid és hittantanár, 2004-től Lippán voltam plébános, 2014-től pedig Nagyszentmiklóson vagyok. A lippai és a szentmiklósi plébánia is szórvány, nagyon gyakorlatiasnak kell lenni, prédikálás közben a falak tövében az egeret is figyelni kell, merre szalad, és intézkedni kell anekdotaszerűen: a párttitkár macskáját elő kell keríteni, hogy a templom egerét kifogja. A tevékenységem röviden ennyi. Mindenhol szép időszak volt, mindenhol szép dolgok történtek, nem mindig könnyűek, de szép volt minden.
Kudarcot nem tudok mondani, mert nehézségek voltak, de olyankor mindig nagyon imdákoztam, és a jó Isten mindig megoldotta a problémákat előbb-utóbb, vagy emberek jöttek segítségemre, vagy egy jó gondolattal vagy valamivel mindig sikerült valahogy kimászni a bajból. Voltak nehéz helyzetek is, néha rossz szándékú viszonyulás is volt, nem a hívek részéről, hanem hatóságoktól vagy idegenek részéről, de az Isten mindig megsegített, nem emlékszem olyan dologra, ami mondjuk összetört volna, maradandó nyomot hagyott volna bennem. A jó dolgokkal meg úgy vagyok, hogy hát minden héten történik valami. Lelkipásztori szinten is, gyakorlatban is, szórványban sok dolog is van, javítanivalók, s valahogy úgy vagyok, ha befejeztem, akkor megyek tovább. Mikor mindent megtettetek, csak azt mondjátok, haszontalan szolgák vagytok. Se a túl jó, se a túl rossz nem hat rám igazán.
Többször említette a szórványlétet. Mit jelent ez nagyszentmiklósi viszonylatban?
A Bánságban a plébániák nagy része német plébánia volt, és a német hívek kivándoroltak. Viszont a templomaik, a plébániaépületek és a temetők itt maradtak, és minden faluban maradtak hívek is páran, ők most már lassan kiöregednek. Vannak más nyelvű híveink is. Nekem is négy-öt nyelvű a közösségem: román, magyar, német, bolgár, szlovák és még talán más is akad, ha jobban szemügyre vesszük. Ezekben a falvakban kevés a létszám. A németek elmentek, itt maradtak a nagy templomok és a temetőik, ezeket senki nem gondozza, sokszor csak a gond van ezekkel. Én mondjuk gyakorlati típus vagyok, ha látom, hogy gazos, megyek lekaszálni, meg szeretek javítani is – de sokszor feltevődik a kérdés, hogy kinek, mivel és kivel végzi az ember el ezeket… Úgy vagyok vele, mint a megroppant nádszálas példában, ha nincs is hívő, akkor is rendben tartom a templomot, majd a jó Isten hátha gondoskodik hívekről is. Minden plébániához tartozik öt-hat-hét falu, nekem most hat falum van. Most is vasárnap kimentem az egyik filiába, nem jött egy hívő sem a szentmisére, amikor jönnek is a havi egy szentmisére, talán ketten-hárman vannak. Ilyen itt a szórvány. A nagyobb szórványokban is 60-70 lélek van egy faluban, azok már valamivel jobb közösségek. Ennyi faluval sok gond van, az adminisztráció is sok, mindenfelé papírozni kell, napi renden tartani… sok munkát jelent.
Mi okoz örömet lelkipásztori szolgálatában?
Ha fel tudok készülni valamire és azt jól el tudom végezni, az elégedettségre ad okot. Ha valamit csinálunk, akkor az elő legyen készítve, és ebben már benne van a fél siker is. Nem szeretek semmit felületesen végezni, sem a prédikációt, sem a szentségkiszolgálást. Ha valamit csinálunk, akkor csináljuk meg rendesen. Ezért az előkészítőket is komolyan szoktam venni. Általában azokon sincs „tömeg”, egyszemélyesek, házasulandóknál pedig kétszemélyesek. Csoportba nagyon nehéz is lenne őket összeszedni, annyira szét vannak szóródva, meg külföldön, meg csuda tudja hol élnek, hogy majdnem mindenkivel, minden párral külön kell foglalkozni. Végül is ez misszió, térítés is, mert egyik-másik pár elég távol van a jó Istentől, legalábbis látszatra. Így viszont ha nem is lesznek mindjárt „szentek”, de legalább nem félnek a paptól – ez már szintén fél siker. Tehát ha van lelkipásztori öröm, akkor az éppen ez, hogy ha valami szépen, jól sikerül, és azt le tudom tenni az Úr lábához, hogy „ezt neked hoztam”.
A tapasztalatai alapján tudna olyan tanulságot megfogalmazni, ami akár tanácsként is hasznosítható lehet?
Ami nekem fájt vagy rosszul esett, amikor új helyre kerültem, akkor az első hónapban mindig jöttek a széltolók, akik be akartak valamivel csapni, főleg gyakorlati dolgokban. Amikor új helyen van az ember, nem ismeri még az embereket, a környezetet, és akkor ha valaki valami nem tiszta dolgot szeretne, akkor rögtön jön és előadja, és az embernek sokszor nincs ideje tájékozódni. Én ezt úgy szoktam, hogy sose döntök azonnal, hanem időt kérek, hogy utánanézzek vagy átgondoljam a dolgot. Ez az egyik ilyen fonákság, amire érdemes odafigyelni. Egy másik gondolat pedig az, hogy a frissen helyezett pap egy évig ne fogjon bele semmibe, ne rontsa el az elődjei munkáját, próbálja azt folytatni, amit ők elkezdtek. Az elődöknek mindig fáj, ha többéves munkájukat egyszerűen félredobják. Minden plébános a hívekért van ott, valamit felmutat ott, valami számára értékeset elkezd, és aki utána jön, az tisztelje, ne tegye tönkre. Rosszul esik annak, aki azelőtt volt, hogy az nem volt jó, amit ő csinált, és most mindent ki kell dobni.
Milyen kihívásai vannak a lelkipásztori életnek ma az Ön számára?
Nálunk elég nagy gond a hívek közömbössége az Istennel, templommal szemben, sőt sokszor ellenséges magatartás is van, főleg azoknál, akik csak a sajtóból tájékozódnak. Amivel nagyon tanácstalan vagyok vagy kilátástalan: a fiatalság. Sokszor nem tudok hozzájuk elérni, nem tudom, hol lehetne őket elcsípni, megfogni. Más vidék, se nem olyan, mint Szatmár, se nem olyan, mint Erdély. Kihívás talán még a misszió, az új hívek egyházhoz, istenhez csalogatása. Ez az egyik dolog, ami engem legtöbbet foglalkoztat.
Hogyan töltekezik?
Sajnos elég kevés időm marad az olvasásra. Azért várom mindig a telet, mert akkor nincs annyi kinti munka, és marad egy kis idő olvasásra is. Főleg kortárs teológiai olvasmányaim vannak, és persze a folyóiratok is várnak a sorukra. Lelkigyakorlattal is szoktam töltekezni. Minden januárban volt Egerben lelkipásztori napok, az is nagyon jó volt, szinte jobb mint egy lelkigyakorlat. Most a vírushelyzet miatt szünetel az is. Körülbelül ezek vannak. Majdnem az állandó lakhelyem a kocsim, a legtöbb időt benne töltöm. Fel van véve a rózsafüzér, mindig van akiért vagy amiért imádkozni, így amikor vezetek, mindig azt imádkozom. Pihenni… próbálom a napi hét-nyolc óra alvást tartani, és ami hobbi… a javítások. Valamit mindig megjavítani, kicsiben is, nagyban is. Valami kis dolog elromlik, nyikorog a templomban vagy a házban, azonnal megkenem, megjavítom. Ha lehet, a templomokat is rendbe teszem, amikor alkalom van rá. És ha még van időm, a temetőket is kaszálom, rendbe teszem. Egyedül ott a természetben, sokszor a temetőben a kaszáló olyan gyönyörű virágos rét… Hát mondjuk csend akkor nincs, mert a kaszálógép zúg… de a zúgása szétrázza a gondolataimat, kicsit ellazít, elterel. Nagy ritkán egy-egy kirándulás is sikerül, de Nagyszentmiklósról messze vannak a hegyek, csak amíg az első dombokat meglátom, addig is három órát kell menni. Lippán ilyen szempontból sokkal könnyebb volt, mert ott voltak a dombok, a Maros, fél órán belül már kint lehetett lenni, egyet járni. De így évente egyszer-kétszer a pap barátokkal ha összejön egy osztálytalálkozó alkalmával egy-egy kirándulás.
