Az interjú alanya, Felleg József az egyetemi tanulmányai során előbb egy Erasmus-képzésen vett részt a Szegedi Tudományegyetemen, később egy, az Európai Unió által kialakított önkéntességi programba, az EVS-be vágott bele, s útja Lengyelország felé kanyarodott. Az alábbiakban e két helyszínről, valamint az ezekhez köthető élményekről, tapasztalatokról, a bennük rejlő kihívásokról, illetve a személyi fejlődést segítő lehetőségekről ejtünk szót.
Néhány mondatban mutatkozz be az olvasóknak, kérlek!
Szatmár megyéből származom, 2009 és 2012 között szereztem hittan– és magyartanári diplomát a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen, majd 2012 és 2014 között Pasztorális tanácsadás szakon mesteriztem, a Római Katolikus Teológia Karon. 2014-től visszamentem a Bölcsészkarra mesterizni, magyar nyelvészet és irodalom szakra, amit 2016-ban sikeresen be is fejeztem. Ezután úgy éreztem, hogy változtatnom kell, így önkénteskedtem egy évet.
Az embernek vannak tervei, amivel nekifog az egyetem elvégzésének, gondolom ezzel te is így voltál. Mik voltak az elképzeléseid, amikor bejutottál a teológiára és a magyar szakra?
Voltak terveim: szerettem volna tanári diplomát szerezni, majd elkezdeni dolgozni a szakmámban. Közben persze sok minden változott, más irányba indultam el. Először az vált biztossá, hogy nem szeretnék hazatérni Szatmár megyébe, mert Kolozsvár sokkal nyitottabb és több lehetőséget kínáló város. Majd még sokkal jobban kinyílt a világ a Szegeden töltött Erasmus program alatt, amelynek a hatására jelentkeztem az EVS-re, vagyis az európai önkéntességi programra. A külföldi önkéntesség egyáltalán nem szerepelt a terveim között, hiszen itthon is csak kevés ilyen jellegű tevékenységem volt. Az első ilyen jellegű tapasztalatom egy Budapesten eltöltött nyár volt, amikor az Erasmus Placement keretében a Máltai Szeretetszolgálat egyik, családok számára berendezett átmeneti otthonában szakmai gyakorlatoztam. De ekkor még nem is gondoltam, hogy Magyarországnál távolabbra is eljutok majd egy nap önkéntesként.
Mesterképzés alatt Szegeden voltál Erasmusszal, milyen tapasztalatokkal gazdagodtál? Közrejátszott-e az ottani tapasztalatszerzésed abban, hogy később belevágtál az önkénteskedésbe?
Szeged fantasztikus város, az egyetem nagyon színvonalas, élveztem minden ott töltött hónapot, ezért is maradtam a második félévre is. A Juhász Gyula Pedagógusképző Kar alkalmazott nyelvészeti tanszékén tanultam. Ott egy roppant kis közösség volt, igazi kis család. Az oktatók rendkívül felkészültek, nagyon jó érzés volt tőlük és sok esetben velük tanulni, fejlődni. Elég sok tantárgyat vettem fel mindkét félévben, mert szükségem volt a 30 kreditre, így alakult ki az a helyzet, hogy itthon 6 tantárgyam lett volna, ott pedig 26 lett, mert csak 1-3 kreditesek voltak. Ennek ellenére volt szabadnapom, volt időm mindenre, több mint itthon! Az ottani oktatási rendszer sokkal jobban tetszett, kevesebb volt az előadás és szeminárium egy tantárgyból, így több nyelvészeti szakágat ismerhettem meg, mint az itthoni egyetemen. A szegedi tíz hónap következménye, hogy önkéntes lettem. Ekkor jöttem rá, hogy tudok angolul, hogy mennyire könnyen mozgok más kultúrájú és nyelvű emberek között. Az Erasmus alatt szerzett külföldi barátaimnak köszönhetem, hogy mertem angolul beszélni, így mertem belevágni egy teljesen más típusú kalandba, egy olyan országban, ahol nem beszéltem a nyelvet, nem ismertem a szokásokat, az iskolarendszert, sőt még a pénznemről sem sokat tudtam.
A Lengyelországban töltött idők során milyen ismeretekre volt szükséged, avagy hasznosíthattad-e azt, amiből diplomáztál? Mivel foglalkoztál? Hogyan képzelhetjük el egy hetedet?
Egy EVS–program keretében, a magyarországi Fiatalok a Vidékért Egyesület segítségével tevékenykedtem Lengyelországban, Kielcében, illetve legfőképpen az ahhoz közeli Zagnańsk település iskolájában. A projekt többféle tevékenységet foglalt magába, de főként az angol nyelv oktatása köré épült, az iskolában vettem részt az angolórákon, illetve szerveztem iskolán kívüli programokat, hogy ösztönözzem a diákokat az angol nyelv használatára. Magyart is tanítottam lengyeleknek, hetente egyszer, amikor a fogadószervezetem irodájában végeztem a mindennapi teendőket, készültem fel más programokra, a havi egyszeri nemzetközi bulikra, amiket mi szerveztünk. Két tanítványom bírta végig, akikkel a végére össze is barátkoztunk. Természetesen lengyelül is megpróbáltam megtanulni, heti kétszer két óra volt erre biztosítva, de nem mondanám, hogy jól megy. A hallott– és olvasottszöveg–értési készségemmel azért elégedett vagyok, beszélni viszont nem tudok. Az EVS keretében egy önkéntes két kötelező tréningen is részt vesz, egy van érkezés után, egy pedig a projekt félidejében. Lengyelországban az első mindig Varsóban van, a második pedig Kopernikusz városában, Torunban. Ezen városokon kívül több más várost és turisztikai célpontot is felkerestem, többek között Gdansk, Lublin, Wroclaw, Krakkó, Auschwitz-Birkenau, Wieliczka-sóbánya, és bátran mondhatom, hogy Lengyelország csodálatos úti cél, mindenkinek csak ajánlani tudom, az ottani emberek többsége barátságos, kedves, a magyarokkal különösen. Bár a kormányzó párt gyűlöletkampánya ott is kihat a külföldiekről alkotott képükre. A projektem során a tanári diplomám megszerzése során szerzett tapasztalataim, ismereteim sokat segítettek, a korábbi tanítási gyakorlatom magabiztosságot adott az osztályteremben, ugyanakkor persze attól eltérő is volt. Magyartanárként mindig magyar gyerekeket tanítottam, furcsa volt angolul beszélni, nehéz volt, hogy nem beszéltem a gyerekek anyanyelvét, de mindig sikerült megértetnem magam.
Milyen érzésekkel vágtál neki a programnak? Milyen érzés volt otthagyni a helyet, ahol eltöltöttél majd’ egy évet?
A kiutazás előtt nagyon vártam, hogy belevágjak egy másfajta kalandba, hogy kipróbáljam magam ilyen környezetben is. Tudtam, hogy az angoltudásom fejlődni fog, de arra nagyon kíváncsi voltam, milyen lesz majd együtt élni öt másik fiatallal, akik mindannyian más országból származnak, más kulturális és szociális háttérrel rendelkeznek. Három lánnyal (spanyol, olasz, dán) és két fiúval (egy félig bolgár, félig lengyel és egy német) laktam együtt, akikkel az első pillanattól kezdve nagyon egymásra hangolódtunk, igazi kis családdá váltunk. Együtt laktunk, dolgoztunk, buliztunk, utaztunk, ünnepeltünk, tehát nagyon összetartó kis társasággá váltunk. Ezek után érthető, hogy nehéz szívvel hagytam el Kielcét. De nemcsak ők fognak hiányozni, hanem az iskolából a tanárok, akik befogadtak minket, kollégaként kezeltek, a diákok, akik a végére megszerettek minket (még meg is könnyezték a búcsút, ahogy mi is), a külföldi és lengyel barátok, akik nagyon sokat segítettek. Nem tartom kizártnak, hogy egyszer visszatérek Lengyelországba dolgozni, bár akkor már nem lesz ugyanaz, mert a lakótársaim, külföldi barátaim nem lesznek ott, de az ország pozitívumai igen.
Hogy érzed, a személyes fejlődésed tekintetében milyen „feladata” volt ezeknek az időknek, miben épültél, ez idő alatt?
Nagyon sokat változtam, nyitottabb lettem a két év alatt. Sokkal inkább megértem a kulturális sajátosságokból adódó különbségeket, jobban tudok alkalmazkodni az új helyzetekhez, sokkal barátságosabb lettem. A tanításhoz szükséges képességeim is fejlődtek, sokkal tudatosabban koncentrálok a céljaimra, ugyanakkor könnyebben elfogadom, ha valami miatt változtatnom kell. Viccesen szoktam mondani, hogy legalább olyan jó lett az improvizációs készségem, mint egy színésznek. Sokszor adódott olyan helyzet, amire nem voltam felkészülve, de kis nyitottsággal sikerült ezen felülkerekedni. Felismertem, hogy az én utam nemzetközi út, ezután már nemcsak magyarok között képzelem el az életem, tulajdonképpen bárhol meg tudnám találni a helyem, be tudnék illeszkedni, mert nyitottabbá váltam.
Milyen terveid, lehetőségeid vannak, tervezel-e még részt venni önkéntesprogramban vagy hazatérsz?
Mivel egy hosszabb EVS–projektben vettem részt, azért rövidben (1–6 hónapos) már nincs lehetőségem, de ún. ifjúsági cserékben még igen. Az ilyenek pár naposak szoktak lenni, ebbe még pár évig beférek én is ( korhatáros a program – szerk. megj.). Szeretnék is jelentkezni, de majd kiderül, hogy sikerül-e. Azt ajánlom mindenkinek, ha teheti, előbb egy rövidebb projektbe vegyen részt (kevesebb mint 6 hónaposban) majd menjenek egy 10 vagy 12 hónaposra. Ugyanakkor más, külföldi önkénteskedési lehetőségek is vannak, bár azok többnyire nem ingyenesek. Most költözöm Budapestre, tehát először ott kell kialakítanom egy stabil egzisztenciát, ami után majd az önkénteskedés lehetőségeiről is érdeklődni fogok. Viszont ismerek magyarországi és külföldi szervezeteket, tehát ha az olvasók között bárkit érdekelne egy ilyen program, szívesen segítek. Ugyanis ez a tapasztalat mindenkinek csak a hasznára válhat, ez által fejlődhet. Én szeretnék másokat is sarkallni, hogy vágjanak bele, mert csak egy kis bátorság és nyitottság kell, hogy egy életre szóló kalandba vegyenek részt, ami után garantáltan másként látják majd a világot és az életüket.
