Teológiai felvételimről hazatérőben az akkori ditrói káplán, Nagy László ezzel a kérdéssel fogadott: Hányas a ruhaszámod? Huszonnégy – válaszoltam, s ezt a számot kellett belevarrni minden ruhámba, hogy a mosás és vasalás utáni „ruhaosztáskor” a ruhafelelős és segítői jól el tudják rendezni. A kérdést különben azért tette fel, mert úgy számolta, ha adtak ruhaszámot, akkor fel is vettek… Így is volt. Ma is hálás vagyok tanácsaiért, útnak indító jelenlétéért. Huszonnégy plusz egy év papsága után teszem fel kérdéseimet az idén ezüstmisés szárhegyi plébánosnak.
Gyergyóalfaluból indultál a papság felé vezető úton, néhány éve pedig szülőfalud tőszomszédságában lettél plébános. Hogyan emlékszel a kezdetekre? Mi ragadott meg téged a papságban és kik segítettek utadon?
Nyolcadik osztály végére minden fiatal elérkezik abba az élethelyzetbe, amikor választania kell: Hogyan tovább? Abban az időben, a 80-as évek közepén, az osztályfőnökünk meg is kérdezett bennünket, hogy milyen pályát választunk. Nyilván akkor korai lett volna „színt vallani”, de már akkor éreztem, hogy a papi pálya az, amelyen járnom kell. Akkori plébánosom, Sófalvi János, akit Isten nyugtasson, segítségemre volt, és a kispapi évek alatt végig támogatott. A segédlelkészek is ösztönzőleg hatottak rám, így lassan megerősödött bennem a tudat, hogy érettségi után ez a választásom. Tehát így lettem a 89-es rendszerváltás utáni első kispapi évfolyam tagja.
Teológiai éveidben mi volt legmeghatározóbb? Mi az, amiből esetleg ma is építkezhetsz?
Hálás vagyok a gondviselésnek, hogy abba a népes és emlékezetes évfolyamba kerültem. Sokan voltunk. Hatvanegyen kezdtünk, sokszínű és értékes személyiségek. Közülük többekre is tisztelettel gondolok, annak ellenére, hogy idővel más utat választottak. Mi volt a meghatározó azokban az években? Két dologra határozottan emlékszem. Egyrészt egy nagyböjti lelkigyakorlatra, talán másodéven, amit Barsi Balázs ferences atya vezetett. Akkor értettem meg, mi a kereszténység lényege: a húsvéti titok. Vagyis hogy tudj meghalni, ha kell, hogy abból valami új és több szülessen. Örökre emlékeimben van Nemes Ödön jezsuita atya is, aki rövid ideig lelkivezetőnk volt, tőle tanultam a lelkekért való párbeszéd alapjait. Máig ható töltetek ezek.
Két székely nagyközségben, Zetelakán és Ditróban voltál segédlelkész, majd eddigi papi életed szinte kétharmadát Nyárádselyében töltötted, ami minden bizonnyal nagy váltás volt, mégis az utóbbi évtizedekben te voltál leghosszabb ideig selyei plébános… Hogy alakult ez?
Tudtam, hogy az első önálló papi évek a szórvánnyal kezdődnek. Gyergyóalfalviként és szintén két nagy egyházközségben töltött hatévnyi segédlelkészi szolgálat után meglepetés volt a kis nyárádmenti egyházközség, főleg abban az állapotban, ahogyan volt. A váltáson, amit a múltba való időutazásként éltem meg, két dolog segített át: a hívek papot óhajtottak, éspedig közéjük, amelyért nem szokványos áldozatot is vállaltak… Köszönet nekik, hogy befogadtak és a közös munkánkból részt vállaltak! A másik nagy segítség plébánosom, Sófalvi János volt, aki akkor már a szomszédos Jobbágyfalván szolgált. A vidéket régóta jól ismerő szomszéd és papkolléga sokat tett beilleszkedésem érdekében. Ugyancsak feledhetetlen a felső-nyárádmenti papi közösség összetartó ereje, amelyet közösen ápoltunk. Kezdetben három évvel számoltam, majd öttel, és végül tizenhat lett belőle. Jöttek a tennivalók, építkezések, és maradásra késztettek. Tartalmas évek voltak, melyekért hálás vagyok. A tizenhat évnek a felét a Kozma Imre atyával való ismeretség és munkakapcsolat teszi máig emlékezetessé. Egy lelkipásztor számára a szórvány az az élethelyzet, amelyben bizonyos feladatkörből kevesebb van, mint egy nagy helyen, azonban ettől a szórványhely nem „kevesebb”. Ez a tudat mindig megvigasztalt.
Egyik emlékem ditrói idődből, hogy Avilai Szent Teréz a kedvenceid között van a szentek és lelki írók sorában. Melyek a te „belső utad” útjelzői?
Első „találkozásom” Avilai Szent Terézzel a kispapi éveimre esik. Szerettem könyvtárba járni, olvasni, főleg lelkiségi irodalmat. Így került a kezembe Szent Teréznek Az alapítások könyve. Láttam már akkor, hogy plébánosi segédkönyv lehet. Az is. Főleg amikor kőről kőre kell építkezni. Vagyis a gyakorlatias, életrevaló Szent Teréz ragadott meg. Szent VI. Pál szavaival élve az a „kivételes nő”, aki lábával a földön áll, kezével dolgozik, tekintete az eget szemléli, miközben a szíve majd megszakad az isteni szeretettől.
Éleslátás és kritikai érzék – e kettőt tőled elválaszthatatlannak tartom, az elkötelezettség és komolyság mellett. Miközben nem nagyon szeretsz látszani, határozottan látod és értelmezed a világot… Hogy látod most az egyház és egy plébánia szerepét Székelyföldön, Erdélyben?
Bármerre is vezetett az élet, szeminárium vagy szolgálati helyek, meg akartam érteni, hogy ott, azon a helyen mi miért van úgy, ahogy van? Tudomásul vettem és tiszteltem adottságokat, helyzeteket, és nyilván benne személyeket. Egyik paptársam úgy jellemzett, hogy a száraz fát is szakaszokban, áganként vágom ki. Talán igaza van. Fejlődés és változás nálam nagyon közeli fogalmak. Az utóbbi két-három évtizedben körülöttünk és bennünk is sok minden megváltozott. Nem egyszerű lépést tartani velük. De az emberek mindig maradnak. Azzal a szívvel, amit magukban hordanak. Azzal a szívvel kell egyházközségeinkben otthonra találjanak.
Hogyan bontakozik lelkipásztori életed Szárhegyen, milyen terveid vannak a következő huszonöt évre?
Első plébánosi helyemen kezdetben számolgattam az éveket. Most nem teszem. De meghátrálni sem szerencsés. Sajnos a kezdeti lendületet a járvány okozta válság megtépázta. Próbatétel, hordozni kell. Időben újrakezdésre lesz szükség. Avilai Szent Teréztől választott jelmondatom jut eszembe: „Isten egyedül elég”. A többi hozzá adatik. Csak mindig maradjon meg az éles belátásom…
Születési helye és ideje: Gyergyóalfalu, 1972. július 11.
Teológiai tanulmányok: 1990–1996 SIS, Gyulafehérvár
Papszentelés helye: Gyulafehérvár, 1996. június 23.
Szolgálati helyek: Zetelaka (1996–1999); Ditró (1999–2002); Nyárádselye (2002–2018), Szárhegy (2018-tól napjainkig)
