A gyászban nem az a legrosszabb, ha nehezen tudjuk feldolgozni, hanem az, ha nem is tudatosul bennünk, hogy valamit fel kéne dolgoznunk. A segítségkérés szükségét egy felnőtt sokkal előbb tudatosítja magában, mint egy kiskorú, a gyermek szükségeit esetleg észreveszi a szülő, de a félig felnőtt, félig gyermek, a serdülő magára marad. Nem ismeri még annyira önmaga lelki háborgásait, hogy tudná: segítségre van szüksége. Érzi, hogy lappang benne valami mélységes harag, amit nem tud megragadni, nem tud pontosan meghatározni, ezért nem is tudja, hogy a fél világ iránt érzett dühe, az Istennel szembeni felháborodása honnan ered. Ebben a korban még nem tudjuk, hogy nekünk gyászolni kell. Kellene. A felnőttek pedig nem sejtik, hogy a felnőtté válás küszöbén álló csemetéjük nem tudja egyedül feldolgozni a végső búcsú tényét, hiszen látták: jól kisírta magát a temetésen, meg előtte is, utána is, néha felemlegeti, felfogta, hogy végleg elment. Én azonban bátran kijelentem, hogy nem sírtam eleget a szüleim előtt.
Több mint tíz éve halt meg édesanyám egyik öccse, aki (fiatal lévén) kicsit nekem is a testvérem volt, az ő és édesanyám másik öccsének állandó társaságában nőttem fel. Rákos beteg volt. 16 éves voltam akkor: az első napokban a szinte senkit el nem kerülő, „fel sem fogtam” fázist éltem, egészen a temetésig. Azon a napon, szerencsémre, hagytam, hogy elöntsön a fájdalom, de az igazságtalan veszteségként megélt érzésnél sokáig le is ragadtam. Bár számtalanszor felemlegettük Öcsit, hamar sóhaj és a gondolatok elhessegetése lett a vége, hiszen tovább kell lépni, nem szabad ezzel ennyit foglalkozni. Holott éppen azért tartott olyan sokáig az elengedés folyamata, mert hangos sóhajokkal elnyomtuk a könnyeinket. Elmaradt az egymás nyakába borulás, a közös siratás, hogy leüljünk és szavakba öntsük, most éppen hol tartunk, magunkra vagy az elhunytra vagyunk-e dühösebbek. Csak csendes, papírzsebkendőkbe, szinte szégyellve, székely módra rejtett könnyek bizonyították: nem vagyunk túl rajta. Míg a felnőttek azt hihették, én hamar túlléptem rajta, nekem fel kellett nőnöm ahhoz, hogy feldolgozhassam. Néhány héttel ezelőtt jöttem rá, hogy most már úgy tudok Öcsire gondolni, hogy már nem haragot, mélységes fájdalmat vagy igazságtalanságot érzek, hanem hálát azért, hogy az életem része lehetett, azért, hogy mennyi mindent tanultam tőle. Néhány héttel ezelőtt tudtam először úgy rágondolni, hogy ne bőgjek rögtön. Segítség nélkül tíz évembe telt, hogy megbocsássak magamnak, amiért betegsége során nem hívtam fel többször, hogy megbocsássak neki, amiért Magyarországra költözött, és hogy kellően örüljek minden közös élményünknek.
Gyász során különösen oda kell figyelnünk a kisebb családtagokra: meg kell tanítanunk nekik az elengedés folyamatát, hogy lehetőleg ne tíz évükbe teljen egy eltávozott szerettüktől végleg búcsút venni.
Az írás megjelent a Vasárnap 2021/44-es száma Fókusz rovatának összeállításában.
