Halottak napja és mindenszentek környékén, november elején elcsendesedünk és halottainkra figyelünk, rájuk emlékezünk. De a koronavírus-járvány negyedik hullámánál mintha most zajosabb volna minden, a kórházi vagy az otthoni betegágyakban szenvedő rokonok, barátok, szeretteink néma küzdelme mintha mégis azt kiabálná, a halál itt ólálkodik közöttünk. Egy kedves szerettünk elvesztése mindig fájdalommal, szenvedéssel jár, a veszteséget pedig nekünk, itt maradóknak fel kell dolgoznunk, helyére kell tennünk magunkban. Máskülönben megbéklyóz, ledermeszt, és a mi életünket is gúzsba köti. A szerkesztőség tagjai saját veszteségeikről, fájdalmaikról, küzdelmeikről vallanak, annak reményében, hogy az őszinteség talán segíthet valakinek, akinek szintén gyászolnia kell.
A halál bűzös leheletével itt csahol a nyakamban most, midőn ezen sorokat írom. Azt süvölti a fülembe: bármelyik percen elvehetem a nagymamádat! Amikor a szerkesztőségi gyűlésen megbeszéltük, hogy a halottak napjára és mindenszentekre való tekintettel mindenki a saját gyásztapasztalatát írja meg, akkor még csak azt tudtam, hogy édesapám édesanyja nincs ugyan jól, de hamar megnyugodott a család, mert keresztszüleim felkeresték nagymamámat és gondoskodnak róla. Azóta viszont már tudom: nagyon nincsenek rendben a dolgok, nagymamám, Mámika, ahogyan szólítjuk őt, megfertőződött a koronavírussal. A betegség nagyon legyengítette a szervezetét, lapzártánkkor kórházban ápolják. Az orvosok és ápolók küzdenek az életéért. Ahogyan a sok százezer másik fertőzött életéért küzdöttek és küzdenek a mai napig, elfáradva, de újból és újból erőt merítve a harchoz.
Édesanyám felőli nagytatámat még kisgyermek koromban elveszítettük, így kevésbé emlékszem az akkor megélt (vagy meg nem élt) gyászra, édesapám édesapja, Tátika temetésére viszont már sokkal élesebben emlékszem. Bár már egy ideje nem volt jól, de utolsó leheletét felhasználva „megvárta” a bérmálkozásomat, majd nem sokkal utána megtért Teremtőjéhez. Emlékszem, ahogy álltam a koporsóban fekvő kihűlt teste mellett, néztem a cigarettától megsárgult, horgas körmeit, beesett arcát, és próbáltam tudatosítani, hogy a fizikai közelsége ellenére ő már nem él, többet nem fogja felszerelni nekünk a hintát a csűrben, nem megyünk boglyát rakni, a gombfoci miatt sem fog többet rendet rakni az unokák között… Meghalt. Ahogy a földet a sírjába helyezett koporsóra dobtam, tudtam, hogy nincs többé. De az, hogy az ember értelmével felfogja, hogy a szeretett személy elhunyt, attól a lelke, az érzés lemarad, még elidőzne a régmúltban, a szép emlékeknél, talán meg is tagadja a valóságot, nem igaz, hogy ez történt, majd fellázad ellene, dühöng, háborog, s talán végül elfogadja, amit az ész már első perctől megértett: a földi élete véget ért. Nagytatám temetésekor úgy próbáltam feldolgozni a veszteséget, hogy kamerával rögzítettem Tátika utolsó útját a temetőbe. Az akkor készült felvételeket összevágtam, és egy emlékvideót készítettem a család többi tagja számára. A talán illetlennek gondolt cselekedetem, hogy egy temetésen videózom, valójában a gyász egy sajátos formája volt. Talán így távolítottam el magamtól a halált, hogy egy kijelzőn keresztül néztem, hogy később aztán lépésről lépésre, éppen a videó összeállítása során újból szembenézhessek vele. A veszteséggel járó fájdalom ellenére béke van bennem, ha Tátikára gondolok.
De éppen a veszteségtől való rettegés és a tehetetlenség miatt őrjöngeni tudnék Mámika miatt. Miközben ő a vírussal küzdve fekszik kórházi ágyában, a legtöbb, amit a járványügyi helyzetben tehetek, hogy róla írok, és érte imádkozom, hogy Isten vigyázzon az életére. Tudom, hogy az örök hazában Tátika tárt karokkal várja, mégis tiszta szívemből remélem, hogy Mámika felül tud kerekedni a betegségen. De azt is érzem, hogy a nagymamám, az én és a családom feje fölött is ott lóg Damoklész kardja. Mint megannyi testvérünknek, akik szintén attól rettegnek, hogy rajtuk vagy szeretteiken győzedelmeskedik a vírus. Vagy más halál.
Az írás megjelenik a Vasárnap 2021/44-es száma Fókusz rovatának összeállításában.
