EVANGÉLIUM Szent Márk könyvéből
Abban az időben egy írástudó megkérdezte Jézustól: „Melyik az első a parancsok közül?”
Jézus így válaszolt: „Ez az első: Halld, Izrael! Az Úr a mi Istenünk, az egyetlen Úr. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! Ezeknél nincs nagyobb parancsolat.”
Az írástudó erre azt válaszolta: „Valóban, jól mondtad, Mester, hogy ő az Egyetlen, és hogy rajta kívül nincs más. És azt is, hogy őt teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből szeretni, embertársunkat pedig úgy szeretni, mint saját magunkat, többet ér minden égő vagy véres áldozatnál.”
Jézus az okos felelet hallatára megdicsérte: „Nem jársz messze Isten országától.” Ezután több kérdést már nem mertek neki föltenni.
Mk 12,28b-34
Szent Ágoston bonyolódott bele talán először a keresztény teológusok közül abba a kérdésbe, hogy vajon mi van előbb (mi fontosabb): Istent megismerni vagy Istent szeretni. A kereső ember nagy dilemmája ez. Hogyan szeresse Istent, ha nem ismeri? Amiről nem tudunk, azután nem is vágyakozunk. De hiába ismer fel valamit Istenből, ha nincs benne ott a szeretet, akkor nem fog törekedni arra, hogy tovább keresse. Ismeret nélkül nincs vágyakozás, vágyakozás nélkül pedig nincs ismeret. Úgy tűnik, hogy nincs kiút ebből a zsákutcából.
Úgy tűnhet, hogy Szent Ágoston kérdése elavult, az ókori kereszténységnek egy érdekes kérdésfelvetése, de minket már nem érint. Pedig nem pusztán arról szól, hogy az emberben az értelem vagy az akarat van előbb, hogy a megismerés a feltétele a jó választásának, vagy akkor is akarhatunk valamit, ha nem tudjuk, hogy az jó vagy sem.
A kérdés mögött Isten misztikus nagysága dolgozik: hogyan lehetséges az, hogy az ember, a teremtmény, aki olyan töredékes tudással rendelkezik Istenről, szeresse őt? Egyáltalán lehetséges az, hogy Istent szeressük?
Istent szeretni manapság befektetést jelent: jó lesz majd nekem, ha szeretem Istent, mert mindenben megsegít. Vagy sok esetben „marketingre” szorítjuk le: a szerető Isten eladhatóbb, mint az igazságos vagy nem beszélve a haragvóról. Isten-szeretet dömpinget élünk: a legkisebb jó érzésnek is az a neve, hogy „megtapasztaltuk Isten szeretetét”, a vallásosságunk egyetlen fogódzója, hogy Isten szeret bennünket.
Az ágostoni dilemma arra kérdez rá, hogyan találhatjuk meg az első lépést Isten felé. Jézus, amikor a legfontosabb parancsot idézi, Isten szeretetére utal. De nyomban hozzáteszi: ez a szeretet megkíván valami emberi formát is, hiszen léteznie kell egyfajta konkrét gyakorlatnak, amelyben megvalósul az Isten szeretete, és amelyben ennek tényleges őszinte voltát is bizonyítani tudjuk. Jézus ezt a felebarát iránti szeretetben látja. Ha a zsidó vallásban a törvény megtartása jelentette a szeretet hitelességét, a kereszténységben a felebarát iránti elköteleződés jelenti ennek próbáját. Mondanunk sem kell, hogy a kettő nem áll ellentétben egymással.
A felebarátot úgy kell szeretnünk, mint önmagunkat. De ez messze nem a nárcisztikus önszeretetet akarja előtérbe hozni. A felebarát iránti szeretet erős pontja nem saját magunkban van, hanem Jézus Krisztusban, akinek keresztje átformálta Istenről és emberről alkotott képünket. A kereszt a teljes önfeláldozás irányába nyitja meg a felebaráti szeretet erejét – kinyilvánítva egyszerre annak nehézségét és megtisztítva azt annak szentimentális vagy taktikázó felhangjaitól.
Jézus válasza, amely összeköti az Isten iránti szeretetet a felebaráti szeretettel megtanít arra, hogy hogyan léphetünk rá egyáltalán Isten keresésének útjára. Embertársaink iránti elköteleződésünkben, a konkrét ember iránti viszonyunkban. A rokonaink, szomszédaink, munkatársaink, feletteseink iránt táplált érzéseink adhatnak hírt arról, hogy tényleg szeretjük-e az Istent. De Jézus válasza semmi esetre sem jelenti azt, hogy amennyiben embertársainkat szeretjük, akkor egyértelmű, hogy Isten felé is letudtuk kötelességeinket.
A felebaráti szeretet Isten nélkül csupán hitetlen moralizálás. Isten szeretete embertársaink szeretete nélkül pedig valami távoli magasságokba taszított megfoghatatlan érzelem. A hívő embernek nem csupán erkölcsösnek kell lennie, hanem Istent is keresnie, szolgálnia kell.
László István székelyszenttamási plébános
