A papi és szerzetesi jubileumok – akár a házassági évfordulók – jeles mérföldkövei egy emberi életnek. A Vasárnap katolikus hetilap hasábjain tavaly is közöltünk beszélgetéseket a jubiláns papokkal, szerzetesekkel. Az idei jubilánsokat, akik elfogadták felkérésünket, szintén igyekszünk bemutatni. Aki kédéseinkre most válaszol: Borka Ernő, Gyergyóalfalu új plébánosa.
Huszonöt éve lettél pap. Az oltárig vezető úton melyek voltak a legmeghatározóbb élmények, tapasztalatok?
Hogy a hivatás bennem kibontakozott, az elsősorban a meghívó Isten kegyelmének műve, amit ma sem tudok szavakba önteni. 1988-ban Gyulafehérvárra, a Kántoriskolába indultam, és érettségi után 1990-ben a Teológiára. Nem volt könnyű út, állandó csiszolódás, alakulás, vívódás és lelkesedés, de ott voltak a jó társak, barátok, nevelők, tanárok, lelkipásztorok, sok-sok imádkozó ember, szüleim támogatása, törődése. Külön szeretném megemlíteni püspök nagybácsimat, a néhai dr. Jakab Antalt, aki támogatott és segített utamon. 1996. június 23-án Gyulafehérváron szentelt pappá dr. Jakubinyi György érsek. Abban az évben Gyulafehérváron tizenhármunkat szenteltek, további hármat pedig a szülőhelyén. Az idén Gyulafehérváron 13-an adtunk hálát a 25 éves papi jubileum alkalmával.
Papszentelés után a primíciámat szülőfalumban, Kilyénfalván tartottam, 1996. július 7-én, születésnapomon. Az ezüstmisémet is ekkor tartottam, 25 évvel később. Köszönöm falusfeleimnek a felemelő ünnepet!
Papi jelmondatot is választottál. Mi volt az és miért, s az elmúlt negyedszázad fényében mennyire volt hatással az életedre?
Papi jelmondatom Szent Pál apostolnak a galatákhoz írt leveléből származik: „Meghívásotok szabadságra szól… szeretettel szolgáljatok egymásnak!” (5,13)
Visszatérő gondolata volt az akkori lelkivezetőnknek, Nemes Ödön jezsuita atyának: szabadon, örömmel, szeretettel érdemes a dolgokat tenni, vállalni, élni. Valóban, minden élethivatásra, állapotra érvényes ez. Szolgálni így, ilyen lelkülettel: ez az alapja a keresztény mivoltunknak.
Jézus arra hívta fel a figyelmünket, hogy amikor az ember a másik embert szolgálja, akkor tulajdonképpen Istent szolgálja. Jézus üzenetében és tanításában az az eredeti és egyedi, hogy az Isten- és emberszeretet ugyanaz: amikor szeretem embertársaimat, akkor tulajdonképpen Istent szeretem, ha Istent szeretem, akkor Isten mindig valamilyen formában az embertárs szolgálatára küld.
A szolgálat ajándék és feladat: nagyon lényeges, hogy minden feladatteljesítésünkről pontosan meg tudjuk mondani, hogy miért is végezzük. Ha csak önmagamért végzem, akkor előbb-utóbb torz képet mutat szolgálatom, amikor csak önmagam körül forgok, szolgálatom középpontjába saját magamat, kényelmemet, saját akaratomat állítom. Ha a szolgálatot nem a szeretet és az alázat hajtja, hanem a kényszer vagy az érdek, akkor az tönkreteszi lelkünket, tönkremegyünk benne. Ha viszont tudatában vagyunk annak, hogy minket is szolgálnak és mi is másokat, akkor megérezzük, hogy az a szolgálat üdvös szolgálat. Annál szebb lenne az élet, ha tisztességes, becsületes, őszinte módon szolgálnánk egymást. Ki kell dolgozni magunkban a szolgálat szellemét, a szolgáló lelkületet, s főleg, hogy miből táplálkozik az én szolgáló képességem, honnan, kitől és miből merítek motivációt, kitartást és elkötelezettséget. Próbálok így közelíteni minden helyzethez és feladathoz. Természetesen ez nem könnyű, és mindig szükségünk van a Meghívó támogatására…
Ezüstmiséd után új szolgálati helyre kerültél. Hogy éled meg: ez újrakezdés vagy folytatás inkább?
A 25 papi évemből 14-et töltöttem a marosfői, vasláb-hevederi egyházközségben, közel 620 hívő lelkipásztoraként. Köszönöm a marosfői és vasláb-hevederi híveknek ezeket az éveket, mindazt, amit közös munkával lelki és anyagi téren sikerült megvalósítani. Köszönöm a ragaszkodást, a sok szép családias ünnepet, hogy együtt lehettünk sok mindenben, hogy megosztották velem életük örömeit, sikereit, bánatait, nehézségeit. A hívek ragaszkodása a jó Istenhez, hithez, a keresztény értékekhez mindig örömtelivé teszik a papi szolgálatot, akkor is, ha vannak közben nehézségek, próbatételek.
Augusztus 1-jétől dr. Kovács Gergely érsek a gyergyóalfalvi egyházközség és a borzonti filia plébánosává nevezett ki. Nem kértem, nem készültem elmenni, habár tudtam, hogy egyre közeledik az időpont. A főpásztor kért fel erre a feladatra. Imádkozás és gondolkodás után, gyarlóságaim és korlátaim tudatában, de Isten segítségében bízva igent mondtam. Nyitott szívvel jöttem ebbe a nagy egyházközségbe, a szolgálat szellemében. Remélem, hogy Isten segítségével sikerül mindazt felismerni, felvállalni és megtenni, ami az alfalvi egyházközség javára válik.
Mindenképpen folytatásként élem meg, de azt is látom, hogy ekkora egyházközséget átlátni, átfogni és tartalmas lelki élettel megtölteni nem könnyű feladat, igazi kihívást jelent. Amit eddig tapasztaltam, az, hogy szeretettel fogadtak és mellém álltak. Remélem, hogy ezután is közösen azt tudjuk szolgálni, ami üdvös és hasznos.
Papi életed jelentős részét Németországban töltötted, évente egy hónapot helyettesítesz a Trieri Egyházmegyében, ezüstmisét is tartottál ott, ahol együtt ünnepeltük a hálaadásodat. Milyen színfolt ez az életedben?
2003-tól kezdve a nyári szabadságomat Németországban szoktam tölteni, ahol egy német egyházközségben helyettesítek, a Trieri Egyházmegye Mettlach nevű plébánia-közösségében. Ennyi év alatt nagyon sok ismeretség és barátság alakult ki. Itthon, Erdélyben is többször meglátogattak, ezért az irántuk való tiszteletből és barátságból július 25-én itt is ezüstmisét ünnepeltem, amelyre természetesen ők kértek fel. Különösen örvendek, hogy mint „szomszéd” helyettesítő pap, eljöttél erre a „német” ezüstmisére. Tényleg színfolt az életemben, mert betekintést nyertem abba, hogy milyen egy német plébánia működése, milyen egy német kolléga papi munkája, milyen az emberek hozzáállása. Nem minden olyan rossz a német egyház életében, ahogy azt egyesek idehaza gondolják…
Számodra miért jó papnak lenni?
Ma sokak számára nem vonzó a papi hivatás, sokan fordítanak hátat a hitnek, az egyháznak, és a papi szolgálatot sem tartják nagyra. Változó világban élünk, ahol papnak lenni nem könnyű. Nehéz feladat a mai ritmust, életfelfogást az evangélium, az egyház tanításával közös nevezőre hozni. De hála Istennek, vannak nagyon sokan, akik vágynak az Istennel való kapcsoltra, akik a papi szolgálatban nem csupán egy szolgáltatót látnak, amit meg lehet és kell fizetni, hanem egy társat, embert, keresztényt, lelkiatyát, akivel együtt lehet járni az evangélium útján, és lelki értékeken munkálkodva lehet olyan kincseket is kitermelni, amelyek túlmutatnak ezen a világon. Ezért szép a papi hivatás, még ha közben nehéznek tűnik is.
