Áldástól a teherig és vissza

Áldás, a legnagyobb öröm, életünk értelme: ezeknek az érzéseknek kellene hatalmába kerítenie minden friss szülőt, azonban van, akit mindez elkerül a gyermeke születése után. A szülés utáni depresszió akár évekig is komoly érzelmi mélységbe taszíthatja elszenvedőjét, sokan pedig azt sem tudatosítják, hogy mentális problémával küzdenek, nem csupán „hisztiznek”. Anyák vallomása, lelkigondozó tanácsa, pszichológus magyarázata következik.

Császármetszés után az arcomhoz érintették: meleg volt, bársonyos. Örültem, hogy egészséges, jól van, de máris bűntudatom volt amiatt, hogy nem sírtam el magam örömömben. Aztán hónapokig nem bírtam sírni sem örömömben, sem bánatomban, pedig sokszor jólesett volna. Erős gát alakult ki bennem, amitől csak fáradt robotként végeztem a napi rutint, nulla lelkesedéssel. Jöttek a végeláthatatlan sírós órák, a tejallergia nehézségei, és csak azt láttam, hogy legalább 7-10 év az életemből keserű küzdelem és kialvatlanság lesz. Hónapokig csak néztem a gyermekem, és nem értettem, hogy került oda hozzám. Következett a bűntudat, hogy milyen szörnyű anyja van a szegény ártatlannak. Csalódtam a férjemben, aki sokszor magamra hagyott a bajaimmal, a túlaggódó szüleim sem bátorítottak sokat, így kezdtem elhagyatottnak érezni magam. Legalább 11 hónapnak kellett eltelnie ahhoz, hogy úgy érezzem: kezdek anyává válni, hogy minden hajszáláért egyenként rajongok. Még most sem épültem fel teljesen, mert nem volt lehetőségem megfelelő szakmai segítséget kérni, sokáig pedig beszélni is szégyelltem róla, hiszen én olyan édesanyával nőttem fel, aki első perctől rajong a gyermekéért. Csak később derült ki, hogy az első években neki sem volt könnyű. Ahogy beszélni kezdtem, sorra jöttek ismerős anyáktól a vallomások: sokat szenvedtem, egyedül. Ekkor döntöttem el: vallani és írni kell róla. A szülés utáni depresszió nem vicc, de ki lehet lábalni belőle lassan, türelemmel, támogató környezettel, megfelelő segítséggel. (Kádár Hanga)

Anyává válni folyamat

„Annál kettősebb érzés nincs, mint amikor kezedben a vizeletzacskóval sétálsz a műtő felé, és izgatottan várod, hogy halld végre a babádat felsírni. Hát így indult az én szülésélményem. Valljuk be, kislányként nem így képzeltük el” – vallja B. M. 28 éves pszichológus, aki mára már két gyönyörű kislány édesanyja. Első kislánya világra jövetele után megélte a szülés utáni depresszió nehézségeit, és fontosnak tartja, hogy nyersen, őszintén beszéljen erről, így segítve a többi friss anyát a feldolgozásban. Ezek az ő tapasztalatai: „Engem császároztak, műtöttek. Nem önszántamból választottam ezt a lehetőséget, mégis úgy állt hozzám a környezetem, a család, hogy ez nem is szülés, csak egy kis műtét. Mondogatták, hogy örülj neki, nem kell vajúdnod. Lehet, nem vajúdtam több órán keresztül, mint a hősnek tekintett anyák, de a műtét utáni nehézségeket nem kívánom senkinek. Amikor még a levegővétel is fáj, te akkor is felállsz, és erőt véve magadon teszed a dolgod csendben, alázattal. Húsvétra esett az első gyermekem világra jövetele, a vidám orvosi gárda műtét közben kedélyesen csevegett az ünnepi menüről. Majd megtörtént a csoda: felsírt a gyermek. És én vártam, hogy öntsön el a várt csodálatos érzés, majd az arcomhoz érintették az arcát, de én csak arra tudtam gondolni, milyen kis piszkos ez a baba, vajon fürdés után megszépül…? Majd hazatértünk a kórházból, és én azon kaptam magam, hogy a babát nem tudtam a nevén szólítani, de még magamat sem tudtam anyaként definiálni. A környezetem sem könnyítette meg az életem. Ha panaszra nyitottam a szám a fáradtság miatt, mindig abba a klisébe botlottam: te akartad, hogy így legyen, ez egy ilyen bicikli, örülj, hogy egészséges. És a kedvencem: ez ezzel jár! Ez a fajta, cseppet sem támogató hozzáállás egyáltalán nem segít az ilyenkor amúgy is törékeny önbizalmon. Ugyanakkor, ahogy nőtt a gyermek, annál inkább kezdett kibontakozni a személyisége, annál inkább nyitottá vált a világ felé és felém. Így szépen lassan elkezdtük megismerni és megszeretni egymást. Úgy hiszem, anyává válni inkább folyamat, amely során rengeteget tanulsz magadról, a gyermekről, és megpróbáltok összecsiszolódni, családdá válni. Első kislányom körülbelül egyéves volt, amikor először kimondta, hogy anya és szeretlek – innentől kezdve tudtam én is tudatosan magam anyának szólítani. Nőként, ahelyett, hogy bántanánk és lehúznánk egymást a véleményünkkel, ítélkezésünkkel, próbáljunk meg több empátiával fordulni egymás felé. Hiszen soha nem tudhatjuk, milyen fájdalmas pontot érintünk.”

• 

Meg is lehet előzni…?

Bakó Mária, a főegyházmegye marosvásárhelyi családpasztorációs központjának egykori alkalmazottja, de máig aktív tagja, két felnőtt gyermek édesanyja felhívja a figyelmet: ha nagyobb hangsúlyt fektetnénk a megelőzésre, a tényleges felkészülésre, sokkal kevesebb esélye lenne egy jövendő kismamának arra, hogy komolyan megszenvedje a szülés utáni időszakot. Erdély-szerte számos településen tartanak jegyeskurzusokat, Marosvásárhelytől Gyergyószentmiklósig: ezeken az alkalmakon a gyerekvállalásról is szó esik.

„A kurzusokon beszélünk arról, hogyan várjuk egy gyermek érkezését, a központ pedig sokszor szervez külön az apává vagy anyává válás témájában is programokat. Feleségeknek tartott alkalmakon, műhelymunkákon főszerepet kap a foganás, terhesség, szülés, nőiség kérdése. Mindemellett érdemes figyelni, hogy a városunkban, környékünkön dolgozik-e szülésfelkészítő, hiszen akár több tapasztalattal rendelkező édesanyával lehet olyankor találkozni” – magyarázza a lelkigondozó. Elmondja: hogyan várják a gyereket, az anya mit tud a női rokonainak szülésélményéről, terhességéről, tudat alatt mind meghatározzák az ő hozzáállását, ahogy a titokként őrzött traumák (vetélés, abortusz) traumájának lenyomata szintén öröklődik, s mivel mindezek nem tudatosak, nem is tud róla beszélni az anya. Bakó Mária rámutat: a nők sokszor családon belül nem beszélnek az átélt nehézségeikről, de a sorok között érződik a félelem, a kismama pedig elkezdi megkérdőjelezni önmagát egy, még meg sem tapasztalt szerepben, kérdezgetve, vajon milyen anya lesz, hogy fog bánni a gyermekkel, hogy vészeli át a nehéz időszakokat. Az pedig legalább ugyanannyira fontos, hogy az édesapa milyen mintát hoz magával, együtt birkóznak-e meg a kihívásokkal, vagy sokszor külön utakon járnak.

„Ha császármetszéssel jön a világra a gyermek, rögtön nem is veheti a karjába az anya a kicsit, ezt sok anyuka traumaként éli meg. Manapság ugyanakkor nem mindig állnak reális elvárásokkal az anyák a szülés folyamata elé: eltervezik minden percét, hogy természetesen megszülik, karjukba veszik, nem vágják el a köldökzsinórt rögtön, kialakul a szoros kötődés, de lehet, hogy közbejön valami. Ez trauma, és rányomhatja a bélyegét a későbbi lelkiállapotra. Jobb, ha minden eshetőséget számításba veszünk, de ha már nem a várt szerint zajlottak az események, azt nem szabad elnyomni, mindenképpen fel kell dolgozni” – figyelmeztet a lelkigondozó. A családi programokon az egyház elsősorban a pozitív példákat emeli ki, az irányt, ami felé egy boldog családnak haladnia kellene, viszont az említett traumákról ritkábban esik szó. Ugyanakkor Bakó Mária biztos benne, hogy ha valaki úgy érzi, nem talál megfelelő személyt a környezetében, akinek minderről beszélhet, érdemes megkeresni valamelyik családpasztorációs irodát vagy pszichológus segítségét kell kérni. A tapasztalatok szerint a szégyenérzet erősen gátolja a nőket abban, hogy elismerjék: nem tudok megbirkózni egyedül a problémámmal, de csak a baj felismerése után kezdődhet el a gyógyulás.

• 

Mérgező minták, elvárások

Pordea Anett kolozsvári pszichológus, pszichoterapeuta, aki maga is édesanya, felvilágosít: a postpartum depressziót elkülöníti a szakirodalom a szülés után jelentkező, drasztikus hormonális változások következtében jelentkező, ún. baby bluestól és az ennél sokkal súlyosabb, viszont ritkán előforduló pszichotikus állapottól. Az előbbi enyhébb lefolyású és magától rendeződik, legtöbbször nem igényel beavatkozást. Hangulatingadozás, gyakori sírás, szorongás, alvásproblémák és ingerlékenység formájában jelentkezik. Ezzel szemben a szülés utáni depresszió akár hónapokkal (leggyakrabban 2-3 hónappal, de akár fél évvel) a gyermek születése után lép fel. A szülést követő zavarok közül ez a leggyakoribb és az életminőséget jelentősen akadályozó mentális probléma, ami kezeletlen formában komoly károkat okozhat az anya és a gyerek életében. Makacsabb esetben akár az anya-gyermek kapcsolat mélyebb törésével is járhat, ami előrevetíti a gyermek későbbi érzelmi és viselkedési problémáit, lassúbb súlygyarapodást okozhat a babánál, és szoptatási nehézségekkel járhat. Tünetei lehetnek az érdektelenség, hangulati zuhanás, gyakori sírás, ingerlékenység, koncentrációs nehézségek, erőteljes szorongás és nyugtalanság, rágódás, súlyos bűntudat és önvád, az evési és alvási szokások megváltozása, az újszülöttről való gondoskodás képtelensége és halállal vagy önártással kapcsolatos gyakori gondolatok. Hajlamosabbak lehetnek erre azok, akik korábban párkapcsolati vagy mentális problémákkal, esetleg függőséggel, egészségügyi gondokkal vagy anyagi nehézséggel küzdöttek, vagy hiányzik az életükből a szociális támasz, a támogató férj, közösség. Annak ellenére, hogy manapság lehetőségünk van információt szerezni, szülésfelkészítőn részt venni, a tapasztalat azt mutatja, hogy főként a testi fiziológiás változások részletes bemutatására, a babagondozás technikai részének kihangsúlyozására kerül sor ezeken az alkalmakon. A tudatos lelki felkészülés, a lelassulás és befelé figyelés gyakran elmarad – magyarázza a szakember.

„A várandósság hozta lelki változások, a szinte minden esetben jelentkező szorongás és ambivalencia érzése aránytalanul kevés figyelmet kap a felkészítőkön, ennek a gyökere valószínűleg társadalmi/kulturális eredetű, ahonnan örököljük mély meggyőződéseinket és viszonyulásainkat az anyasághoz, nőiséghez, női szerephez. Olyan ki nem mondott, esetenként tabusított beidegződésekre gondolok, mint például: az anya és a család szent, a nőket természetükből fakadóan boldogság és személyes beteljesülés érzése tölti el, ha gondoskodhatnak gyermekükről, az anyasággal járó nehézségek, nyomasztó érzések (például gyűlölet, rivalizálás, féltékenység) elfogadhatatlanok. Így teszünk magunkévá egy idealizált anyaképet, ami egyenes út az önfeláldozás, tökéletességhajszolás, bűntudat és a magunktól való elidegenedés felé. Alapértelmezett elvárás, hogy az anya első pillanattól szereti és főként jól szereti gyermekét. Ez messzemenően nem ennyire felhőtlen és magától értetődő. A magunkban hordozott anyakép és az anya-lánya kapcsolatból hozott, beszivárgó mérgező mintáink, kapcsolódási és kötődési problémáink, határállítási és önérvényesítési nehézségeink mind hozzájárulnak és súlyosbítják a helyzetet” – részletezi a pszichoterapeuta. Hozzáteszi: a nehézségeink és néha fullasztó, ellentmondásos érzéseink megosztása megfelelő közegben, egy bizalmas társaságában tett önfeltárás, ahol meghallanak és látnak minket, a legeredményesebb szégyen elleni vértezet. Csupán beszélni róla viszont nem lesz elég: szakmai segítség nélkül túl veszélyes.

• 

Pordea Anett elmondja: a bűntudat káros formája, a szégyen és önutálat egy távolító, elidegenítő erő – ez működik depresszió esetén az anyákban. Pontosan azt lehetetlenítik el ezek a tartósan nyomasztó érzések, hogy megfogalmazódhasson: itt most én vagyok a szülő, a felnőtt, és felelős vagyok, nem bűnös. Ezek az érzések az áldozat szerepében tartanak. Az esetek háromnegyedében a tünetek jelentős része enyhül, azonban a súlyos formáinál még a szülést követő harmadik évben is fennállhatnak a panaszok. Nagyobb veszélyeztetettséget mutatnak erre a már korábban is hangulati zavarokkal küzdők, a fiatalabb és alacsonyabb képzettségi szinttel rendelkező nők vagy a problematikus várandósságról, komplikált szülésélményről beszámolók. A makacs depresszió esetén érzékenyen kell mérlegelni a gyógyszeres kezelés lehetőségét. Az antidepresszánsok vagy antipszichotikumok alkalmazása jelentősen megnehezítheti vagy akár ellehetetlenítheti a szoptatást. Ilyen esetben a pszichoterápiás segítség az ajánlott. Ha azonban nem történik valódi önreflexió és felelősségvállalás a kliens részéről, sajnos a javulás gyakran rövid távú, maszkírozott formát öltve folytatódik, vagy visszatér a depresszió.

Rabság érzés, elveszett intimitás

„Azt gondolom, hogy az enyhe és esetenként a középsúlyos depresszióból komoly magunk felé fordulással, a család és a partner támogatásával, biblioterápiával kievickélhetünk nyugodtabb vizekre. A tényleges önismereti munka azonban itt sem lespórolható. A megelőzésbe és a javulás fenntartásába érdemes a legtöbbet fektetnünk, kiváltképp, ha korábban már fordult elő depresszió. Fontos megtanulnunk engedni, hogy a kapcsolódás igénye vezessen, hogy együttérzés és bátorság itassa át kapcsolatainkat. Ha nem csak a tünetek enyhítése a cél, hanem lényegi átrendeződést szeretnénk, energiát és figyelmet kell fordítanunk a saját jóllétünk, szellemünk táplálásába” – magyarázza a terapeuta. Ugyanakkor az anyák kiégése többlépcsős. A terápiás tapasztalatok azt mutatják, hogy nem feltétlenül a többszörös feladatkör távolítja el az anyát saját magától és gyermekétől, lényegében a szeretéstől, hanem egy mélyreható igazságtalanságérzés vagy ennek az el nem ismerése a külvilág részéről. A szakember úgy magyarázza: első szinten kezd kiürülni az érzelmi tartály. Fokozódik a fizikai és érzelmi kimerülés a gyermek életkori változásaival együtt jövő folyamatos igénybevétel miatt. Mivel gyakran azt éljük meg, hogy fizikálisan lehetetlen és megengedhetetlen eltávolodnunk gyermekünktől, csak érzelmileg hasíthatja le magát az anya. Eltávolodik az állandóan jelen levő stressz forrásától, és automataként hajtja tovább végre feladatait. Amikor kizsákmányolva, rabnak érzi magát szülőségében az anya a gyermeke által (csak azért is azt csinálja, mert én kértem rá; nem fejezi be a sírást, ezért megleckéztetem; mindent megteszek érte, és ez a hála; nincs rám tekintettel), lényegében saját feldolgozatlan és gyakran nem tudatos mintái irányítják. Általában ekkor következik a kiabálás, a gyermek büntetése, bántalmazása, és végül az önbecsülés elvesztése és a depresszió.

A gyógyulás viszont bármelyik szinten elkezdődhet. A terápia az egyéni elakadásokra és szükségletekre válaszol, ami nem egy sematizált, mindenki esetében érvényes fejlődési görbét jelent. A legrosszabb forgatókönyv nyilván az, ha sohasem rendezzük magunkban és a legfontosabb kapcsolatainkban ezeket a témákat, pedig sosem késő a legkeményebb érzelmi kisiklásainkat, mulasztásainkat lefordítani a saját szükségleteink nyelvezetére: mire volna igazán most szükségem, mit kellene magamért megtennem… Viszont a gyógyulás legtöbb esetben nem csak az édesanya számára fontos, hiszen egy gyerek megjelenése leggyakrabban maga után vonja a párok közötti intimitás hanyatlását, szerencsés esetben csak időlegesen. A nők elérhetetlenebbé válhatnak, a férfiak eltávolodhatnak feleségüktől és gyermeküktől, ha azt érzik, hogy haszontalanok. Ezt a haszontalanságot itt főként arra értem, ami az anya-gyermek szimbiotikus kapcsolatából fakad, és teljességével kiszorítja az apát az addigi privilegizált helyzetéből. Természetes, hogy az anya figyelmét, érzéseit, energiáit jelenleg jobban követeli a gyermek, azonban ezt átmeneti helyzetként érdemes kezelni. Arról van szó, hogy a rövid időre kispadra kerül a párkapcsolat, de a valódi stabilitást nem veszélyeztetheti. Ha a legtöbbet szeretnénk egy gyermeknek ajándékozni, azt egy boldog és virágzó kapcsolat által közvetíthetjük a legjobban.

• 

„Más energiákat, játékstílust és önállóságot adhatnak az apák gyermekeiknek, ha teret kapnak erre. A közös családi hagyományok megteremtése, a hétköznapi események jelentőséggel való felruházása, saját rituálék kiépítése, ünnepek megélése mind segíthet abban, hogy áttérjünk az „én” mentalitásból a „mi” gondolkodásba. Keressük egymást, tegyük elérhetővé magunkat a másik számára, nem csak a nap végén, amikor kifulladva kipipáltuk az összes feladatunkat. Ott, ahol sikerül valamilyen módon kifejezésre juttatni, hogy értékelem és elismerem a másikat, megjelenik a közelség. A fizikai intimitás érzelmi közelségből táplálkozik. Az intimitás felébresztése mellett szól az is, ha elfogadjuk, hogy a dolgok megváltoztak, ha merünk konkrét kéréseket és vágyakat megfogalmazni, ha elkerülés nélkül próbálunk beszélni érzéseinkről és nem kerüljük a konfliktusokat” – összegzi a pszichológus.