Kassa külvárosában található az a romatelep, ahol közel ötezer ember él mélyszegénységben, gáz, villany, elektromos áram nélkül. Egy terület, ahonnan mindenki elmenekült, kivéve a szaléziakat, akik 2008 óta végeznek itt pasztorációs szolgálatot. Ferenc pápa szlovákiai apostoli útja során, szeptember 14-én, kedden ellátogatott Kassa Luník IX nevű külvárosába. „A legnagyobb esemény, ilyet itt soha nem éltünk meg” – mondták a pápalátogatásról. Az írás végén közöljük Ferenc pápa teljes beszédét is.
A Luník IX elnevezésű telepről mindig mindenki elmenekült. Elmenekültek a katonák, a rendőrök, akiknek a kommunista rezsim ott utalt ki lakásokat a hetvenes évek végén. Elmenekültek a tanítónők, akiket kimerített a fegyelmezetlen és iskolakerülő gyerekekkel való munka. Elmenekültek a papok, akiket az egyházmegye küldött misszióba, és elmenekültek sokan maguk a romák is, akik szenvednek az uzsorától, a klánok harcától, de leginkább a megalázó életkörülményektől ezekben a düledező házakban, ahol nincs fűtés és ivóvíz sem.
A telep eredetileg a hadsereg katonáinak lakóhelye lett volna, majd egy 1990-es törvénnyel külön városnegyeddé nyilvánították autonóm irányítással. Ma ez a kicsiny földterület a romák által legsűrűbben lakott rész Szlovákiában, és valószínűleg egész Európában. Körülbelül 4300-an laknak itt, bár nehéz megmondani, pontosan hányan, mert sokan mennek el Belgiumba, Angliába vagy kassai szükséglakásokba, ugyanakkor nagyon magas a születésszám is. Korábban nyolcezren is laktak itt, de a 2000-es években kezdődött kivándorlással a lakosok száma jelentősen csökkent.
Nehéz mindennapos harc folyik itt a legnagyobb nyomorban, a hét-nyolc düledező, piszkos emeletes házban. A gyerekek a kiszáradt, szeméttel teli folyómederben játszanak vagy a környező erdőkben bóklásznak. Nyolcszázan iratkoztak be az iskolába, de a tanárok és a szülők nem tudják kordában tartani őket, akkor járnak csak, ha kedvük van hozzá.
Az emberek elfeledkeztek erről a helyről, de Isten nem – erről tanúskodik a szaléziak kis csoportja, ők az egyetlenek, akik nem menekültek el már tizenhárom éve erről a telepről. 2008. október 1-je óta folytatnak itt intenzív pasztorációt, küzdenek a gyerekek neveléséért, oktatásáért, azért, hogy a fiatalok szakmát tanuljanak, hogy ne a bűnözés világában végezzék.
Ide érkezett szeptember 14-én Ferenc pápa. „Isten sugallta látogatás” – mondta el a Vatikáni Rádiónak Besenyei Péter szalézi pap, aki életét a romák szolgálatának szentelte és aki évek óta szívén viseli a telepi roma közösség ügyét. Két könyvet is írt róluk, A cigányok csendje és Öljük meg a bennünk rejlő fajgyűlölőt címmel. Ő beszélt a pápának a gettó problémáiról és az általa vezetett Szalézi Missziós Központról, ami egy városnegyed a városnegyeden belül, a kassai önkormányzat segítségével épült fel 2012-ben. Itt laknak egy külön házban a misszió szalézi papjai, van tornaterem, találkozóhely a csoportoknak és egy templom, a Feltámadt Jézusnak szentelve. A romák számára fontos hely, ahol mindent megtalálnak, amire szükségük van, beleértve a mosodát is.
Intézményi hiányosságot pótol a központ: „A kormány hosszú éveken keresztül segített, amióta 1987-ban a rezsim úgy döntött, az ABC-szabály szerint építi fel a negyedet: A mint armia, vagyis katonák; B mint bezpečnosť, vagyis rendőrök és C mint cigáni, cigányok. Ezzel a hármas kapcsolódással gondolták megoldani a cigánykérdést, de néhány év elteltével mindenki elmenekült, csak a cigányok maradtak. Kezdetben sokféle szolgáltatást nyújtottak nekik, de az egymást követő kormányok számára a romák ügye soha nem szerepelt a legfontosabb kérdések között. Nekünk mint egyháznak az a célunk, hogy hosszú távon dolgozzunk itt” – nyilatkozta.
A szaléziak jelenléte biztonságot, megnyugvást jelent a szlovákoknak, akik nem vesznek tudomást a Luník létezéséről, vagy legalábbis úgy tesznek, mintha nem létezne. „Vannak, akik kezdtek idejárni segíteni. Maguk a romák is fokozatosan áttörik a közöny falát a külvilág felé” – mondja a szalézi misszionárius. Az integráció azonban még csak vágyott cél, vagy legalábbis néhányak privilégiuma, akik tudtak és akartak integrálódni, munkát találni és a gyerekeiket a Luník árnyától távolabbra beiskolázni. Besenyei Péter elmagyarázta, hogy nem könnyű nekik, az előítéletek, a fajgyűlölet komoly akadályt jelent. A cégek nem veszik fel őket, vagy ha fel is veszik, nem beszélnek nyíltan arról, mintha szégyellnék, hogy romák is dolgoznak náluk. Komoly probléma, hogy sokan teljesen tanulatlanok, a kőművesmunkákat sem tudják elvégezni. Nem csak az erőforrás hiányzik, hanem a motiváció is: „Nincsenek előttük pozitív példák, az a kevés, aki fel tudott emelkedni, soha nem jön vissza Luníkba.”
Az elszigetelődés is nagy probléma. Amikor az iskolában megpróbáltak vegyes osztályokat kialakítani, nemcsak a nem cigány szülők vették ki a gyerekeiket, hanem a cigányok is éveken át akadályozták, hogy bárki is megközelítse őket a lakóhelyükön. Még a gyerekek is inzultálták, bántották azokat, akik megpróbáltak közeledni hozzájuk a telepen.
A szaléziak sokéves munkája van abban, hogy túlléptek ezen az elutasításon. Igyekeztek bizalommá formálni a bizalmatlanságot, kézfogássá az elutasító tekinteteket, együttműködéssé az ellenségeskedést. „Elkezdtünk köszönni az embereknek, a nevükön szólítottuk őket” – meséli a szalézi pap. A romáknak lassacskán kezdett megváltozni a véleményük ezekről a papokról, akiket eleinte „fehér disznónak” neveztek. Rájuk bízták a gyerekeiket, elengedték őket nyári táborokba, színházba, sport- és zenei rendezvényekre.
A pusztulásból lassan felépítettek valamit, aminek már látszanak a gyümölcsei. A pápának éneklő kórus tagjai például helyi cigányok és római katolikus, görögkatolikus segítők, akik különböző helyekről érkeztek. Aktívan dolgoztak együtt a pápalátogatás előkészítésén, mert konkrét remény éledt fel bennük, hogy „valami megváltozhat”.
A reményt megalapozza, hogy a pápalátogatás előtt már hetekkel a negyed megszépítésén dolgoztak: helyreállították az elektromosáram-ellátást, kitakarították az utcákat, kifestették a házakat. Az itt lakók viszont attól félnek, hogy a pápa távozásával újra visszasüllyednek a nyomorba.
Örülnek a pápának, azt mondják: „Minisztereknek és elnököknek nem sikerült változást elérniük itt. Csak a pápának sikerült.” Ferenc pápa közvetetten már most javított az életükön. „Sokan a romák közül nem hívők, de elismerik a szentatya erkölcsi tekintélyét. Az, hogy az otthonukba jön, közelivé teszi őt a szemükben. »Meghívhatjuk ebédre?« »Meghívhatjuk egy sörre?« – kérdezgetik. Boldogok. Különösen boldogok az anyagiakban mérhető változások miatt. De mi azt szeretnénk, hogy spirituális változás legyen. A romák természetüknél fogva hívők, hisznek egy felsőbb létezőben, és mi minden lehetőséget megragadunk, hogy elvigyük nekik az evangéliumot. Eljönnek például megkereszteltetni a gyerekeiket, még ha kicsit mágikus rítusként is élik meg. Nekünk azonban alkalom a pasztorációra.” És a Luníkban ezek az alkalmak éltetik a pasztorációt.
Forrás: Vatican News/Magyar Kurír (Fordította: Thullner Zsuzsanna)
Az alábbiakban Ferenc pápa beszédének magyar fordítását közöljük a Magyar Kurír fordítása alapján.
Kedves Testvéreim! Jó délutánt!
Köszönöm, hogy fogadtok, köszönöm a szeretetteljes szavaitokat! Ján már felidézte, amit Szent VI. Pál mondott nektek: „Az egyházban nem a periférián vagytok, az egyház szívében vagytok…” (Homília 1965. szeptember 26-án). Az egyházban senkinek nem szabad oda nem illőnek vagy mellőzöttnek éreznie magát – ez nemcsak egy mondás, hanem az egyház létmódja. Mert egyháznak lenni azt jelenti, Isten választottjaiként élni, jogosultnak érezni magunkat az életre, ugyanannak a csapatnak a része lenni. Igen, mert Isten ilyennek szeretne minket: mindenki különböző, de mindenki egységben van körülötte. Az Úr mindannyiunkat együtt szeretne látni. Mindenkit.
A gyermekeinek lát minket, az Atya tekintetével, aki különleges szeretettel tekint minden gyermekére. Ha elfogadom rám vetett tekintetét, akkor megtanulom jól látni a többieket, felfedezem, hogy körülöttem a többiek is Isten gyermekei, és felismerem, hogy a testvéreim. Ez az egyház. Testvérek családja, akiknek ugyanaz az Atyjuk, aki nekünk adta testvérként Jézust, hogy megértsük, mennyire szereti a testvériséget. És arra vágyik, hogy az egész emberiség egy egyetemes családdá váljon. Ti nagy szeretetet tápláltok a család iránt, és ebből a tapasztalatból kiindulva nézitek az egyházat. Igen, az egyház otthon, a ti otthonotok. Ezért – ezt szeretném szívből elmondani nektek – szívesen látottak vagytok, érezzétek mindig otthon magatokat, és soha ne féljetek attól, hogy ebben a házban lakjatok. Senki nem zárhat ki benneteket és senki mást az egyházból!
Ján, Beátával, a feleségeddel együtt köszöntöttél engem. Együtt álmodtátok meg a családotokat, annak ellenére, mennyire különböző helyről származtok, milyen különböző szokásaitok, hagyományaitok vannak. Házasságotok minden szónál jobban tanúskodik arról, hogy a konkrét együttélés képes lerombolni a sok sztereotípiát, amelyek egyébként legyőzhetetlennek tűnnek. Nem könnyű túllépni az előítéleteken, a keresztények körében sem. Nem könnyű megbecsülni másokat, amikor gyakran akadályt látunk bennük, vagy ellenségeket, akik ítélkeznek anélkül, hogy ismernék a többiek arcát és történetét. 
De hallgassuk meg, mit mond Jézus az evangéliumban: „Ne ítélkezzetek!” (Mt 7,1) Az evangéliumot nem szabad gyengíteni, nem szabad felhígítani. Ne ítélkezzetek! – mondja nekünk Krisztus. Mi azonban sokszor nem csak hogy megalapozatlanul beszélünk, vagy csak mert hallottuk másoktól, hanem helyesnek is tartjuk, hogy mások szigorú bírái legyünk. Megbocsátóak vagyunk saját magunkkal szemben, szigorúak másokkal. Az ítéleteink milyen gyakran inkább előítéletek! És szavakkal eltorzítjuk Isten gyermekeinek a szépségét, akik a testvéreink. Nem szabad a másik ember valóságát a saját előregyártott modelljeinkbe zsugorítani, nem szabad sémákat húzni az emberekre. Ahhoz, hogy valóban megismerjük őket, mindenekelőtt el kell ismernünk őket, elismerni, hogy mindegyikük magában hordozza Isten gyermekeinek kitörölhetetlen szépségét, akikben a Teremtő szépsége visszatükröződik.
Kedves testvéreim! Túl sokszor voltatok előítéletek és kegyetlen ítélkezés, diszkriminatív sztereotípiák, becsületsértő szavak és gesztusok célpontjai. Ezzel mindannyian szegényebbé lettünk, emberségben szegények. A méltóságunk visszaszerzéséhez arra van szükség, hogy áttérjünk az előítéletekből a párbeszédre, a bezárkózásból az integrációra. Hogyan csináljuk? Nikola és René, ti segítettetek nekünk ebben. Szerelmetek itt született meg és itt érett meg a támogatásnak és bátorításnak köszönhetően, amit itt kaptatok. Éreztétek, hogy felelősséget kaptatok és dolgozni akartatok. Éreztétek, hogy szeretnek benneteket, és megérett bennetek a vágy, hogy valami többet adjatok a gyermekeiteknek.
Értékes üzenetet adtatok így nekünk: ahol gondoskodnak az emberről, ahol van lelkipásztori munka, ahol van türelem és kézzelfogható törődés, ott jönnek a gyümölcsök is. Nem azonnal, hanem idővel, de megérkeznek. Az ítéletek és az előítéletek csak a távolságokat növelik. A viták és a kemény szavak nem segítenek. Semmit nem old meg az emberek gettósítása.
A békés együttéléshez vezető út az integráció. Organikus, lassú és létfontosságú folyamat, amely egymás kölcsönös megismerésével kezdődik, türelemmel kell benne előrehaladni, és a jövőre tekinteni. És kié a jövő? Feltehetnénk magunknak a kérdést: kié a jövő? A gyerekeké. Ők azok, az utat mutatják nekünk. Nem törhetnek meg a nagy álmaik a mi korlátjainkon. Ők együtt akarnak növekedni a többiekkel, akadályok nélkül, gátló körülmények nélkül. Megérdemelnek egy integrált életet, egy szabad életet. Ők azok, akik okot adnak a hosszú távra tekintő döntésekhez, amelyek nem az azonnali jóváhagyást keresik, hanem mindenki jövőjére tekintenek. A gyermekekért bátor döntéseket kell hozni: a méltóságukért, a nevelésükért, hogy mélyen az eredetükbe gyökerezve nőjenek fel, de ugyanakkor ne azt lássák, hogy el van zárva előlük minden lehetőség.
Köszönöm azoknak, akik előreviszik ezt az integrációt, akik nem elég, hogy nem kis erőfeszítéseket tesznek, ráadásul olykor még meg nem értést és hálátlanságot is kapnak cserébe, talán még az Egyházon belül is. Kedves papok, szerzetesek, világiak, kedves barátaim, akik időtöket annak szentelitek, hogy biztosítsátok testvéreitek integrált fejlődését, köszönöm nektek! Köszönet minden munkáért a periférián lévőkért, gondolok itt a menekültekre és a fogvatartottakra is. Rájuk különösen, és az egész börtönvilág felé szeretném kifejezni közelségemet. Köszönöm, Péter atya, hogy beszéltél nekünk a lelkipásztori központokról, ahol nem szociális gyámkodást végeztek, hanem személyesen kíséritek az embereket. Köszönet nektek, szaléziak, haladjatok előre ezen az úton, amely nem kecsegtet azzal, hogy mindent azonnal meg tud adni, de prófétai, mert befogadja a szegényeket, építi a testvériségét és békét vet. Ne féljetek kilépni, hogy találkozzatok a kirekesztettekkel! Azt fogjátok látni, hogy a Jézussal való találkozásra indultatok. Ott vár benneteket, ahol gyengeség van, nem pedig kényelem, ahol szolgálat van, nem pedig hatalom, ahol megtestesülni kell, nem pedig elégedetten dicsekedni. Ő ott van.
Arra hívlak mindannyiótokat, hogy lépjetek túl a félelmen, a múlt sebein, bizalommal, lépésről lépésre: becsületes munkával, annak méltóságában, hogy megkeresitek a mindennapi kenyeret, a kölcsönös bizalom táplálásában. És az egymásért való imádságban, mert ez az, ami útmutatást és erőt ad nekünk. Bátorítalak benneteket, megáldalak benneteket, elhozom nektek az egész egyház ölelését. Köszönöm! Pálikeráv!
Forrás: Magyar Kurír (Fordította: Thullner Zsuzsanna)
