Szeptember 5-én 12.30-kor lesz kapunyitás; a nyitóünnepség 15 órakor, a szentmise 16 órakor kezdődik a Hősök terén. Az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus ünnepélyes megnyitása előtti napon Budapesten a II. János Pál pápa téren hatszáz rászorulót látott vendégül az Esztergom-Budapesti Főegyházmegye és segítő szervezetei az Agrárminisztérium és a honvédség támogatásával. Hasonlóan ehhez minden magyarországi egyházmegyében vendégül látták a szegényeket, összesen mintegy ötezer embert. „Jézus tápláló szeretetét szeretnénk megtapasztalni” – hangzott el a budapesti vendégség előtt a Ferences Szegénygondozó Nővérek köszöntőjében. A rendezvényen részt vett és együtt evett a rászorulókkal Erdő Péter bíboros, esztergom-budapesti érsek, Nagy István agrárminiszter és Szabó István honvédelmi államtitkár, valamint Berta Tibor tábori püspök, aki köszöntőt és asztali áldást mondott. A NEK megnyitása kapcsán Jakab Gábor pápai káplán, plébános, ny. főszerkesztő gondolatait olvashatják.
Kezdődik Budapesten az egy hétig tartó 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus. Jómagam annyi idős vagyok, mint amennyi idő eltelt az ugyancsak Budapesten 1938-ban megrendezett XXXIV. eucharisztikus kongresszus óta, hiszen éppen abban a 2. világháborút közvetlenül megelőző évben születtem az akkor is Romániához tartozó Erdélyben, a Székelyudvarhely melletti Farkaslaka községben. Jelenlegi 83 évemnél fogva arról a kongresszusról nyilván nem lehetnek személyes élményeim, de az akkor keletkezett eucharisztikus himnusz ma is legkedveltebb templomi énekeim közé tartozik. Annak buzdító felhívása talán még időszerűbb is, mint 1938-ban volt: „Krisztus, kenyér s bor színében Úr s király a föld felett, / forrassz eggyé békességben minden népet s nemzetet”.
Nagyon látványos és tömeges népi vallásosság jellemezte azt az azóta letűnt 1938-as korszakot. Nagyon nagyot változott a világ körülöttünk. Már a világűrben is többször jártunk, s lábunk nyomát otthagytuk a Holdon. Aztán magunk mögött hagytuk mind a lelkeket agyongyötrő barna nemzeti szocalizmust, mind pedig a vörös kommunizmust. Kereken harminc évvel ezelőtt pedig ránk köszöntött a mára már szinte korlátlannná vált szabadság, amellyel egyidejűleg „olyan tényezők jelentek meg — olvasom az egyik kongresszust előkészítő budapesti kiadványban — amik gyengítették a hit és a vallás megélését: a szekularizáció, az anyagi jólét hajszolása, az elvilágiasodás, a relativizmus és az agnoszticizmus bizonytalansága. Ez vezetett a hívek átlagéletkorának emelkedéséhez, a vallásgyakorlók számának csökkenéséhez: a 10 milliós Magyarországnak a 7-10%-a vesz részt vasárnaponként szentmisén, istentiszteleten. A válság elérte a családi életet, a papi és szerzetesi hivatásokat is, mivel a fiatalok megszólítása igen nehéz. Az egyház társadalmi jelenlétének hatékonysága is csökkent, ugyanakkor egyre több felnőtt keresi a hitet, az élet nagy kérdéseire a válaszokat, és remélhetőleg meg is találja majd azokat az Egyházban.”
Alapvetően nagyon szerény mértékben ugyan, az idézetet záró szavak megvalósulásában, illetve az egyházhoz való előbb-utóbbi visszatalálásban szerényen bár, de én is hiszek, hiszen az eucharisztia katolikus vallási életünknek egyszerre a tápláló forrása és magasba ívelő csúcsa. Nem csupán egy imádság vagy ének tehát a sok közül, hanem a győzedelmes húsvét, illetve a feltámadás és az élet ünneplése, a megváltás drámai hangulatú színrevitele. A legfontosabb szentség tulajdonképpen a hét közül, mivel benne lényegileg van jelen Krisztus, míg a többi szentségben csupán kegyelmi ereje révén. Egyáltalán nem csoda, ha világhírű zenészek alkotó munkájának ma is állandóan visszatérő témája. Igen, az idők folyamán szebbnél szebb miséket komponáltak, amelyek ma is katarzist hordozó élményt nyújtanak a hallgatóknak. Legújabban, éppen az 52. NEK előzetes programjai egyikeként csendült fel szeptember 1-jén világpremierként a budapesti Szent István bazilikában a LE DEVLESKE (magyarul AZ ISTENNEK) című lovári nyelvű mise a mindössze 23 éves, cigány származású Oláh Patrik Gergő műveként.
A Budapesten most zajló 52. NEK nemcsak rendkívüli esemény, egyben ragyogó lehetőség is arra, hogy megporosodott emlékezetünket megtisztítsuk, sebzett lelkünket valamelyest gyógyítsuk, Istennel és egymással kiengesztelődjünk, meggyöngült hitünkben megerősödjünk, az egymásrautalt közép-kelet-európai népek barátságát ápoljuk, ebben az összezavarodott világban velük őszintén szolidarizáljunk, nem utolsó sorban pedig magyarságunkban is megizmosodjunk, hogy amit Babits Mihály Eucharistia című versében így fogalmazott meg: „hogy szellem és ne hús tegyen / magyarrá. s nőjünk az ég felé / testvérnépek közt mint a fák / kiket mennyből táplál a Nap”.
Az eucharisztia ünneplése, vagyis a kenyeret és bort Krisztus testévé átváltoztató szentmise mindig azzal a momentummal fejeződik be, hogy visszaküld bennünket a mindennapi életbe – mégpedig a misszionálás feladatával, amikor ezt mondja vagy énekli a miséző pap: „A szentmise végetért, menjetek békével”.
Őszintén szeretném ezért, ha nemcsak egy „kipipált” rendezvény lenne ez a kongresszus a sok rendezvény közül, hanem egy cselekvésre lelkesítő vallásos élmény is jelmondatának megfelelően, mely így szól: „MINDEN FORRÁSOM BELŐLED FAKAD”. Katolikus hitéletünknek valóban az eucharisztia a forrása és csúcsa!
Jakab Gábor
