A szentatya folytatta a Galata-levélről megkezdett katekézissorozatát augusztus 25-én, szerdán. Elmélkedésének – a Gal 2,11.14 alapján – a következő címet adta: A törvény veszélyei. A VI. Pál teremben tartott általános kihallgatás végén pedig az előző nap kezdődött paralimpiához kapcsolódó felhívást fogalmazott meg. Ferenc pápa teljes katekézisének magyar nyelvű fordítását a Magyar Kurír nyomán adjuk közre.
Testvéreim, jó napot kívánok!
A Galatáknak írt levél egy igencsak meglepő tényről számol be. Mint hallottuk, Pál azt mondja, hogy szemrehányást tett Kéfásnak, azaz Péternek az antiochiai közösség előtt, mert nem volt helyes a viselkedése. Mi történt, ami olyan súlyos volt, hogy Pálnak ilyen keményen kellett rászólnia Péterre? Talán Pál túl messzire ment, túl nagy teret adott természetének, és nem tudott uralkodni magán? Látni fogjuk, hogy nem így van, hanem ismét a törvény és a szabadság közötti kapcsolatról van szó. És sokszor vissza kell térnünk rá.
Amikor a galatáknak ír, Pál szándékosan említi ezt az epizódot, amely évekkel korábban Antiochiában történt. Emlékeztetni akarja e közösségek keresztényeit, hogy semmiképpen sem szabad hallgatniuk azokra, akik a körülmetélés szükségességét hirdetik, mert különben „a törvény alá” esnek, annak minden előírásával együtt. Ne feledjük, hogy ilyen fundamentalista prédikátorok jöttek oda, zavart keltettek, és elvették a közösség békéjét is. A Péterrel szembeni kritika tárgya az asztalnál tanúsított magatartása volt. Egy zsidó számára a törvény tiltotta, hogy nem zsidókkal étkezzen. De maga Péter egy másik alkalommal elment Cezáreába, Kornéliusz százados házába, bár tudta, hogy ezzel megszegi a törvényt. Akkor azt mondta: „Isten megmutatta nekem, hogy senkit ne nevezzenek közönségesnek vagy tisztátalannak” (ApCsel 10,28). Amikor visszatért Jeruzsálembe, a körülmetélt keresztények, akik hűek voltak a mózesi törvényhez, megdorgálták Pétert viselkedése miatt, de ő így igazolta magát: „Eszembe jutottak az Úr szavai, amikor mondta: »János vízzel keresztelt, de ti a Szentlélekben fogtok megkeresztelkedni.«
Ha tehát az Isten ugyanazt az ajándékot adta nekik is, mint nekünk, akik hiszünk Jézus Krisztusban, ki vagyok én, hogy akadályt gördítsek Isten útjába?” (ApCsel 11,16–17).
Emlékezzünk arra, hogy a Szentlélek épp akkor jött el Kornéliusz házában, amikor Péter odament.
Hasonló eset történt Antiochiában is Pál jelenlétében. Péter először minden nehézség nélkül ült egy asztalnál a pogányságból megtért keresztényekkel; amikor azonban néhány körülmetélt – vagyis zsidó múltú – keresztény érkezett a városba Jeruzsálemből, már nem tette ezt, hogy ne vonja magára kritikájukat. Ez az ő botlása: jobban aggódott a kritika miatt, jobban érdekelte az, hogy jó benyomást keltsen. És ez Pál szemében súlyos dolog, nem utolsósorban azért, mert Pétert más tanítványok is utánozták, mindenekelőtt Barnabás, aki Pállal együtt épp a galatákat evangelizálta (vö. Gal 2,13). Péter ezzel a magatartásával – egy kicsit így, egy kicsit úgy, vagyis nem egyértelműen, nem áttetszően – akaratlanul méltatlan megosztottságot keltett a közösségben: „Én tiszta vagyok… én ebbe az irányba megyek, nekem így kell cselekednem, ezt nem lehet…”
Dorgálásában Pál egy olyan kifejezést használ – és itt van a probléma lényege –, amely lehetővé teszi számunkra, hogy belelássunk reakciójának lényegébe: képmutatás (vö. Gal 2,13). Ez olyan szó, amely sokszor visszatér: képmutatás. Azt hiszem, mindannyian értjük, mit jelent. A keresztények törvénytisztelete vezetett ehhez a képmutató magatartáshoz, amely ellen az apostol erősen és eltökélten fellépni kíván. Pál egyenes volt, voltak hibái – sok; a természete szörnyű volt –, de egyenes volt. Mi a képmutatás? Amikor azt mondjuk: „vigyázz, mert az illető képmutató” – mit értünk ezen? Mi a képmutatás? Azt mondhatjuk, hogy a félelem az igazságtól. A képmutató fél az igazságtól. Inkább színlel, minthogy önmaga legyen. Mintegy kimaszkírozza a lelkét, mesterkélten viselkedik, tőle idegen magatartásformákkal él: nem az igazságot mutatja. „Félek úgy viselkedni, amilyen vagyok, és ezekkel a magatartásformákkal eltakarom magam.” A színlelés elveszi a bátorságunkat, hogy nyíltan kimondjuk az igazságot, és így könnyen kibújunk azon kötelezettség alól, hogy mindig, mindenhol és mindennek ellenére kimondjuk azt. A színlelés féligazságokhoz vezet. A féligazságokkal való élés pedig színlelés: mert az igazság vagy igazság, vagy nem igazság. De a féligazságokkal való élés ez a nem igaz viselkedésmód. Mint mondtam: inkább színlel, minthogy önmaga legyen, és a színlelés elveszi a bátorságot, hogy nyíltan kimondja az igazságot. És így kibújik azon kötelezettség alól – és ez parancsolat! –, hogy mindig az igazságot mondja, hogy mindenhol és mindennek ellenére az igazságot mondja. A képmutatás vírusa könnyen terjed olyan környezetben, ahol az interperszonális kapcsolatokat a formalizmus jegyében élik. Az a mosoly, amely nem szívből jön, az az erőlködés, hogy mindenkivel jóban legyünk, de senkivel sem…
A Bibliában számos példát találunk a képmutatás elleni küzdelemre. A képmutatás elleni küzdelemre jó példa az öreg Eleazár esete, akit arra kértek, hogy tegyen úgy, mintha megenné a pogány isteneknek áldozott húst, hogy megmentse az életét: tegyen úgy, mintha megette volna, de valójában nem eszi meg. Vagy tegyen úgy, mintha megenné a disznóhúst, de a barátai készítettek neki egy másikat. De az istenfélő férfi így válaszolt: „Életkoromhoz nem illik a képmutatás. Meg aztán sok fiatal azt hinné, hogy a kilencvenesztendős Eleazár pogány lett. Képmutatásom, és rövid, mulandó életemhez való ragaszkodásom félrevezetné őket, koromra meg szégyent és gyalázatot hozna” (2Mak 6,24–25). Tisztességes: nem lép a képmutatás útjára. Milyen szép ez a rész a Szentírásban! Érdemes elgondolkodnunk rajta, hogy megszabaduljunk a képmutatástól! Az evangéliumok is több olyan helyzetről beszámolnak, amikor Jézus keményen megdorgálja azokat, akik kívülről igaznak tűnnek, de belül tele vannak hamissággal és gonoszsággal (vö. Mt 23,13–29). Ha lesz ma egy kis időtök, keressétek meg Máté evangéliumának 23. fejezetét, és nézzétek meg, hányszor mondja Jézus: „képmutatók”, „képmutatók”, „képmutatók”, és feltárja, mi a képmutatás.
A képmutató olyan ember, aki színlel, hízeleg és becsap, mert álarcot visel, és nincs bátorsága szembenézni az igazsággal. Emiatt képtelen az igazi szeretetre – a képmutató nem tud szeretni –, pusztán önmagának és önzően él; és nincs ereje arra, hogy áttetszően megmutassa a szívét. Sok olyan helyzet van, amelyben előfordulhat a képmutatás. Gyakran a munkahelyen bújik meg, ahol az ember igyekszik barátságosnak tűnni a kollégákkal szemben, miközben a versengés oda vezet, hogy hátba szúrja őket. A politikában nem szokatlan, hogy képmutatókat találunk, akik kettős életet élnek a köz- és a magánszféra között. Különösen visszataszító a képmutatás az egyházban, és sajnos van képmutatás az egyházban, sok képmutató keresztény és lelkipásztor van. Sose felejtsük az Úr szavait: „Így beszéljetek inkább: az igen igen, a nem nem. Ami ezenfelül van, a gonosztól való” (Mt 5,37). Testvéreim, gondoljunk ma arra, amit Pál elítél, és amit Jézus is elítél: a képmutatásra. És ne féljünk igazmondók lenni: kimondani az igazságot, érezni az igazságot, igazodni az igazsághoz. Akkor képesek leszünk szeretni.
A képmutató nem tud szeretni. Ha az igazságtól eltérően cselekszünk, veszélynek tesszük ki az egyház egységét, azt az egységet, amelyért maga az Úr imádkozott.
*
A szentatya felhívása az általános kihallgatás végén:
Tegnap Tokióban elkezdődött a paralimpia. Üdvözletemet küldöm a sportolóknak, és köszönöm nekik, hogy mindenkinek a remény és a bátorság tanúbizonyságát nyújtják. Megmutatják ugyanis, hogy az elkötelezett sportolás a látszólag leküzdhetetlennek tűnő nehézségeket is segít leküzdeni.
Forrás: Magyar Kurír (Fordította: Tőzsér Endre SP)
