Ferencz Kornélia: A könyv áru, de különleges áru

Mátyás király corvináira utalva választott nevet a csíkszeredai és székelyudvarhelyi könyvüzleteknek, mert úgy érezte, a Corvina „olyan név, ami mögött a könyvszeretet valóban ki tud bontakozni”. Négy évtizede dolgozik a könyvszakmában, amit hivatásának tekint, éppen ezért nem is érzi fáradságos munkának a mindennapi teendőit. Bár az utóbbi egy évben vissza kellett fognia az iramból – és a csend szépségének megélése még fontosabb lett számára –, továbbra is lendületesen munkálkodik: Ferencz Kornéliával beszélgettem.

Melyik volt az első könyv, amit gyermekként elolvastál?

Amikor az első könyvért elmentem a könyvtárba, akkor a kedves könyvtáros néni a kezembe adott egy igazi kínai kommunista kiadványt arról, hogyan vonulnak a gyerekek a felvonuláson. Egy óra alatt kiolvastam, vittem vissza. Szerencsére amikor visszamentem, a férje volt ott, rám nézett s azt mondta: hát ez nem neked való olvasmány, adok én jobbat. Akkor nyomta a kezembe Móricz Zsigmond Pillangóját. Attól kezdve, hogy azt elolvastam, igazi könyvtárlátogató lettem, és kisebb-nagyobb segítséggel céltudatosan kezdtem keresni a könyveket.

Kik segítettek ebben a (könyv)keresésben?

Nekem mindig jó tanáraim voltak. A tanító nénim is – Isten nyugtassa – sokat olvasott nekünk, és késztetett is arra, hogy sokat olvassunk. Később volt egy szenzációs magyar szakos tanárnőnk, Pálffy Judit, akire mindig szeretettel emlékezem. Elvitt olyan irodalmi helyekre – Vásárhelytől Segesváron át Kolozsvárig –, amelyeknek élményei meghatározóak maradtak. Ő vitt el például Benedek Elek szülőházához, ahol még tudtunk beszélgetni – Isten nyugtassa – a lányával, Flóra nénivel, bejártuk a kertet, elolvastuk a versikéket. A középiskolában szintén jó tanáraink voltak, akik közel hozták számunkra az irodalmat. A hetvenes években nagy dolognak számított például az, hogy olyan lemezeket hoztak be, amelyekről Arany János megzenésített verseit hallgattuk – a Szondi két apródját vagy Csokonainak a Szegény Zsuzsi a táborozáskor megzenésített versét énekelte Koncz Zsuzsa. Tehát annyira közel hozták hozzánk az irodalmat, hogy gyakorlatilag benne éltünk. Nagyon sokat olvastunk, ez egy ilyen világ volt, a tévében nem olyan műsor, amit nézhettünk volna, az olvasásban tényleg örömünket leltük.

• 

Volt egy magyartanárnőnk, Pethő Ilona, aki filmkört szervezett, ami azt jelentette, hogy forgatókönyvet kellett írnunk például egy vershez. Én Petőfinek A puszta, télen című versét választottam, ez a vers örökre meg is maradt bennem, ahogy sorról sorra forgatókönyvet írtam hozzá, majd megbeszéltük a verset. Ugyanakkor, amiért még nagyon szerettem a verseket, az azért volt, mert gyakorlatilag egész középiskolás koromban végigkísértek szavalóversenyek, ahová bizony meg kellett kívülről tanulni és kellőképpen hangsúlyozni a verseket.

Mi idéződik fel benned olyan pillanatként, amikor eldöntötted, tudtad, hogy könyvekkel fogsz foglalkozni?

Egyik osztályfőnöki órán, amikor megkérdezték, ki mi szeretne lenni, akkor én azt válaszoltam, hogy író. Természetesen nagy röhögés fogadta az osztályomban az elhatározásomat, így hát hozzátoldottam: vagy legalább is könyvekkel foglalkozó. Akkor még nem volt bennem tiszta, hogy miben áll a könyvszakma – arra gondoltam, könyvtáros leszek. Miután leérettségiztem, egy sikertelen egyetemi felvételi után sikerült bejutni az akkori állami könyvterjesztő vállalathoz – ez pontosan 1980-ban volt, és azóta töretlenül a könyvszakmában dolgozom. Ebből 10 év a könyvelosztásról szólt, amikor a szó szoros értelmében osztottuk a könyveket, mert a jó könyvekből mindig kevés jelent meg. Ezeket különböző módszerekkel kellett eladni, de amellett el kellett adni a kevésbé fogyó könyveket is – ’90 óta már könyvterjesztőnek érzem magam, mert ez most már egészen más, mint ami a kommunizmus alatt volt.

Később volt alkalmad még inkább beletanulni a szakmába…

Volt egy közös egyezség – akkor még az állami könyvterjesztő úgy működött –, innen könyveseket küldtek ki Magyarországra, és kint egy nagyon jó csapat fogadott minket a könyves iskolában. Ott olyan emberekkel találkoztunk, akik szívvel-lélekkel könyvszeretők voltak – köztük antikváriussal Zöld Ferenc személyében, akire azóta is nagy tisztelettel gondolok. Egytől egyig olyan tanáraink voltak, akik meg tudtak arra tanítani, mit jelent a könyvekkel úgy foglalkozni, mint áruval, de ugyanakkor úgy, mint különleges áruval. Ez egy egyéves iskola volt, kapcsolatokat teremtettünk a magyarországi könyvesekkel, majd ők jöttek el hozzánk kirándulni, szétnézni az itteni könyves berkekben. A későbbiekben felvételiztem az Eötvös Loránd Tudományegyetem könyvtár–informatika szakára. Ott úgy érzem, hogy újra csak a tanárok legjavát kaptam, akik a tanítás mellett igazi emberi kapcsolatokat is nyújtottak nekünk. Emiatt mi úgy jártunk ki Magyarországra a könyves rendezvényekre, mintha hazajárnánk. Ismertük az akkori szakma nagyjait, találkozhattunk olyan írókkal, költőkkel, akik ma már nincsenek köztünk, gondolok itt például Kányádi Sándor bácsira, akit nagyon sokszor vittünk-hoztunk, és az ilyen utak felértek egy-egy különleges irodalomórával. De találkozhattunk még Lázár Ervinnel, Csukás Istvánnal, és sorolhatnám a nagyokat…

• 

Mennyire volt benne a jó Istennek a keze abban, hogy te ezt a hivatást választottad?

A jó Isten keze első perctől benne volt – ahogy visszagondolok, azt látom, hogyan egyengette az utamat, és mindig megtaláltam a szépet, a jót szakmában. Én mindig azt szoktam mondani, amit egy kínai bölcstől olvastam és magamévá tettem: válassz magadnak hivatást, és többé nem kell dolgozni. Így is érzem. Én nem munkába jövök, hanem szinte szórakozás mindaz, amit itt nap mint nap elvégzünk – természetesen a csapattal együtt, mert a két könyvesboltban a munkatársaim ugyanígy szeretik a könyvet, mint ahogy én szeretem. Ez nagy dolog. Valamennyien jó keresztény emberek, valamennyien küldetést is látnak a könyvszakmában, hisz igen sokszor egyengetjük az emberek könyvválasztását azzal, hogy próbáljuk ráirányítani a figyelmüket az olyanfajta irodalomra, amely valóban építő jellegű. Nagyon sokan fordulnak hozzánk lelki könyvekért, olyan témákban például, mint a gyászfeldolgozás egy szeretett személy elvesztése kapcsán, gyereknevelés – kezdve a csecsemőkortól egészen a kamaszkorig, fiatal felnőttkorig. Most egy éve, amióta az emberek, megunva a tévéből özönlő sok szennyet, újra a könyvek felé kezdtek tekintgetni, azt tapasztalom, bizony itt is szükség van a segítségre, hogy olyan könyvet ajánljunk, ami tényleg kikapcsolja és lelkileg is építi az olvasót.

Visszatérünk a könyvekhez?

Amikor én kezdtem a szakmát, aranyérték volt a magyar nyelvű könyv. Olyan könyvritkaságok jelentek meg akkor, amit mindenki igyekezett megvenni – keresték, gyűjtötték az emberek. És nemcsak megvették, hanem el is olvasták. Később, a 90-es években jött egy könyváradat, Magyarországon elfekvő könyvkészleteket küldtek át hozzánk, és gyakorlatilag a piac mindent felvett Sztálin életétől a modern festők kis albumaiig, mindent vettek az emberek. Lassan-lassan a piac kezdett átalakulni, megjelentek a szebbnél szebb kiadványok, sorozatok, gondolok itt a háromkötetes Larousse-ra, a Révai nagy lexikonra, amelynek hasonmás kiadását újra megjelentették, a Magyar Nagylexikonra, jelentek meg enciklopédiák, és ezeket is vették az emberek. Aztán lassan, ahogy az internet egyre inkább átvette a hatalmat, úgy háttérbe szorultak a lexikonok, a kézikönyvek, maradt az, hogy olvasnak az emberek, de inkább internetről. És hát ennek is eljött a vége, mert nagyon sokan bizony megunták, hogy számítógépen, telefonon vagy könyvolvasón nézzék a szöveget, és egyre többen fordulnak most újra a könyvek felé. Ez az online oktatás azt is elhozta, hogy a szülők igyekeznek beszerezni a segédanyagokat, olyan könyveket, amivel lefoglalják a gyermeket, ami foglalkoztatja a gyermeket, ami felhívja a figyelmet bizonyos tudományágakra. Annyira érdekes lett most a könyvkiadás, hogy az a szülő, aki figyel arra, hogy a gyerekének értékes dolgot adjon a kezébe, annak van miből választania.

Nagyon sokan azt mondják, tényleg megunták már, hogy a gépből olvassak, vagy azt, hogy olyan jó érezni a frissen kiadott könyv illatát. De olyanok is vannak, akik nem azt nézik, mikori kiadású a könyv, mert inkább a tartalom érdekli őket – elsősorban ha maguknak vásárolnak –, és fordulnak is az antikváriumi rész felé, a használt könyvek világába. Egyre inkább akadnak olyan vevőink, akik azt is megnézik, hogy ki illusztrálta a könyvet. Egy Szász Endre, egy Kass János illusztrációjú könyv már felkelti az érdeklődést.

• 

Már ha kérdeztelek gyermekkorodat meghatározó művekről, hadd kérdezzem meg, mi most a kedvenc könyved?

A legnagyobb élmény nekem most az Edith Eva Eger A döntés című könyve volt, mindenkinek merem ajánlani. Hosszú időbe telt – a vaskossága miatt is –, amíg a kezembe vettem, de egyáltalán nem bántam meg, hogy elolvastam.

A másik kedvenc könyvem – és egyben nekem a kedvenc szerzőm – Fekete István Zsellérek című regénye, maradandó élményt nyújtott nekem és valahogy elkísért az életem során, vagy a Gyeplő nélkül. Ezeken könyvek után azt mondtam, aki ezeket elolvassa, abban sok minden megváltozik: másképpen nézi a világot, másképp tud örülni az Isten alkotta természetnek, mindannak, ami körülvesz minket. Fekete István műveit bármikor szívesen veszem a kezembe. Ő az, aki a természet szépségeire úgy tudja felhívni a figyelmet, hogy amikor kilépsz az ajtón, örülni tudsz a nyíló virágnak, a repülő madárnak, minden alkotásnak – barátod az Isten alkotta természet, rácsodálkozol, hogy valóban milyen szép helyen élsz, élünk.

Az igazi töltekezést hol keresed?

A minden reggeli ima fontos számomra, amikor azt is végiggondolom, mi mindenben kell segítséget kérjek, és este azt látom, hogy megkaptam a segítséget. Sok mindenben érzem annak a hatását, hogy itt vagyunk a Szűzanya lábánál. Amíg lehetett, sokszor útra keltünk felkeresni más kegyhelyeket is, onnan is merítettünk, minden egyes alkalommal lelkileg erősebben tértünk haza. Most, hogy nem tudunk zarándokolni, azt érzem, mintha a jó Isten ezt akarná: maradjunk itthon, és itthon végezzük a közös imát. Nagyon nagyra tartom azt, amit a Mária Rádióban a „lelki testvérek” tesznek – Váradtól Ülkéig, Hatolykáig… Ez egy olyan imalánc, ami Erdély-szerte összeköti az embereket, tartják egymással a kapcsolatot telefonon keresztül, mindenkiért imádkoznak – erős imalánc, erős háttér ez valamennyiünk számára. A jó Istennek most „ez kell”, hogy bekapcsolódjunk az online közvetítésekbe. Ha jobban belegondolunk, olyan helyeken vehetünk részt szentmisén, szentségimádáson, ahova esténként nem tudnánk csak úgy elmenni. Lélekben még többet lehet most zarándokolni, nem mondom, hogy nem hiányoznak az igazi zarándokutak, de ez most egy ilyen idő, ilyen „csendes zarándoklat”.

• 

Ennél a pontnál nem tudom nem szóba hozni a Márton Áron-zarándoklatokat. Hogyan emlékszel vissza a kezdetekre és ezekre az utakra?

Évekkel ezelőtt volt egy verseny itt, Csíkszeredában, amit a Segítő Mária Gimnázium szervezett. Akkor beszélgettem Lázár Csillával (a csíkszentdomokosi Márton Áron Múzeum egyik megálmodójával), aki elmondta, a mi dolgunk az, hogy a püspök úrral kapcsolatos még élő emlékeket megkeressük, rögzítsük. Nagy Zoltán udvarhelyi hitoktató már réges-rég dolgozott ebben az ügyben. Ezután a beszélgetés után úgy éreztem – mivel nekem adott az, hogy egy felvevővel körbejárhatok és felkereshetem azokat a plébánosokat, akiket még Áron püspök szentelt pappá –, el kell indulnom. Szebbnél szebb beszélgetések kerekedtek ki ezekből a találkozásokból. Amikor – Isten nyugtassa – Borbély Gábor esperes úrnál jártam Nagygalambfalván, ő a következőket mondta nekem: „mindenfelé járkáltok a világba, s a hazai templomaitokat nem ismeritek, nem ismeritek Áron püspök úr útját”. Ezt elmondtam Lázár Csillának, ő elküldte az akkor még posztulátor Kovács Gergely atyának ezt a kérést, kérdést: milyen volna, ha a püspök úr nyomdokain járva szerveznénk zarándokutat. Gergely atya a rá jellemző gyorsasággal és pontossággal pillanatokon belül megszerkesztett egy útvonalat, hogy azt végigjárva betekintést nyerhessünk Márton Áron püspök úr életébe. Így kezdődött, s az első zarándoklat négynapos volt, mindent meg akartunk nézni, minden meg akartunk mutatni. A későbbiekben egyre inkább kikristályosodott a „program”, és háromnaposra korlátozódtak a zarándoklatok. Ilyen zarándoklat 18 volt eddig, Csíksomlyóról indulva Csíkszentdomokosra, majd Régent érintve Máramarosszigetre, ahol a börtönbe és a szegények temetőjébe látogattunk. Onnan Kolozsvárra, megnézhettük a két gyönyörű templomot, ahol a püspök úr annak idején szolgált, itt – Isten nyugtassa – Kovács Sándor esperes úr bevezetett minket Áron püspök úr kolozsvári éveibe, majd indultunk le Gyulafehérvárra. Megnézhettük a püspöki palotát, a kertet, a hálószobát, a dolgozószobát, megérinthettük azt a térdeplőt, ahol ő imádkozott. És azt az ágyat is megtekinthettük, ahol visszaadta lelkét Teremtőjének.

A zarándoklatok során Bara Ferenc esperes úrnál, Csíkdánfalván mindig megálltunk – ő az utolsó, aki a titkáraként jelen volt a püspök úr halálánál –, és földi élete utolsó perceit nagy pontossággal, részletességgel mesélte el minden alkalommal. Olyannyira „belevitt” a püspök úr életébe, hogy sokszor úgy éreztük, valóban ott van köztünk, velünk zarándokol. Az autóbuszon az ő közbenjárását kérve imádkoztunk szándékainkért, és az ő boldoggá, szentté avatását kértük a jó Istentől. Az őrangyalos játékkal megismerhettük zarándoktársainkat, a hazafelé vezető úton pedig gyönyörű beszámolókat hallottunk arról, kit hogyan érintett meg lelkileg a zarándoklat.

Ezek voltak a hagyományos zarándokutak, ahogy Gergely – most már érsek – atya mondta, de ezen kívül, amikor Budapesten Márton Áron-konferenciát szerveztek, arra is kimentünk egy autóbusznyi zarándokkal. Nagyon szép látvány volt, ahogy a zarándokok nagy része népviseletbe öltözve ült be a Parlamentbe meghallgatni az előadásokat. Egyik alkalommal, amikor Gergely –érsek – atya beszámolt a doberdói zarándoklatáról, a buszon a zarándokok úgy fellelkesedtek, hogy eldöntötték, ők is el akarnak menni Doberdóba. Így alakult ki a doberdói zarándoklat, ami évente egyszer volt, és amely alkalmával megismerkedhettünk a püspök úr életének egy újabb részletével, a katona Márton Áronnal.

• 

Fiatalokat is mindig vittünk ezekre az utakra, mert fontosnak tartottuk, hogy példaképként állítsuk eléjük Áron püspök urat. A hazaúton nagyon szép tanúságtételeket hallhattunk ezektől a gyerekektől, fiataloktól. Még mindig a fülemben cseng, amikor az egyik útról hazafelé tartva egy fiatal fiú azt osztotta meg velünk: ő soha többé nem fogja azt mondani a csíkszeredai Márton Áron Főgimnáziumra, hogy Marci (ahogy rövidítve, „divatosan” nevezik), hanem mindig ki fogja mondani a teljes nevét. Egy doberdói zarándoklatról hazafelé jövet pedig egy kislány fogalmazta meg azt, hogy oda minden fiatalt el kellene vinni, azért, hogy lássák, hogyan élhették meg az akkori fiatalok a háború borzalmait, amikor pár perc maradt csak az életből; hogy látva ezeket a borzalmakat, soha többé ne legyen háború. Tehát olyan dolgokra döbbentek rá a fiatalok ezen utak során, amit iskolában, tankönyvekből nem biztos, hogy meg tudnak tanulni. Az említett Márton Áron-konferencián egy verseny is volt, amit azok a fiatalok nyertek meg, akik azelőtt részt vettek a zarándoklaton. Ez azt jelenti, hogy teljesen másként álltak hozzá a megtanulandó anyagokhoz: ott volt mögötte az élmény.

Ha író lennél – ahogy ezt a vágyat azon a bizonyos osztályfőnöki órán megfogalmaztad –, miről írnál szívesen és feltétlenül?

A zarándoklatokon is mindig onnan kezdtem mesélni az Áron püspök úrhoz kötődő tiszteletemről, szeretetemről, hogy gyermekkoromban azt láttam, nagymamának a csatos imakönyvében ott volt az ő fényképe, és mindig olyan szépen beszéltek róla a családban! A csíkpálfalvi templom szentelése és bérmálás alkalmából járt nálunk a faluban, amikor édesapám fiatalként, székelyruhában fogadhatta őt. Este „éjjeli zenét” adtak, népdalokat és Mária-énekeket énekeltek a csíkdelnei plébánián, ahol megszállt a püspök úr. Ennek következtében édesapámat elvitték munkaszolgálatos katonának, három évet dolgozott egy alagútépítésnél… De mégis mindig nagy szeretettel beszélt a püspök úrról, csak szépet, felemelő szavakat hallottam róla.

Számomra azok a személyes élmények is nagyon fontosak, amelyeket a szakmámnak köszönhetek, olyan találkozások, amelyeket az isteni gondviselés rendezett. Például amikor elmehettem a Don Bosco kiadóhoz, találkozhattam Szőke János páterrel, akinek azelőtt olvastam a könyvét, és ott, akkor beszélgethettem is vele a püspök úrról. Ezek a személyes élmények vezettek oda, hogy mélyen a lelkemben van Márton Áron püspök úr munkássága, élete, nagysága.

Nagyon sokszor álmodom a zarándoklatokról, természetesen hiányoznak… Ezekről biztos, hogy szívesen írnék. Hadd idézzem Püski Sándort, a Püski könyvkiadó egykori vezetőjét, aki úgy nyolcvanéves korában azt mondta: majd megírom az emlékeimet, ha elmegyek nyugdíjba. Én most „el vagyok jőve” nyugdíjba, de egyelőre nekem sincs időm leülni írni. Majd megírom az emlékeimet…

• 

Hangsúlyoztad, milyen fontos az, hogy itt, a somlyói kegyhely közelében élhettek. Hadd kérdezzem meg – így májusban –, hogyan alakult az életedben, és mit jelent számodra a Szűzanya-tisztelet?

Azt gondolom, ezt is a családból „örököltem”. Édesanyám az első međugorjei útjáról hozott nekem egy rózsafüzért, amit letettem az éjjeliszekrényre. Sokáig „nem foglalkoztam” a rózsafüzérrel. Később én is elmehettem első zarándokutamra Međugorjébe, és akkor ért utol a kegyelem. Amikor visszanéztem az ott készült fényképeket, folyni kezdtek a könnyeim, és úgy éreztem, oda vissza kell menni. Azóta Istennek hála, nagyon sokszor megtehettem ezt az utat, elmehettem Lourdes-ba is, és hazatérhetek mindig ide, Csíksomlyóra. Hatalmas kegyelem, hogy mi itt élhetünk, a Szűzanya lábainál, akinek minden gondunkat, bajunkat elpanaszolhatjuk; ahova a Szűzanya-köszöntők alkalmával rengeteg ember összegyűlt hónapról hónapra; ahova pünkösdkor annyian elzarándokolnak, mély hittel. Számomra meghatóak azok a jelenetek, ahogy az Udvarhelyről érkező zarándokok a keresztek előtt meghajtják a zászlóikat, vagy ahogy a huszárok gyönyörűen felöltözve vonulnak a Szűzanyához. Ezt mind kegyelemnek tartom, és úgy érzem, ilyenkor a lelkem mindig megtelik. Ugyanilyen szép volt a csurgó esőben a Ferenc pápa látogatására érkező megannyi zarándok látványa, akik mindenek ellenére csak mentek felfelé… Nagyon nagy kegyelem az, hogy mit itt lehetünk, mindezt láthatjuk, mindezt átélhetjük!

(A beszélgetés nyomtatott változata – két részben – a Vasárnap hetilap 2021. május 2-ai és 9-ei számában jelent meg.)