EVANGÉLIUM
Amikor a hét első napján (Húsvétvasárnap) beesteledett, Jézus megjelent a tanítványoknak ott, ahol együtt voltak, pedig a zsidóktól való félelmükben zárva tartották az ajtót. Belépett és így szólt hozzájuk: „Békesség nektek!” Miután ezt mondta, megmutatta nekik a kezét és az oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat. Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” E szavak után rájuk lehelt, és így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek nem bocsátjátok meg, az nem nyer bocsánatot.”
A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Iker, nem volt velük, amikor Jézus megjelent nekik. Később a tanítványok elmondták neki: „Láttuk az Urat.” De ő így szólt: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem érintem ujjaimat a szegek helyéhez, és nem tapintom meg kezemmel oldalát, én nem hiszem!”
Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok. Tamás is ott volt velük. Ekkor újra megjelent Jézus, bár az ajtó zárva volt. Belépett és köszöntötte őket: „Békesség nektek!” Tamásnak pedig ezt mondta: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd a kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és érintsd meg oldalamat! Ne légy hitetlen, hanem hívő!” Tamás így válaszolt: „Én Uram, én Istenem?” Jézus ezt mondta neki: „Most már hiszel, Tamás, mert láttál engem. Boldogok, akik nem láttak, és mégis hisznek!”
Jézus még sok más csodajelet is művelt tanítványai szeme láttára, de azok nincsenek megírva ebben a könyvben. Ezeket viszont megírták, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, és hogy a hit által életetek legyen benne. (Jn 20,19-31)
Schopenhauernek van egy megjegyzése, amely sokszor elgondolkodtat, ha az értelem és a hit kapcsolatát kell vizsgálnom. Szerinte az értelem és a hit két egymást kizáró dolog. A hívő ember bizonyossága azt jelenti, hogy ő már nem keres, hanem megérkezett. Ő megtalálta azt az alapot, amelyre felépíti az életét, teljes odaadással hajlandó azon az úton haladni, amelyről meggyőződése azt sugallja, az a jó.
A gondolkodó (netán kétkedő) ember még nem érkezett meg. Állandóan keres, további alapokra van szüksége. Ha szigetre talál, arról nemsokára kiderül, hogy csupán egy alvó szörnyeteg, amely felébredve minden bizonyosságot elcsen a lába alól. És ebből az ijedtségből felocsúdva minden további biztonságot, lehorgonyozást kétkedéssel néz. A biztonságérzetét megmérgezi a korábbi csalódottságok tapasztalata. Schopenhauer szerint lehetetlen egyszerre hinni és gondolkodni. Aki hisz, annak nem kell gondolkodni. Aki gondolkodik, az még nem hisz. És ha valaki azt mondaná, hogy mindkettő megvan benne, akkor azt kellene válaszolnunk neki: nem hisz rendesen, és nem is gondolkodik rendesen. Ha gondolkodik, még nem érkezett meg a hit teljességéhez. Ha pedig tényleg hisz, nem szükséges tovább keresgélnie.
Szent Tamás apostol példáján mégis együtt látjuk a hívő és a kereső ember harcát. A húsvét utáni névsorolvasáskor nincs az apostolok közt. Mélyen hitt Jézusban, és számára a Mester halálával minden odalett. Nem érzi szükségét annak, hogy a folytatás vagy újraindulás reményében visszatérjen a kudarcot vallott apostoli kollégiumhoz.
Amikor azonban nyolc nappal húsvét után ismét jelen van, találkozik az élő Krisztussal. Jézus személyében szemei valami sokkal nagyobbat ismernek fel, mint amit érzékszervei mutatnak. Vallomása egyedülálló a Szentírásban: Én Uram, én Istenem! Lehet bármennyire fényes, ragyogó az alak, aki előtte áll, lehet bármekkora a döbbenet, ami hatalmába keríti egy kivégzett embert látva, aki mégis él, nem juthatott volna ilyen következtetésre. A hite, mely csalódott keresésében is ott lappangott, újból lángra lobban. Ez az új, megerősödött hit sugallja neki azt, amit vallomásában mond.
Szent Tamás emlékezetébe mélyen bevésődött a szegek nyoma, Krisztus megnyílt oldala, a töviskoszorú, valamint a haláltusa megrendítő látványa. Emberi értelemmel innen már nincs visszaút. Lezárulhat a keresés, a kudarc beteljesedett. A Jézussal való találkozás felborítja eddigi világképét. A harcos diadalt, a varázslatszerű győzelmet szorosan a kereszt és a szenvedés fényében kell látnia. Sebekkel borított a megdicsőült test is. A megdicsőülés nem varázslat. Nem egy egyszerű csoda lendíti át az embert a győzelembe, hanem a szenvedés és halál húsvéti útja. Az, aki eddig a kereszt nélkül kereste az élet értelmét, immár a kereszt által találja meg a varázslatmentes megdicsőülés magyarázatát. A hajnal pirkadása mögött mindig ott az éjszaka félelmetes sötétje.
Testünk, törékeny és romlásra szánt lakhelye énünknek, a megdicsőülésben is viseli majd saját történetének, saját tévelygésének, szenvedéseinek és megaláztatásainak nyomait. De a sebek ragyognak a megdicsőülés világában.
László István székelyszenttamási plébános
Megjelent a Vasárnap 2021/15. számában.
