Már nem csak ültem egyedül és hallgattam a papot, hanem közös szívvel voltunk jelen, egy szívvel éltük meg Isten jelenlétét az Eucharisztiában – írja Tabi Boglárka. Az ifjúság vasárnapja alkalmából arról kérdeztünk őt, milyen pluszt jelent egy lelkészséghez tartozni, mennyire van megtartó ereje a mostani online jelenlétnek, illetve arról, milyen lelki töltetet ad az online közösség.
2018-ban lettem egyetemista Kolozsváron. A barátnőmmel már nagyon vártuk, hogy a Katolikus Egyetemi Lelkészségen (KEL) belül működő Mécses közösség tagjai legyünk. A Mécses közösségről azt jó tudni, hogy fiatalok alkotják és a karizmatikus lelkiséget követi. Azért vártuk, hogy hozzá tartozhassunk, mert már évekkel azelőtt megismertük a karizmatikus lelkiség szépségét és értéknek tekintettük azt, ahogy ez a lelkiség megközelíti Istent. Ezt az élményt leginkább a Keresztirány nyári táboraiban éltük meg. Aztán egy éve, tavaly márciusban hazajöttünk, mert az oktatás online módon folytatódott.
Akkor, március előtt, a közösség hatalmas lelki erőforrást jelentett számomra. Isten közvetlenül szólt hozzánk a közösségen belül, ez olyan volt, mint egy kis földi mennyország. De nem csak a Mécses nyújtott sokat számomra, hanem emlékszem egyszer egy KEL-es szentmisén is részt vettem, egy kedd este. Pár fiatal volt a szentmisén, és úgy éreztem magam, mintha egy olyan keresztény közösségben lennék, ami éppen Krisztus feltámadása után formálódott, mintha abban a régi időben lennék. Azért éreztem így, mert a szentmise akkor valóban közösségi imává, élménnyé formálódott a szívemben. Már nem csak ültem egyedül és hallgattam a papot, hanem közös szívvel voltunk jelen, egy szívvel éltük meg Isten jelenlétét az Eucharisztiában.
Miután hazajöttem minden megváltozott. A Mécses közösség online alkalmakat szervezett, de sajnos már nem volt ugyanolyan. Persze jobban is alkalmazkodhattam volna a körülményekhez, de lassanként úgy döntöttem, hogy innen, itthonról nem fog menni.
Ettől függetlenül itthon is van olyan közösség, amely tagjának érzem magam. A plébániámon a karantén után újra elindulhattak a nyilvános misék. Vannak bizonyos megszorítások, mint például a távolságtartás és a maszkviselés, de legalább a templomban lehetünk. A plébániai közösségben sok embert csak úgy látásból ismerek, de a közös éneklésben mégis azt érzem, hogy egy néppé forradunk össze, hogy az egyház misztériuma jelen van.
Kiemelném itt a Mária Rádió közösségét is, hiszen történetemből nem maradhat ki ez sem. Az, hogy szerepeltem a műsoraikban, hogy műsort vezettem, számomra is ajándék volt, egy olyan dolog, amiből én is gazdagodtam.
Milyen lelki töltetet ad az online jelenlét? Az előbbi mondataimmal nem azt akartam sugallni, hogy az online jelenlét nem ad semmiféle lelki töltetet, hanem azt, hogy nehezebb a krisztusi közösség megélése. De az igaz, hogy irányítani tudja a figyelmünket Isten irányába, hogy adhat egy lökést Isten felé, hogy a körülmények közepette tegyünk egy lépést felé. Be tudja tölteni Isten jelenlétével a szobánkat és valahogy így Isten össze tud kapcsolni minket.
A Mécses alkalmakon kívül online néztem az Ez az a nap! koncert közvetítését is. Még így is meg tudta érinteni a szívemet. De mégis úgy gondolom, hogy az online jelenlét nem tudja helyettesíteni a valós jelenlétet. De most ebből kell kihozni a legjobbat.
Van-e megtartó ereje? A válaszom igen. Az, hogy mennyire, személyenként és élethelyzetenként változó lehet. Én ezzel küszködtem, nem tudtam úgy bekapcsolódni, mint élőben és emiatt nem is volt akkora megtartó ereje számomra. De mástól hallottam, hogy ez az egyik tényező, ami megtartja a hitében és szüksége van rá.
Azt tapasztaltam viszont, hogy a rádiós szereplések mindig kicsit hidegzuhanyként hatottak rám, hogy ideje felkelni a mélázásból és összeszedni magunkat, még akkor is, hogyha fizikailag nem voltam a stúdióban. Az egységet is jobban meg tudtam élni és ezek után egy telített szívvel mentem tovább.
A legutóbbi húsvéti szentmisén online közvetítés által vettem részt. Nem is várhattam el, hogy ugyanolyan legyen, mint azelőtti évben. Viszont egy erős vágyódás volt a szívemben, hogy mélyen megéljen az ünnepet. Ez a vágy segített abban, hogy a lelkem elröppenjen a templomba, ahol valóban megtörtént az Oltáriszentség misztériuma.
Nem feltétlenül mondanám, hogy még a KEL-hez tartozom, de tudom, hogy online is bekapcsolódhatok az általuk közvetített szentmisékbe, amelyek által mégis kicsit a lelkészséghez tartozhatok. Csak olyan nehéz ezt így elképzelni.
Ennek fényében a lelkészségtől még itthonról is lelki erőt kaphatok, virtuálisan kicsit visszatérhetek Kolozsvárra és az ottani fiatalokhoz, általa felszíthatom azokat az emlékeket, amelyeket még akkor szereztem, amikor fizikailag is ott voltam a Mécses alkalmakon és más eseményeken, amelyeket a lelkészség szervezett. Azokat a kincseket, amelyek ott a szívembe gyökereztek, magammal viszem. Számomra talán ez volt a legnagyobb ajándéka a KEL-nek.
Hogy mire volna szükség? Vigasztalásra, hogy Isten ott van a káoszban és nem hagyott el minket, hogy Isten a dolgokat jóra fordítja. Milyen jó lenne ezeket a gondolatokat innen, itthonról, a lelkészség keretein belül megélni! Mivel egy ideje nem vettem részt a lelkészség eseményeim, nem tudom, hogy ez a szükség teljesítve van-e, de gondolom, hogy igen, viszont azt is érzem, hogy erre továbbra is szükség lesz.
