Ferenc pápa új liturgikus rendelkezését a katolikus sajtóban így kommentálták: a kánonjogi kódex kitételének e ponton való megváltoztatása valójában azt teszi intézményessé, „ami a gyakorlatban már egyébként is történik: a világi nők hozzájuthatnak az Ige és az Oltár szolgálatához”. Hiszen tanárnők, óvónők, szépen, érthetően, hangosan olvasó asszonyok szájából halljuk sok helyen a szentmise olvasmányát, szentleckéjét, könyörgéseit. Kisebb településen, ahol ministráns sem akad, a sekrestyésnő segédkezik a papnak – ez ugyan nem önálló liturgikus tevékenység, de jól illusztrálja, amit a kommentár említ: a nők réges-rég szolgálnak nemcsak otthon vagy a plébánia ebédlőasztalánál, de az ige és az oltár templomi asztalánál is. Teszik ezt segítőkészségtől vezérelve, és mert nőként is vannak erre alkalmassá tevő adottságaik. Hogy a megszokottá váló szolgálattól senki se „kergethesse el” azt, aki élete egyik értelmét látja ebben a szolgálatban: erre jó a mindezt hivatalossá és intézményessé tevő pápai irat. A lányok ministrálása – azóta bevett gyakorlat tájainkon is – sem tetszett mindig mindenkinek. Olykor fellobbant a parázs vita: szabad-e „odaengedni” a lányokat az oltár köré?! Mi lesz, ha a kiskamaszként olykor határozottabb és céltudatosabb lányok miatt elmaradoznak a fiúministránsok? Emiatt nem alakulnak ki papi hivatások? Mindennek van színe és fonákja, de semmiképp nem az esetleges túlzásokból kell kiindulni egy dolog elbírálásakor. Ferenc pápa elismert egy létező és bevált gyakorlatot.
Elhangzanak a kifogások: jaj, mi lesz, ha a felolvasó, ministráló lányok túl magas sarkú cipőben, túl divatosan öltözve állnak majd oda az ambóhoz? De láttunk már „túldivatozó” fiúkat is: botrányosan drága cipő, szemüvegkeret, óra, frizura… Az ízléses mértéktartásra nevelni kell és lehet.
A nagyvilágban többfelé láttam az áldoztatásnál segédkező asszonyokat, fiatal lányokat, akiknek a feladat nagyságához, megtisztelő voltához illő volt a viselete, megilletődötten magasztos az arca. Ahol nőnemű szolgálattevőket láttam, a szemükben látszott a feladat nagyságához mérhető alázat. Látszott, jól tudják, kinek szolgálnak! Mindez a belső szépséget tükrözte, és felkészítőik, nevelőik igényes munkáját dicsérte.
Miután tájainkon felnőtt egy generáció, amelyben lányok-fiúk is ministráltak, e szolgálattevő lányok közül került ki szerzetesnői, családanyai, tanítói, hitoktatói hivatás, úgy gondolom, a fiúk lehetséges papi hivatását gondozni, ápolni kell, de az is nyereség egyházunknak, ha elkötelezett, hivatalos megbízással felhatalmazott lányok, asszonyok is lehetőséget kapnak az Úrnak a közösségben szolgálni.
