„Vakság az, amikor nem látunk, és vakság az is, amikor nem akarunk látni. A szem előtti vízfüggöny lehet választás kérdése is. Csalás nélkül senki nem tudja felidézni a saját tenyerén végigfutó vonalakat.”
2017. május 17-én mutatták be a kolozsvári színház újabb produkcióját, amelyet a Sepsiszentgyörgyről indult Nagy Botond rendezett Maurice Maeterlinck Vakok (Les Aveugles) című 1890-es darabja alapján, más szövegek, szövegrészek, improvizációk beemelésével. Nem a darab egy klasszikus előadását kínálja, inkább egy performanszba vonja be a nézőt. Az előadás időtartama szinte két és fél óra (szünet nélkül), a produkció létrehozói 16 éven felülieknek ajánlják, úgy gondolom, főleg azért, mert ehhez az előadáshoz szükséges némi élettapasztalat és érettség.
Maeterlinck belga flamand, mégis franciául írt egész életében. Műveiben kiemelten foglalkoztatja a halál, az élet jelentése. A szimbolista irányzat jellegzetes képviselőjének tartja a közvélemény, bár élete különböző korszakaiban némileg más hatások is érvényesültek műveiben, az egzisztencializmus felé mozdult, a későbbiekben az abszurd előfutárának is látták. Alapvetően meghatározta gondolkodásmódját az a tény, hogy 1874. szeptemberében beíratták a Sainte-Barbe jezsuita kollégiumba. Sajnos a katolikus intézmény ellenérzést fejlesztett ki benne, ugyanis ott irodalomórán (és nemcsak) kigúnyolták a francia romantika alkotásait, az iskola falain belül csak vallásos tárgyú darabokat adtak elő, és ez a kamaszfiú bontakozó egyéniségét rosszul érintette, ez ellen lázadt aztán egész életében. Pedig a metafizika, transzcendencia kérdései nagyon foglalkoztatták, a miszticizmus irányában talált meglehetősen fatalista válaszokat. Az iskolai élményei annyira mély nyomot hagytak Maeterlinckben, hogy mély ellenérzés alakult ki benne a katolikus egyházzal, de minden intézményes vallással szemben. A miszticizmus tanulmányozása mellett a katolikus egyházat ostorozó esszéket írt, ezekben a világtörténelem meghamisításával vádolta a katolikus egyházat. Közben pedig az élet értelmének keresése minden művét áthatja, leghíresebb, legismertett darabja, A kék madár (L’Oiseau bleu, 1908), a boldogság kérdésének szimbolista megoldását nyújtja. A Vakokkal egy évben született A hívatlan vendégben (L’intruse, 1890) is megjelenik a látó vak és a nem látó látók ellentmondása: ott egy szülő anya életéért aggódnak a családtagok, s egyedül a vak nagyapa képes érzékelni „egy láthatatlan látogatót” – a Halált. A vakokban egy pap, egy lelkész sétálni viszi egy intézet vakjait, akik magukra maradva lépteket hallanak, az egyetlen látót, a csecsemőt felemelik, hogy lássa a közeledőket: a léptek közéjük érnek, aztán semmi. A darabban tételesen benne van: a „vak jobban lát, mint az élő, mert felfogja egy Magasabb Rendű jelenlétét”. A tizenkét vak ember beszélget, miközben az erdőben, egy szigeten várják vezetőjük visszatérését. Végül kiderül: a lelkész meghalt. A vakok kétségbe esnek, majd torz nyugalomba, mindennek a feladásába süppednek.
A kolozsvári Vakok című előadás a színpadon berendezett stúdióban játszódik. Elsőként a medence tűnik fel, majd a mellette levő bárpult, a háttérben a tusolófülkék. Egyszer csak a sötétből elővillan a luxus spa felirat. Egy szórakozóhely, klub, mulató hangulatát idézi a hangos zene, a félhomály, a felszálló füst, a bárpultnál fogyasztható koktél. Nincs egységes cselekmény, ahogyan az alkotók előre jelzik a műsorfüzetben: ez kollázs, nemcsak abban az értelemben, hogy az alapszövegbe vendégszövegek és improvizációk ágyazódnak, hogy a darab már eleve egy Pilinszky-vers angol fordításának kivetített szövegével indul. Kollázs abban az értelemben is, hogy a szereplők a maguk életében is hol jelen vannak, hol csak mímelik, illetve abból is kollázst látunk, még akkor is, ha mindenik szereplőnek van egy-egy „nagyjelenete”, amelyből ezt-azt megtudhatunk a személyes történetéből, gondolkodásmódjáról, cselekvései mozgatórugóiról. Ezek a magánszámok, amelyek minden szereplőt mint színészt, mint a színházzal valamiféle profi viszonyban levő alkotót is megmutatják, külön érdekességei az előadásnak, egyfelől „kiszólnak” a darabból, másrészt azonban ez az első látásra meghökkentő, zavarba ejtő momentum személyes, hozzáad a kavalkádszerű egészhez. Az egységes egészből kiemelkedik néhány szereplő „magánszáma”. Talán szubjektív a válogatás, de nagyon tetszett Marosán Csaba némajelenete, hiszen hozzá intézett kérdésekre csak mimikával reagál, mégis tökéletes hangulatképet kapunk a kutyamaszkban kiteljesedő életről. Bodolai Balázs hajlékonyságára és fejlett testkultúrájára többször rácsodálkozhattunk, most alakítása azért is emelkedik ki a többi remek alakítás közül, mert jó érzékkel kerüli el a túlzást, a penibilitást, hiteles, humoros, anélkül, hogy túl sok, kínosan bohócos lenne. Kató Emőke maszkja annyira jó, hogy fel sem ismertem, hangokkal játszik, egy értelmes szót se mond „magánszámáig, s ezt egészen kivételesen teszi: egy szót sem értünk, mégis érthető.
Az egyéni jelenetek végeredményben az alapszöveget és -helyzetet adó Vakok darabot is jól egészítik ki, amennyiben a tapogatózó, elveszett és helyüket kereső szereplők portréját kiteljesítik. Kulcsmondatok a műsorfüzetbe is kiemelt párbeszéd mondatai: „Néha azt álmodom, hogy látok.” „Én csak akkor látok, ha álmodom.” Összefoglalja az előadás lényegét, a részekből, mozaikkockákból álló és igazából össze sem álló egészet, amivel ez a produkció jellemzi világunkat, benne egyéni, közösségi létezésünket. Látunk, valójában? Álmot látunk? Elhitetik velünk, hogy az álom, amit elénk varázsolnak, a valóság? Jó ez nekünk? Otthon vagyunk-e benne? Nem vagyunk-e közelebb önmagunkhoz, ha nem látunk, csak álmodunk?
Vakok. Hommage à Maurice Maeterlinck, Samuel Beckett, Hajas Tibor, Pilinszky János & Pier Paolo Pasolini. Rendező: Botond Nagy. Díszlet: Carmencita Brojboiu, jelmez: Márton Erika, zeneszerző: Kónya-Ütő Bence, koreográfus: George Pop, videó: Rancz András, dramaturg: Kali Ágnes, fényterv: Erőss László, rendezőasszisztens: Veres Emőke, ügyelő: Bocsárdi Ákos. Szereplők: Viola Gábor, Váta Loránd, Szűcs Ervin, Sigmon Rita / Ötvös Kinga, Platz János, Marosán Csaba, Kicsid Gizella, Kató Emőke, Kántor Melinda, Imre Éva, Farkas Loránd, Bodolai Balázs, Árus Péter, Albert Csilla.
Bodó Márta
