Várakozás előzi meg az élet kezdetét. Így telik tartalommal az idő, mielőtt beteljesednék. Fogadkozunk és terveket szövünk, hogy magunkhoz szelidítsük az ismeretlent, és összebékítsük a változhatatlanná dermedő tegnapot a holnap bizonytalanságával. Minden, ami szép volt, jó volt, szerethető és igaz volt, a reményt alapozza meg, hogy a szépség, a jóság, az igazság és a szeretet rendet vág az árnyalakoktól hemzsegő zűrzavarban, s ha türelmünk van a rügyfakadáshoz, kibomlik előttünk a titkok gyönyörűsége.
Várakozni csak az tud, aki bízik a beteljesülésben. Bizalom nélkül a maradék egyenesség is összekuszálódik. Hiányából fakad a félelem, a gyanakvás, a megátalkodottság, mert nem adatott meg, hogy magunkhoz rántsuk azt, amit a várakozás érlel beteljesüléssé. Méltatlanok vagyunk arra, amit nem tudnánk örömmel fogadni, nem tudnánk megbecsülni vagy elviselni, tehát semmi nem történhet annak esélye nélkül, hogy készülhessünk rá. Minden percünk lehetőség és figyelmeztetés egyben: nyáron a szalmakalap, télen a nagykabát, hóban-sárban a csizma diktálja a divatot, a gyümölcsök zamatát pedig nem lehet kiszagolni egy virág illatából, és így van ez jól. A várakozásnak mégsincs köze a tétlenséghez, ahogy a türelem is több helyben topogásnál: próbára teszi az állhatatosságot, nyesi a vadhajtásokat és egyengeti előttünk az ösvényt, amelyen végig kell haladnunk. A türelmetlenség istenkáromlással ér fel, ám a türelem olyan, mint az örökimádás: az egyetlen út, amelynek önmaga jelenti majd a beteljesedését. Az út maga az igazság, az igazság maga azélet, az életnek pedig várakozás előzi meg a kezdetét.
Laczkó Vass Róbert
