Néha az a legkülönlegesebb, amiben nincs is semmi különleges. Valami ilyesmi tűnt fel nekem, amikor először találkoztam a Piklor házaspárral, Melindával és Lászlóval: azt láttam, egyszerűen szeretik egymást. Arad megyében, Kürtösön élnek, szívügyük a család, és nem csak a sajátjuk…
Milyen út vezetett titeket – külön-külön – a találkozásig? Vallásos családból származtok?
Melinda: Kiskoromtól fogva vittek vasárnaponként templomba, és a férjem is vallásos családban nőtt fel. Az egyik legelső emlékem kiskoromból való, amikor a kórusról megláttam a szomszéd nénit, akit mókusnak becéztem, mivel ő így szólított engem mindig, hangosan lekiabáltam: „Ott a mókus!” Igazi istenélményem bérmáláskor volt, tele volt a templomudvar, Boros érsek úr bérmált minket. Nem izgultam, pedig nagy volt a tömeg, és akkor éreztem először belső csendességet és biztonságot. Lacit a hittanórán ismertem meg, én hetedikes voltam, ő pedig tanárkodott, mint gyakornok. Mindig felnéztem rá, ő volt a fiúknál a „mérce”. Találkoztunk az ificsoportban, és eltelt az idő, felnőttek lettünk. Aztán Lacinak meghalt az édesapja, és ott voltunk a virrasztóban. Segítettünk a kalácsszeletelésben, amikor az egyik tanár kollégája viccesen megjegyezte, hogy tanuljak csak kenyeret szeletelni, mert nemsokára majd férjhez megyek, amire én rávágtam, hogy nincs kihez. Innen folytatja Laci a történetet…
Laci: Ez a kolléga megkeresett, és mivel jó barátok voltunk, megmondta nekem, hogy Melindának éppen nincs udvarlója. Aztán lett… Nem sokat vártunk, egy pár hónap múlva jegyesek voltunk, egy évre rá házasok. Mivel kilenc évvel vagyok idősebb a páromnál, azt szoktam mondani: ha ennyit vártam rá, minek nyújtottuk volna még?
Mióta vagytok házasok, és hogyan emlékeztek vissza a házasságkötésetekre és a házasságotok első éveire?
Melinda: Húszéves házasok lettünk az idén, mindenképpen szentmise keretében gondoltuk az esküvőnket megtartani, sokat számított mindkettőnknek megadni Istennek a tiszteletet és meghívni őt a házasságunkba.
A nászmise közben annyira meghatódtam, hogy a jegygyűrűt Lacinak a jobb kezére húztam fel és csak utólag korrigáltuk a helyzetet nagy derültség közepette. Mi még a hagyományos falusi lagzit éltük meg, a videófelvételt a gyerekek mindig szívesen megnézik, és a legkisebb megjegyzi: szerelmesek vagytok, mert megcsókoltátok egymást. Az első évben együtt laktunk Laci édesanyjával és nagyszüleivel, de aztán külön költöztünk albérletbe, úgy éreztük, szükségünk van erre…
Laci: Ezeket az éveket csapatépítésnek szoktuk hívni, mert még akkor nem tanultunk meg annyira kommunikálni, hogy ne zavarjon a többi családtag beleszólása. Miután már megértettük, hogy mindenkinek a saját szülei felé kell tartania a frontot és védenie a párját, könnyű volt, így visszaköltöztünk a nagycsaládba (addig a munkahelyek is rendeződtek), és jöttek a gyerekek. Nyolc évig négy generáció lakott egy fedél alatt. Nagy segítség volt ez nekünk és sokat tanultunk így egymástól, a súrlódások csak megszilárdították a kapcsolatunkat.
Volt-e, és ha igen, mi volt a mérföldkő számotokra, ami még inkább megerősített titeket az Isten és egymás melletti elköteleződésben?
Melinda: Sok időt töltöttünk együtt, a szabadidőnket egymásnak szenteltük, talán sablonosnak hangzik, de ösztönösen kapaszkodtunk egymásba. Nemigen vittük haza a munkahelyi gondokat, csak ha ki kellett engedni a gőzt, így tanultuk meg egymást hallgatni. Aztán megismerkedtünk a Schönstatt-mozgalommal, amelynek tagjai vagyunk. Dióhéjban erről annyit, hogy innentől kezdve tudatosabban kezdtük a lelki életet élni, elfogadni egymást és nevelni saját magunkat.
Laci: A hétköznapokba is becsempésztünk egy kis ünnepi hangulatot: munka közben rendszeresen felhívtam Melindát telefonon, kettesben sokat sétáltunk, és közben kitártuk egymásnak lelkünket. Főztünk együtt, kertészkedtünk. Sok érzékeny témát könnyebben meg lehet beszélni kettesben ilyenkor, mert folyik a munka és nem kell egymás szemébe nézni. Nekem az elvem kezdettől fogva az volt, hogy nem lehetnek titkaink egymás közt, még akkor sem, ha ez pillanatnyi feszültséget vagy kellemetlen helyzetet teremt is köztünk.
Hogyan tudjátok összehangolni azt, hogy a munkátok mellett a családpasztorációban is önkéntesen részt vállaltok? Miért fontos ez számotokra?
Melinda: Mivel egy évre előre meg szoktuk jelölni a programokat, elég könnyű szem előtt tartani és összehangolni a munkánkkal. Fontos számunkra, hogy más családokkal együtt szembenézzünk a problémákkal, így létrejön egy élő keresztény közösség, hiszen Jézus mondja: „Ahol ketten vagy hárman az én nevemben összegyűlnek, ott vagyok közöttük.”
Mi a szívtémátok (ahogy a Schönstatt Családakadémia fogalmaz), és miért – hogyan alakult ez ki? Tartjátok a kapcsolatot a családakadémiás házaspárokkal?
A családakadémián, ami egy kétéves folyamatos képzés volt, arra tanítottak, hogy olyan témához szóljunk hozzá, ami közel áll mindkettőnk szívéhez. Azt vettük észre, hogy attól működik jól a házasságunk, ha naponta odafigyelünk egymásra, hordozzuk egymást, így lett a témánk: „Egy ünnepélyes ígéret (nem) hétköznapi folytatása.” Többek között szerepel benne az is, hogyan lehet (meg)szeretni valakit, aki éppen nagyon dühös vagy haragszik…
A családakadémián hét házaspár vett részt, és tartjuk a kapcsolatot, hiszen nemcsak kurzustársak, hanem lelki társak is vagyunk. Ezen kívül szinte mindenki valahol az egyházmegyéjében tevékenykedik, és jó együtt dolgozni, amikor közös programok vannak. Örülünk, ha minél több helyen családcsoportok jönnek létre a plébániákon, hiszen a közösségnek nagy megtartó ereje van.
Szülőként mit éltek meg a legnagyobb kihívásnak ezekben a furcsa időkben?
Melinda: Lehetetlen nem észrevenni a zűrzavart az oktatásban (legalábbis nálunk) az általános iskolában, de a legnagyobb probléma a kütyük használata (okostelefon, táblagép, számítógép). Mindig próbáltunk ügyelni, hogy ne vigyék túlzásba a használatukat, és most az ún. online oktatás miatt még többet bújják őket. Ilyenkor nem megoldás az, hogy egyszerűen letiltjuk, hanem egészséges alternatív időtöltést szervezünk nekik, velük együtt: biciklitúra, kiruccanás a parkba, piknik, játék. Ez nehéz, de meg kell próbálni, mert ha már nagyok lesznek a fiókák és kirepülnek, nem lesz mit tenni.
Laci: Nekem a zene a legkedvesebb hobbim, egy idő óta inkább csak az egyházi zene és ennek minden műfaja. Ezért próbálom ezt a gyerekeknek átadni, zenét tanítok több hangszeren, és ezt szeretném átadni nekik. Tapasztalatból tudom, hogy krízis idején sokat tud segíteni egy hangszer, egy dal. És az imában is egy plusz a zene.
Mi jelent még töltekezést a családotok számára?
A hétvége az, amikor legtöbbet együtt vagyunk, de az idén tavasz óta hónapokig itthon voltunk és dolgoztunk együtt. Ebben az egész család részt vett, és nagyon jó volt tudatosítani, hogy jó csapat vagyunk. Kettesben mindennap zsolozsmázni szoktunk, ritkán marad el, és ez is a napi „lelki cukorkák” közé tartozik. Minden hétfőn este családostól imádkozzuk a rózsafüzért és felajánljuk egy jó szándékért. Vasárnap részt veszünk a szentmisén, és ott is mindenki próbál valamivel hozzájárulni: éneklés, ministrálás, olvasás.
Lelkiségünk egyik alappillére a heti egyórás házastársi beszélgetés, ami arról szól konkrétan, hogy: Milyen volt a napod? Mi van most a lelkedben? Mindenki másképp csinálja, mi inkább rövidebb napi beszélgetésekre osztjuk.
Melyek a kapaszkodóitok házaspárként és melyek szülőként?
Van egy íratlan szabályunk: nem borulhatunk ki egyszerre mindketten. Ezt eddig csak egyszer-kétszer szegtük meg, és hála Istennek tudtunk egymásba kapaszkodni. A legbiztosabb talaj viszont az Úr Jézus. Ő a plusz, ami az ingoványt sziklává változtatja. Ha nem bíznánk ebben, akkor biztosan elsüllyednénk.
A gyerekeinkre nézve a múltban sokszor tapasztaltuk, hogy elvárásainknak messzemenően nem felelnek meg. A Szűzanyától viszont azt tanultuk, hogy nem is kell, ez téves hozzáállás, hiszen nem az a cél, hogy másolataink legyenek a gyerekek, hanem egyedi, erős személyiségekként fejlődjenek ki. A háromszor csodálatos Szűzanya azt ígérte, hogy magához vonzza a fiatal szíveket, és mi bízunk az ő segítségében.
Mit üzennétek a házaspároknak – azoknak is, akik „jól megvannak” és azoknak is, akik kevésbé?
Mivel a válások aranykorát éljük, van egy kis történet, amely minden párnak szólhat és meg szeretnénk osztani – keressenek rá a neten, kettesben jó szórakozást és beszélgetéstémát is adhat:
A Mr. és Mrs. Smith című film első látásra nem több egy izgalmas akciófilmnél, mely egy házaspárról szól, akik egymástól függetlenül vesznek részt különféle veszélyes küldetésekben. A történet akkor válik igazán izgalmassá, amikor mindkettőjüknek ugyanazt a személyt kell likvidálni, de más-más érdekcsoport megbízásából. Egyikük sem tudja az akció során, hogy az a „másik” titokzatos személy, aki elrontotta a tervezett menetrendet, tulajdonképpen a saját társa. A sikertelen akció után mindketten nyomozni kezdenek a „másik” után, s mindketten rájönnek, hogy a társuk ily módon az ellenfelükké vált. Most már egyedül arra összpontosítanak, hogy a másikat likvidálják, hogy a saját küldetésüket teljesíthessék. Az egymás elleni harc és a körülmények alakulása azonban rádöbbenti őket, hogy igazi ellenségeik az a két megbízó csoport, akiknek eddig dolgoztak. Ráeszmélnek, hogy csak ketten, összefogva képesek megmenekülni…
Élhetünk egymás mellett, harcolhatunk egymás ellen, de a hivatás, amit Istentől kaptunk az, hogy egymásért éljünk.
(Az interjú nyomtatott változata a Vasárnap hetilap 2020. október 18-ai számában jelent meg.)
