Kedves Milán, vagy ahogy mi szólítottunk: Misyke!
Találkozásunk bő tizennégy évvel ezelőtt történt, nem is olyan rég. Te a temesvári egyházmegye kispapjaként, én a gyulafehérvári egyházmegye kispapjaként, felvételiztünk a SIS-be (a gyulafehérvári nagyszemnimáriumba, szerk. megj.). Számodra idegen volt a székely kultúránk és a nyelvünk, nekem idegen volt horvát származásod és az a kultúra, amit kétségtelenül a tiédnek éreztél. Évek teltek el és csak éltünk egymás mellett, aztán utolsó évben társ lettél, barát, akiben meg lehetett bízni, akire számítani lehetett. Tőled tanultam meg horvát nyelven az Oče naš, koji jesi na nebesima… (Miatyánk, aki a mennyekben vagy…) imát, és most ezt érted, halhatatlan lelkedért is mondom. A napokban rövid üzenetet is írtál, meghívásomat elfogadva az évfolyamtárs-találkozóra: „ha nem lesz más valami, akkor ott leszek!” Biztos voltam abban, hogy ígéretedre lehet számítani. Aztán pont egy napra rá minden megváltozott, hazatértél az Atyához. Olyan váratlan és hihetetlen ezt elfogadni, de tudom, van egy olyan hely, ahol most vagy. Tudom azt is, hogy ott az elvarratlan szálak is rendeződnek. Ott majd megértjük elmeneteledet. Akarom tudni, hogy odaát találkozunk veled, és igazi évfolyam-találkozót ünneplünk az Atya megterített asztalánál. Odaát majd értelmet kap mindaz, ami most érthetetlen, elviselhetetlen és nehéz. Tudom azt is, hogy odaát Istennel egyesülve élsz. Beteljesült az életed! Szüntelenül látom az arcodat, tekintetedet, és tudom, ez visio beatifica, azaz örök boldogság. Tisztelettel tekintek Isten tervére veled kapcsolatban és kérlek, járj közben értünk, hogy igazán jó emberek és jó papok tudjunk lenni.
Kedves Milán, Misyke, elmeneteled azt tanítja nekem, hogy a sötétség képes kivilágosodni, a bennem lévő halálfélelem bizalommá születik, háborgó lelkem megbékél, halálod sem annyi csupán, hogy valami véget ért, hanem Isten tenyerébe hullottál.
Évfolyamtársaid nevében: Csíki Szabolcs
