Ferenc pápa 2020. május 26-án, Néri Szent Fülöp emléknapján nevezte ki főtisztelendő dr. Kerekes László szentszéki tanácsost, a kézdivásárhelyi Boldog Özséb-plébánia plébánosát Tharros c. püspökévé és a Gyulafehérvári Főegyházmegye segédpüspökévé. Püspökké szentelése augusztus 29-én lesz délelőtt fél 11-től a csíksomlyói kegytemplomban. Az örömteli eseményt a Duna World csatorna élőben közvetíti, a járványhelyzet és az óvintézkedések miatt leginkább ott követhető, a csoportos zarándoklatok szervezését nem ajánlja a főegyházmegye vezetése. Szentelése előtt a kinevezett segédpüspököt kérdeztük hivatásáról, tanári, kánonjogászi és papi munkájáról, jövőbeli terveiről.
Életpályája, papi hivatása alakulása vonatkozásában melyek a meghatározó mozzanatak? Tudjuk, hogy gelencei születésű, ami egy gyönyőrű és hittel átitatott hely, több papot is adott a főegyházmegyének emellett a családból, a környezetből mi indította e felé a hivatás felé?
Azt hiszem, hogy a hivatás kialakulásában több tényező is közrejátszott: elsősorban a család (négyen vagyunk testvérek), az iskola, aztán az egyházközség, a lelkipásztorok, a plébánosok és a segédlelkészek életformája, Isten- és emberközelsége, akik a plébánián egy második otthonnal ajándékoztak meg, a gelencei kispaptársak (mivel többen is voltunk), akikkel ugyanazon értékrenddel egy jó csapat alakult ki, de mindezek mellett az a sok imádság, amivel szeretteim végigkísértek. Igazán, nem láthatunk benne semmi rendkívülit, hanem a mindennapi élet, a mindennapi munka, az ünnepek mind-mind hozzájárultak a hivatás kialakulásához. Mégis csodálnivaló az a hit, az a nyitottság, ahová Isten beléphetett. Ez kegyelem.
Tanulmányait Gyulafehérvár után a budapesti Központi Szemináriumban végezte, illetve Kanadában: ezek az állomások mit adtak, melyiknek mi a sajátossága, ami most is meghatározó jelentőségű az ön számára?
Mindig szívesen gondolok vissza ezekre az állomáshelyekre, mert mindeniknek megvolt a maga sajátossága. Talán ez olyan, mint egy ember élete: van gyermekkor, majd fiatal- és felnőttkor. Gyulafehérvár a közösségépítés és hivatásban való megerősödés. Nagyon mélyek és felemelőek voltak a közösségi programok, a lelki programok, az évfolyamtársak, a kispapok nagy közössége, a nevelők életpéldája, tanáraink szaktudása.
A Központi Szemináriumban, mivel kevesebben voltunk kispapok, az elöljárókkal és a kispapokkal való kapcsolat személyesebb volt. Aztán a teológiai fakultáson nagyon sok neves teológussal is megismerkedhettünk, akiket addig csak név szerint ismertünk, ne feledjük, hogy 1990 szeptemberében kerültem a Központi Szemináriumba. A tanárok előadásain résztvenni nagy ajándék volt: Erdő Péter bíboros úr, Gál Ferenc, Vanyó László stb. A papi identitás megtalálása ugyancsak erre az időszakra esik: szuper papokkal való találkozások, mint például az elöljárók (Várszegi Asztrik OSB volt a rektorunk, Bábel Balázs érsek atya a prefektusunk, Blankenstein György a spirituálisunk). Ugyanakkor nagyon mély és kedves emlék az egész magyar társadalom, ahogyan befogadott, támogatott minket, erdélyi kispapokat. Akkor még kuriózumnak számítottunk, mi, erdélyiek, és hihetetlenül nagyon szerettek minket.
A kanadai tanulmányaim egy kis bepillantást nyújtottak a világegyház életébe, hiszen a kánonjogi fakultáson huszonkét országból voltak diákok. Ez annyira nem kapcsolt bele minket a világegyház vérkeringésébe, mint például Róma, de egyfajta kitekintést adott erre. Természetesen mi, Ottawában tanuló papok, nemcsak diákok, de lelkipásztorok is voltunk, ahogyan neveztek: diákpapok, a hétvégén az ottawai magyar közösségben végzett lelkipásztori szolgálat alkalmával a külföldi magyarok életét is megismerhettük. Láttuk a tudatosan vállalt keresztény életet, a sok áldozatot, amit meghoztak a hitük és magyarságuk megtartásáért. Itt többnyire a hétvégék voltak zsúfoltabbak a magyar iskola, cserkészet, magyar tánc és más programok miatt, ahol mi, diákpapok asszisztáltunk. Az angol nyelvű lelkipásztori szolgálatban csak szükség esetén vettünk részt.
Kanadában tanult egyházjogot, és ott szerezett ebből doktori fokozatot is. Tanárai között volt többek között a jezsuita Őrsy László, akitől magam is sokszor hallottam, még többször olvastam egyházjogi munkája és szemlélete alapjaként, hogy bár a jog egy törvényi keret, de ez nem a betű hatalmát és uralmát jelenti az ember fölött, hanem sokkal inkább egy segítség, szolgálat a szenvedő, életében elakadt ember számára (házasságjog vonatkozásában pl.). Én magam is tapasztaltam azt a tapintatos és nagyon emberséges megközelítést, ahogyan az egyházjogi tevékenységét végezte, a félelmetes jogi procedúra inkább volt egy lelkibeszélgetés, tisztító lelkigyakorlat. Mondjon erről, kérem, néhány alapvető dolgot…
Nagyon szép összefoglalást találunk már magában a részletes kérdésben is. Őrsy László jezsuita atya csak a disszertációm megvédésénél volt jelen a vizsgáztató bizottságban mint külső vizsgáztató a szabályok értelmében. Juhász Feri atya, aki jelen volt a disszertációm megvédésén (ami nyilvános volt) egy szép rádióinterjúban emlékezett meg erről az Egri Katolikus Rádióban. Az egyik kérdése éppen az volt, hogy lehet-e elfogult egy magyar vizsgáztató a magyar vizsgázóval szemben. A jezsuita atya természetesnek vette, hogy itt nem a magyarságról van szó, hanem a tudományos dolgozatról.
Az Egyházi Törvénykönyv egy és ugyanaz a világegyház számára. Az észak-amerikai egyházjogi szemlélet talán jobban figyel a törvények alanyára, akik lelki üdvösségét kell a törvények biztosítsák. Nem kiskapukat keres, hanem az emberi élet és lélek bonyolultságára koncentrál, anélkül, hogy a törvényeket figyelmen kívül hagyná. A házasságjogban, különösen az eljárásjogban is nagy változást jelent éppen az egyes esetekre való figyelem: nem általánosít, hanem adott esetre vonatkoztatja a törvényt.
Kanadában vált a cserkészmozgalom elkötelezettjévé, s kitartóan, következetesen folytatja ezt a tevékenységet itthon is, még akkor is, amikor ez itt nem annyira ismert, népszerű mozgalom, mint Kanadában. Mi ragadta meg ennyire ebben, és mik az itthoni tapasztalatai?
A külföldi magyarság megmaradásának egyik legjobb, leghatékonyabb eszköze a magyar cserkészet. Emögött azonban nagyon sok bátor és áldozatkész férfi és nő, idős és fiatal szolgálata, tevékenysége áll. Kanadában, majd szűkebb körben Ottawában is a magyar cserkészet nagyon szépen és tisztán megmutatkozott: a hallatlan nagy áldozat, tudatosság, amit a szülők meghoztak a magyar cserkészet fennmaradásáért, az példaértékű. Mivel nem volt különösebb kapcsolatom a cserkészettel, egy jó lehetőség volt az újrainduló ottawai magyar közösség formálásához a gyerekek és fiatalok bevonása, aminek egyik eszköze a cserkészet volt. Megtapasztaltam, hogy a cserkészet a legjobb pedagógiai módszereket alkalmazza, végigkísér egy életen át, sőt az örök boldogságban is tart. Ez a tapasztalatom itthon is, hogy a gyermekek és fiatalok nevelésében egyik legjobb módszer a magyar cserkészet, ha azt szépen, annak teljességében művelik. Hiszen a cserkészet Sík Sándor megfogalmazása szerint emberebb emberré és magyarabb magyarrá teszi a cserkészt. Ahogyan az egyik cserkésztiszt mondotta, a cserkészet segítségével emberebb ember, magyarabb magyar, keresztényibb kereszténnyé válik a gyermek. A cserkészet célja, hogy jobb emberré, jobb magyarrá, jobb katolikussá, reformátussá, stb. nevelje az embert.
Az évek elmúltával láttam, hogy egy cserkész magyar fiatal sokkal több, jobb, alkalmazkodóbb, bátrabb, mint a többi fiatal. Nagy előnye volt a magyar közösségnek, hogy több lelkipásztort is megismerhetett az évek folyamán, közvetlenebb kapcsolatban lehetett velük, és a vasárnapi szentmise utáni kávézási beszélgetés olykor felért egy hittanórával. Így történt ez a cserkészekkel is.
Itthon is folytattam a cserkészéletre való nevelést, mert láttam, hogy nagy identitásteremtő és -megőrző ereje van. Természetesen nem mindenkinek való ez az életforma, de nagyon sokakat megérintett a cserkészet lelkülete, és megtapasztalták ennek jótékony hatását is életükben. Mindenekelőtt a lelki nevelés fontosságát hangsúlyoztam a cserkészetben, mert anélkül nem teljes a nevelés, kimarad a lényeg, a gerince az egésznek. Ezért gyakran idéztem, parafrazálva, hogy : „Aki kereszténynek gyenge, cserkésznek alkalmatlan!”
Tanár volt néhány évig, mégpedig igen értékelt, kedvelt tanár, gyulafehérvári és kolozsvári diákjai sok év távlatából is pontosan emlékeznek elsősorban a tanári attitűdjére, tartására, tudására, az órák feszes felépítésére, és tanárként is a végtelen alázatára és emberségére. Milyen emlék ez a periódus?
Hát ez mind nagyon szép. Valójában mindig lelkipásztornak készültem, és lelkipásztori szempontokat próbáltam figyelembe venni az amúgy is néha száraznak tűnő egyházjogban is. Örülök, hogy ilyen szép emlékek maradtak mindenkiben. Azt hiszem, ez mind a tanárkollégák és nevelőkollégák, mind a diákok érdeme. Ők motiváltak, állítottak kihívások elé. Számomra minden vizsgáztatás a saját vizsgám is volt: ha jól ment a vizsgán a diákoknak, akkor láttam, hogy megértették az anyagot, amikor nehezebben ment, akkor érthetőbbé, elsajáthatítóbbá kellett tennem a tananyagot. Csak szép és jó emlékeim maradtak azokból az évekből. Szükségét láttam, hogy befejezzem a tanulmányaimat a színvonalasabb tanítás érdekében. Így küldött vissza Jakubinyi érsek atya tanulmányaim befejezésére Ottawába.
Plébánosként megmozgatta azt is, amiről más azt gondolta, mondta volna, lehetetlen megmozdítani. Felépült körülötte egy gyönyörű és öntevékeny közösség. Úgy tudom, igyekezett mindenkit önállóságra nevelni és maximálisan támogatva ugyanakkor az önálló munkára vezetni. Meséljen plébánosi-pasztorális felfogásáról, a kézdivásárhelyi közösségről…
Minden a jó Istennek tulajdonítható, az ő segítsége és kegyelme vezetett, és vezet minket. A lelkipásztori szolgálatom Kézdivásárhelyen egy folyamat része, ami 1998-ban kezdődött a plébánia alapításával. Ez nemcsak jogi terminus, hanem annál több: közösségépítés. Olyan, mint a magvetés: a szántással kezdődik, aztán jön a többi, ahogyan a Szentírásban is olvassuk. Mindenki megteszi a maga részét, hogy bő termés legyen. A bő termés pedig az, hogy mindenki rátaláljon a jóságos, szerető, irgalmas Istenre. A lelkipásztori munka is olyan, mint a sport vagy a biciklizés: mindig kell tenni valamit. Nem állhatunk meg, nem dőlhetünk hátra, hogy mindent megtettünk, és ettől kezdve egyenes az út. Mindig újra kell gondolni, mindig tenni, tervezni kell.
A lelkipásztori munka gyümölcse a mélyszántással kezdődött, amit elődeim végeztek, a jó Ferenczi pap bácsik, majd sikere, gyümölcse a segédlelkészeknek köszönhető, akik fiatalos lendülettel engem is lendítettek. Ők voltak, akik tudtak lelkesíteni, újat álmodni, biztatni, olykor vigasztalni, ha valami nem úgy ment, esetleg óvatosságra inteni, ha veszélyes szakaszon haladtunk. Az igazi emberi kapcsolat azokkal alakult ki, akik nem a hátam mögött, hanem tisztelettel és szeretettel előttem, nekem mondták el kritikájukat. Az odaadó, áldozatos papi szolgálat a hívekben is rezonált: sok hívő, kis csoport ebből született új életre. Egy nagyon fontos magatartás kialakítására törekedtünk, amit Loyolai Szent Ignác fogalmazott meg: „Sentire cum Ecclesia”, vagyis együttérezni az Egyházzal. Ez a gyakorlatban úgy mutatkozott meg, hogy jobban tiszteltük az Egyházat, a tanítását, az egyházi vezetőket stb. Próbáltunk csak jót mondani róla-róluk, kerülve minden pletykát. A sok kis csoportból több is eltűnt, akiket személyes érdek, dicsőség, hatalom, érzelem vezérelt.
Ön egyházjogász, a főegyházmegyei bíróság munkatársa, és immár hatalmas pasztorális tapasztalata van: hogyan, milyen mértékben, arányban szeretné mindezt hasznosítani új munkaterületén? Mit szeretne mindenképp magával vinni és segédpüspökként is hasznosítani?
Erről nem sokat tudok mondani, hiszen a főpásztor segítségére, az egyházmegye szolgálatára nevezett ki Ferenc pápa, és erre is szentelnek püspökké. Ferenc pápa egy évvel ezelőtt tett látogatásának mottója: „Járjunk együtt az úton” lehetne a következő szolgálatom jeligéje is. Hatalmas feladat és felelősség nehezedik az érsek atya vállára, ebből szeretnék felvállalni, amit tudok, amire képes vagyok. Talán ez még túl korai kérdés, hiszen a szolgálatom kezdetén vagyok.
Milyen szívvel fogadta az új munkára való meghívást, mit vár, mit szeretne tenni?
Nehéz szívvel válok el a kézdivásárhelyi Boldog Özséb-egyházközségtől. Az a sok szeretet, a hihetetlenül nagy támogatás imával, segítséggel, bíztatással, amit a közösségtől kaptam, ez volt a lelkipásztori életem hajtómotorja. Nagyon sok szép tervünk volt a plébánián, ami a lelkipásztori szolgálatot illeti, új kihívások, az új idők jelei, a közösségformálás új formái, nem könnyű otthagyni.
Talán egy tényező, ami motiválhat az új szolgálatomban (egy lelkipásztor ismerősöm mondta, amikor látta kétségbeesésemet a püspöki kinevezés hallatán) a szeretet. Életünk megannyi fordulópontján Jézus megkérdez bennünket, mint Péter apostolt a feltámadása után, hogy szeretjük-e őt. A mi válaszunk/döntésünk csak a szeretet lehet. Szeretni az egyházat, vezetőit és tagjait, mindenkit nagy szeretettel. Ahogyan papnak lenni sem szólistaszerep, úgy a püspöki szolgálat is erről a szeretetről, egységről szól. A jó Isten egy új szolgálatra hív. Eddig mindig mellettem volt, sosem hagyott magamra. Most is vele együtt szeretném végezni munkámat.
Kérdezett Bodó Márta
[…] „Uram, te tudod, hogy szeretlek” (Jn 21,17). Püspökké szentelése előtt portálunknak adott interjújában ekként fogalmazott: „Életünk megannyi fordulópontján Jézus megkérdez bennünket, mint […]