EVANGÉLIUM
Amikor (a kenyérszaporítás után) a tömeg befejezte az étkezést, Jézus mindjárt a csónakba parancsolta tanítványait, hogy amíg ő elbocsátja a tömeget, menjenek át előtte a túlsó partra. Amint elbocsátotta az embereket, fölment a hegyre, hogy egyedül imádkozzék. Közben beesteledett, s ő ott volt egymagában. A csónak pedig már jó pár stádiumnyira eltávolodott a parttól. Hányták-vetették a hullámok, mert ellenszél fújt. Éjszaka a negyedik őrváltás idején Jézus elindult feléjük a víz színén járva. Amikor észrevették, azt hitték, hogy kísértet, és rémületükben felkiáltottak. De Jézus azonnal megszólította őket: „Bátorság! Én vagyok! Ne féljetek!” Erre Péter odaszólt neki: „Uram, ha te vagy az, parancsold meg, hogy hozzád menjek a vízen!” Ő azt mondta: „Jöjj!” Péter ki is szállt a csónakból, elindult a vízen, és ment Jézus felé. De az erős szél láttán megijedt, és merülni kezdett. Felkiáltott: „Ments meg, Uram!” Jézus nyomban kinyújtotta kezét, megfogta őt, és így szólt hozzá: „Te kicsinyhitű, miért kételkedtél?” Mikor beszálltak a bárkába, a szél elállt. A csónakban levők pedig leborultak előtte, és így szóltak: „Te valóban az Isten Fia vagy!” (Mt 14,22-33)
Az Istennel való találkozás legtöbbször meglepő, váratlan – és felforgatja az ember életét. Erről számol be a Szentírás sok története, amelyekben az üdvtörténet szereplői életében Isten különös módon működött.
Egyik kedvencem Illés próféta. Ő maga nem írt, de életének több eseményét megőrizte az Ószövetség. Személye tele van ellentmondásokkal: megöli Baál papjait, de visszaadja életét az özvegyasszony gyerekének. Éhínséget idéz elő, de vendéglátójának lisztet és olajat ad. A szárazság idején egy patak oltja szomját, és egy égi küldött ad kenyeret neki, melynek erejében eljut Isten hegyéig, a Hórebig. A természet hatalmas, ősi erejét állítja üzenetének szolgálatába, de ő maga az enyhe szellőben találkozik Istennel.
Illés prófétát a mai olvasmány élete legmélyebb pontján mutatja be. Találkozott már Istennel, tudja, hogy milyen az, ha az Úr szól hozzá. Isten iránti lelkesedésében megöli Baál papjait, de ezáltal Jezabel királyné haragját vonja magára. Menekülnie kell, mert a királyné megüzeni neki, hogy egy napon belül életét veszi. Illés megijed, és elhagyja a várost, a pusztába menekül. Elkeseredésében az Úrhoz panaszkodik: Most már elég, Uram, vedd el életemet, mert én sem vagyok jobb atyáimnál! A puszta Illés számára nemcsak a menekülés és rejtőzködés helye lesz, hanem itt újragondolhatja életét. Panaszából az érződik ki, hogy egész prófétai létét kudarcként éli meg: elbukott mint próféta és mint ember. Bár önmagában képtelen bizakodni, panaszát mégis az Úr elé önti. Istenbe vetett hite nem inog meg: azt akarja, hogy az Úr avatkozzon közbe, hogy Ő változtasson a sorsán.
A puszta lassan az új alapokra helyezett hit, a felépülő bizalom és remény helye lesz. Illés ismét találkozik Istennel – ezúttal teljesen új módon. Az Úr kihívja a barlangból, ahol a próféta rejtőzködve, elmélkedve gyűjtött erőt. Isten szava további feladatokat szán Illésnek, nem engedi, hogy a kényelmes, biztonságot nyújtó barlangban maradjon, nem tűri, hogy Illés belekeseredjen a kudarcaiba, azt sem, hogy sebeit nyaldossa. Illésnek el kell hagyni ismét a saját maga kereste biztonságot, meg kell mutatnia magát Isten előtt, vissza kell térnie arra a területre, ahol oly sok veszély leselkedik rá. Isten nem változtatja meg Illés próféta életét, nem oldja meg helyette a problémákat, nem avatkozik be hatalommal a mélypontra jutott ember életébe. Arra hívja csupán Illést: szakítson az addigi elképzeléseivel. Tágítsa hitének horizontját, ismerje meg azt az Istent is, aki egy darab kenyérben, a tiszta patak üdítő vizében, a szellő simogatásában is képes megérinteni az embert. Hagyja maga mögött azt az elképzelést, miszerint Isten a tomboló viharban, a mennydörgésben, a katasztrófák káoszában felforgatja a világ és történelem menetét, hogy kedvébe járjon egy-egy embernek. Illésnek élete mélypontján kell felismernie, hogy Isten arca a maga szelídségében, simogató gyengédségében is képes mindenható és erős lenni. A világ objektív része változatlan marad, de az események sodrásában a pusztába és a barlangba röpített ember felismeri a gondviselés addig rejtett vonásait is.
Úgy tűnhet, hogy Illés panasza nem jut el Istenhez. Pedig épp ez az ima segíti újraértelmezni életét. Isten elé vinni bajainkat: nem azt jelenti, hogy kérvényezzük azok megoldását. Egyszerűen tudatosítjuk, az Istennel megélt történet keretében újraértelmezzük mindazt, amit eddig megéltünk. Imánk, még ha panaszos is, azt a nyitottságot tartja fent, amelybe az enyhe szellő belesúghatja az új választ, a jövő horizontját, amelybe – mint a fény a sötét barlangba – bevilágíthat az új kezdet reménye.
László István székelyszenttamási plébános
Megjelent a Vasárnap 2020/ 32. számában
