Egyházmegyénk Kegyelem évének utolsó nagyböjtje ért véget, és itt van a húsvét. De valóban véget ért a nagyböjt? Már nem a gyász, a fájdalom lengi be a lelkeket, hanem a győzedelmes öröm? Sikerült-e visszacsalogatni a negyven napja elhallgattatott alleluját?
Az idei húsvéti vigílián nem a hívek tömege válaszolta, csak az üres templomok visszhangja: Alleluja! Krisztus feltámadott! Milyen csendben, visszafogottan emlékezünk, ünnepelünk. Nehéz a magunkról megfeledkező, határtalan örömmel való ünneplés, mert lelkünket megbénítja a koronavírus okozta járvány láthatatlan keze.
Kedves Testvérek, éppen ma, húsvét ünnepén kell eldöntenünk, engedjük-e, hogy a félelem vezéreljen bennünket, vagy a halált legyőző feltámadt Krisztus, aki azt kiáltja felénk szüntelen: ne félj, te kisded nyáj! Ennek ellenére tele vagyunk félelemmel, szorongással és szomorúsággal. Mi lesz velünk, mi lesz ezután? És még nincs vége! A feltámadt Krisztus mindnyájunkat bátor szembenézésre hív a betegségekkel, járvánnyal, családi és gazdasági problémákkal, és ha kell, akár a halállal szemben is. Arról van szó, hogy merjük hangosan kimondani: hiszünk! Hiszünk a feltámadt Krisztus üdvösséget hozó győzelmében! Hiszünk a mennyei Atya szeretetében! Hisszük, hogy Krisztus ma is velünk van! Velünk, bennünk szenved és örül. Nem hagy el soha, mert egy láthatatlan szál összekapcsol vele bennünket, és ez nem más, mint a hit! Az Anyaszentegyházunk hite, a mi hitünk, ami a halál kapujában is azt mondatja velünk, hiszem és várom a feltámadást és az örök életet! Hitünk erős bizalom Istenben, aki életünk fonalát a kezében tartja.
Tilmann Beller schönstatti atya gyönyörűen szemléltette ezt a kezében lévő rózsafüzérrel. A szentolvasó végén lévő kis kereszt a keresztény embert jelképezi – mondta, és a kéz, ami a füzért tartja, Isten kezét. Amikor a kéz úgy fogja a rózsafüzért, hogy a kereszt az asztallapon fekszik, olyankor az embernek szilárd talaj van a lába alatt: a gyerekek iskolában, a munkahely rendben, a család egészséges, vasárnap elmegy az illető a templomba, imádkozik, igazi, mély közösségi és szép keresztény életet él. Ám a kéz néha felemeli, meglengeti, sőt megpörgeti a szentolvasót a levegőben. Ilyenkor kicsúszik az ember lába alól a talaj, és minden összeomlani látszik. Nem tudjuk, mi lesz. Csak egyetlen biztonság van: a lánc, ami a jó Istenhez köt bennünket, a hit és a bizalom. Az ember természetesen szenved ebben az állapotban. De a szívünkben biztonság uralkodik, hiszen a sorsunk fonala ott van a szerető Isten kezében, mi pedig két kézzel kapaszkodunk a kötélbe, amely vele köt össze bennünket. Mennyei Atyánk ma sem érez másként irántunk, mint választott népe iránt érzett, amikor Izajás próféta által üzent: „Ne félj, mert megváltottalak; neveden szólítottalak: az enyém vagy” (Iz 43,1). Hogy is tehetne másként Ő, aki egyszülött Fiát adta értünk, a mi bűnös lelkünkért, mert azt akarja, hogy senki se vesszen el közülünk, hanem mindenki hozzá térjen. Ne rettegjünk hát! Bár ma még nagyon sokan szenvednek, sokan meghalnak szerte a világon, sőt talán ismerőseink és rokonaink közül is. Imádkozunk értük, együtt érzünk velük, és velük együtt szenvedünk, de kétségbe nem esünk. Testvéreim, keresztény hitünkből kell erőt merítenünk! A történelem folyamán mennyi szenvedést, üldözést, járványt és háborút kellett elszenvednie az emberiségnek, és ma is milyen sokan szenvednek, s nemcsak a járvány miatt, hanem természeti csapások miatt, sőt éppen keresztény hitükért. Minden szenvedőnek és nekünk is azt üzeni a feltámadt Krisztus: bátorság, ne féljetek! Emeljétek fel fejeteket! Engem megöltek ugyan, de élek, és ti is élni fogtok! Testvéreim, engedjük, hogy felragyogjon bennünk a Feltámadott világossága, hiszen ezt jelenti a húsvét, és ettől lesz az életünk megmagyarázhatatlanul szép és ragyogó!
Kedves Testvérek! Az idei Nagyböjt igazi kegyelmi idő volt azzal, hogy fokozottabban rámutatott az Istenre utaltságunkra, és a húsvét is az lehet számunkra. Igaz, nem mehettünk templomba, és most sem tehetjük. Nem áldozhatunk, nem ölelhetjük köszöntve egymást, de ha felértékelődött és növekedett bennünk a vágy a szentmise, a szentáldozás és a testvéri szeretet után, akkor máris közelebb kerültünk Istenhez és egymáshoz. És amikor majd újra tehetjük, akkor kitartóan, őszintén és egyre nagyobb szeretettel tesszük. … És nem mulasztunk több szentmisét! … És gyakran áldozunk! … És szívből megbocsátunk egymásnak, mint igazi keresztény testvérek! Adja Isten, hogy így legyen!
