A szerelem és a házasság témája végigvonul a Szentíráson a teremtéstől egészen Jézus második eljöveteléig. Az Ószövetség a férfi és a nő Isten képére történt teremtésével kezdődik, az Újszövetség pedig a „Bárány menyegzőjének” látomásával (Jel 19, 9) zárul. Bár a katolikus házasságértelmezés eltér az ó- és újszövetségi házasság fogalmától, mégis azokból gyökerezik. Jelen írásban az ószövetségi házasságképet mutatjuk be röviden.
Míg a katolikus tanítás ma az életre szóló szentségi házasságot érti egy férfi és egy nő között, az Ószövetségben, bár szintén hangsúlyos volt a kötelék a férfi és nő között, olyan szokások és törvények is léteztek, amelyek lehetővé tették a válást, a többnejűséget vagy a sógorházasságot (levirátusi házasságot). Bár Isten teremtésterve szerint a házasság felbonthatatlan volt, a MTörv 14,1-4 szerint Mózes jóváhagyta a választott nép szíve keménysége miatt a válást. Bár a válásban a legfőbb ok a nő meddősége lehetett, amiért nem volt képes utódot nemzeni férjének, pontos meghatározását nem találjuk a válási okoknak. A levirátusi házasság az ókorban széles körben elterjedt olyan örökösödési jogszokás volt, amelynek lényege, hogy a megboldogult férj családjából a törvény értelmében egy férfi feleségül kellett vegye a gyermektelen özvegyasszonyt, hogy ezáltal megélhetést biztosítson számára. Az új házasságból született első gyermek az elhunyt utódjának számított, annak nevét vitte tovább. A poligám házasság, bár nem volt ismeretlen Izrael házassági típusai között, nagyban függött a férj vagyoni helyzetétől. Ugyan a királyok több feleséget megengedhettek maguknak, az általános zsidó tanítás mégis a monogámiát tartotta helyesnek.
Az Ószövetség keletkezésének az idejében a házasságkötés számos kultúrában vallásos aktust jelentett, amely „hidat ver az egymással ellentétes világok között”. A hierogámia a „szent menyegző” során nemritkán az istenséggel vagy annak egy képviselőjével, pappal, templomi lánnyal való nemi egyesülésben történt. Ezzel ellentétben Izraelben a házasság profán jellegű, a nagy menyegzők és gazdag szokások (pl. Tób 8,19) ellenére semmiféle vallásos aktussal nem szentesítődik. A MTörv 23,18-as verse kifejezetten tiltja a kultikus prostitúciót.
A próféták sokszor Izrael és Isten kapcsolatát is úgy mutatják be, mint házasságot. Azok az igék, amelyekben a férfi és a nő a házastársi szerelmét közli egymással, a kinyilatkoztatás központi igéjét hivatottak alátámasztani: „Isten szereti az ő népét”. Az Ószövetségben mégis több helyen Izrael hűtlenségéről olvasunk, a feleség (Izrael) hálátlansággal és hűtlenséggel válaszol Jahve nagylelkűségére, így a bálványimádás paráznaság, a hűtlenség házasságtörés, a törvény iránti engedetlenség pedig az Úr jegyesi szeretetének megvetése. Mindezek ellenére az Úr örökké hűséges a hűtlen Izraelhez, ami úgy jelenik meg, mint annak a hűséges szeretetkapcsolatnak a példája, amelynek a házastársak között kell lennie. Az ószövetségi ember ilyenképpen a parázna szót nem feltétlen a szó szoros értelmében, azaz csak fizikailag értette, hanem a bálványimádásra is használta.
Az ószövetségi Énekek éneke szerelmi dal, a szerelmi viszony különleges élményét emeli ki, a vőlegény és a menyasszony szerelméről, egymás dicséretéről szól. A könyv címének jelentése „a legszebb ének”. Egyes szerzők szerint az Énekek éneke lakodalmas és szerelmi dalok gyűjteménye, amelyeket egy szerkesztő úgy foglalt egységbe, hogy bizonyos témák ismétlődése drámai feszültséget adjon. Egyes képei és kifejezései miatt az arab és szír lakodalmas dalok rokonának tekintik, de az egyiptomi szerelmi dalokhoz is hasonlít. Míg egyesek amellett érvelnek, hogy a dalok eredetileg szerelmes, lakodalmi énekek voltak, mások szerint a szöveg allegorikus jelentéssel bír, így Isten és Izrael kapcsolatát énekli meg, amit később aztán Krisztus és az egyház kapcsolatának allegóriájaként is értelmeztek. XVI. Benedek pápa az Énekek éneke kapcsán azt írja Deus caritas est kezdetű enciklikájában: „(…) az Énekek énekének a szentírási kánonba való fölvételét nagyon korán azzal indokolták, hogy ez a szerelmi ének végső soron Istennek az emberekhez, s az embernek Istenhez fűződő kapcsolatának képe. Így az Énekek éneke mind a zsidó, mind a keresztény irodalomban a misztikus megismerés és tapasztalat forrása lett, melyben a bibliai hit lényege fejeződik ki: igen, az ember egyesülhet Istennel – ez az emberiség ősálma –, de ez az egyesülés nem összeolvadás, elmerülés egy névtelen istenség óceánjában, hanem olyan egység, melyet a szeretet teremt, melyben mindketten – Isten és ember – önmaguk maradnak, s mégis teljesen egyek lesznek (…)”
