Kommunió-egyház: a helyi egyházak hálója

0
1664
II. vatikáni zsinat.

Ha a katolikus egyház meghatározó jegyeit keressük, legtöbbször a hierarchikus jellege kerül előtérbe, amely piramisszerűen képzeli el az egyházat: alján a hívek sokaságával, felettük a papokkal, majd a püspökökkel, aminek a csúcsán a pápa áll. A II. vatikáni zsinat (1962–1965) során és azt követően azonban az egyház újra felfedezve az ősegyház kommunió-jellegét, a hierarchiáról a közösségre helyezte figyelmének fókuszát, önmagára pedig communio ecclesiarumként, a helyi, illetve részegyházak kommuniójaként tekint.

Változó hangsúlyok

Az ősegyházi gyakorlat az idők során háttérbe került és a középkortól kezdve az egyházra főként mint tökéletes társadalomra (societas perfecta) tekintettek, amelyben a döntéshozói hatalom kizárólagosan a hierarchikusan szerveződő klérus tagjaira korlátozódott. A hívek a 19. századra már szinte csak az egyházi cselekvés objektumaiként jöttek számításba. Ezen a szemléleten változtatott a II. vatikáni zsinat, amelyik az ősegyházhoz hasonlóan a közösségre helyezte a hangsúlyt. A Szentíráson alapuló kommunió, koinonia a korai egyházban nagy tekintélynek örvendett. A korai közösségek önértelmezése az eucharisztiával függött össze, ami térbelileg helyhez kötött volt, azonban a helyi egyházak törekedtek a többi helyi egyházzal való egységre. Ilyenképpen a helyi egyházat eucharisztia-kommuniónak tekintették, amelynek alapját a Szentháromság élete képezte, az egység pedig a püspök vezetése alatt valósult meg és vált láthatóvá.

A „katolikus”, egyetemes egyház mintha ellentétben állna a helyi egyházak sokszínűségével és változatosságával, azonban az ősegyház gyakorlata sikeresen valósította meg egyidejűleg az egységet és a különbözőséget. A helyi egyház élén álló püspök a püspökök nagyobb kommuniójának tagjaként az egyetemes egyház konkrét jelképeként jelent meg, aki apostolutódként az egyház egységének garanciája. A püspök, az „episcopos” a hit útján elöl jár, ő az, aki az egyház hangjaként a nyilvánosság elé áll, de a belső életben, Istennel való kapcsolatában is élen jár. A kommunió újszövetségi fogalma Jézus Krisztus szeretetén és az erre adott válasz-szereteten alapszik, nem pusztán az azonos érdeklődés tartja össze a közösséget. Az egyház Krisztus testének és igéjének kommuniója, a püspök feladata és küldetése pedig szemléltetni és felmutatni, hogy Krisztus testének minden tagja nélkülözhetetlen.

Visszatérés a gyökerekhez

A II. vatikáni zsinat törekedett arra, hogy visszatérjen a gyökerekhez, így a Szentírást és az őskeresztény gyakorlatokat figyelme középpontjába állította, hogy az egyházi gyakorlatokat megtisztíthassa a történelem során rárakódott, de sok esetben nem lényegi dolgoktól. Ennek megfelelően a hierarchikus szerkezetét mindinkább a közösség irányából kezdte értelmezni, ahogyan az ősegyház is tette ezt. A zsinat Lumen gentium (LG) kezdetű dogmatikus konstitúciója ekképpen fogalmazza meg az egység és sokszínűség gondolatát: „(…) a katolikus egyház hathatósan és szünet nélkül arra törekszik, hogy az egész emberiséget összes javaival a fő, Krisztus alatt, az ő Lelkének egységében foglalja újra össze. E katolicitás erejével minden egyes rész átadja sajátos ajándékait a többi résznek és az egész Egyháznak, úgy, hogy az egész és minden egyes rész gyarapodjon a tagok kölcsönös önközlése által, egységben törekedve a teljességre. Ebből következik, hogy Isten népe nemcsak különböző népekből gyűlik össze, hanem önmagában is különféle rendekből áll” (LG 13).

A zsinaton előtérbe került a püspöki kollegialitás, és éppen ezen keresztül érthetjük meg jobban az egyetemes és a helyi egyház kölcsönös egymásban levését. A püspökök saját, helyi egyházukat képviselik, azonban a püspökök közösségének tagjaként, amelynek tagja maga a pápa is, az egyetemes egyházhoz kapcsolják az általuk képviselt közösséget, ezáltal egy hatalmas, helyi egyházakból álló hálózat jön létre. A Lumen gentium így fogalmaz: „A kollegiális egység megmutatkozik az egyes püspököknek a részegyházakkal és az egyetemes egyházzal való kölcsönös kapcsolataiban is. A római pápa mint Péter utóda örök és látható princípiuma és alapja mind a püspökök, mind a hívők sokasága egységének. Az egyes püspökök viszont az egység látható princípiumai és alapjai a részegyházakban, melyek az egyetemes egyház képmásai, s bennük és belőlük áll az egy és egyetlen katolikus egyház. Ezért az egyes püspökök a saját egyházukat, együttesen pedig a pápával együtt az egész egyházat jelenítik meg a béke, a szeretet és az egység kötelékében” (LG 23).

Krisztus teste

Hogy a zsinat megerősítse a hívő közösség egészének fontosságát, az egyházra mint Krisztus misztikus testére tekint, amelyben minden tagnak fontos szerepe van. „Amint az emberi test tagjai, jóllehet sokan vannak, mégis egy testet alkotnak, úgy a hívők is Krisztusban (vö. 1Kor 12,12). Krisztus testének építésénél is érvényesül a tagoknak és a feladatoknak a különbözősége. Egy a Lélek, aki sokféle ajándékát a maga gazdagsága és a szolgálatok szükségletei szerint osztja szét az Egyház javára (vö. 1Kor 12,1–11) (…) Ennek a testnek a feje Krisztus (…) Krisztus pedig szereti az Egyházat, mint menyasszonyát, a feleségét saját testeként szerető férj példaképeként (vö. Ef 5,25–28); maga az egyház viszont alá van rendelve Fejének (5,23–24). »Mert őbenne lakik testi formában az istenség egész teljessége« (Kol 2,9), azért elhalmozta isteni adományaival az egyházat, mely az ő teste és teljessége (vö. Ef 1,22–23), hogy egyre terjedjen és eljusson Isten egész teljességére” (LG 7).