Megközelítőleg kétezren vettek részt azon a szentmisén, amelyet július 28-án mutattak be a – hónap hétvégéire lezárt – budapesti Szabadság hídon. Ne csak hídon járók, hídépítők legyünk! – erre biztatta a jelenlévőket és ehhez kérte Isten közbenjárását Sajgó Szabolcs jezsuita szerzetes, a mise főcelebránsa.
Húsz perccel a 9 órás hivatalos kezdés előtt már több mint százan hangolódtak gitáros énekekkel a szertartásra. Ahogy teltek a percek, egyre többen és többen érkeztek, zömében a fiatal korosztályból, de idősebbek is szép számmal; számtalan kisgyermeket is kihoztak magukkal a szüleik, hogy jelen legyenek a misén, ami a maga nemében egyedülálló Budapest történetében – tudósít az eseményről a Magyar Kurír.
Az idei már a harmadik év, amikor több nyári hétvégére lezárják a Szabadság hidat, hogy egy nagyon különleges közösségi teret nyerjen ezzel a főváros, és a Dunához, a természethez is még közelebb kerülhessenek az érdeklődők. Az idei év legnagyobb újdonság éppen az, hogy sok zenés, kulturális program, piknik vagy épp klímabuli mellett egy katolikus szentmise is bekerült az események sorába. Ráadásul nem az Egyház részéről érkezett az igény, hanem a szervezők, a Város és Folyó Egyesület (Valyo) és a Pro Progressione keresték meg Sajgó Szabolcs jezsuita szerzetest.
Ez mindannyiunknak az első miséje a Szabadság hídon, ezért mutatkozzunk be a körülöttünk állóknak – javasolta a liturgia kezdete előtt az esemény rendezője, Meskó Zsolt. Így hamar kiderült számomra, hogy nagyon sokan vannak a jezsuiták vonzáskörzetéből, de az is, hogy a mögöttem álló lány, Gyopárka ha nem is egyenesen, de Marosvásárhelyről érkezett, és épp a fogorvosi gyakorlata miatt van Budapesten; a mögötte levők meg soproniak.
A legszebb katedrálisban vagyunk, ahol csak lehet lenni – Sajgó Szabolcs szavai a szentmise elején még jobban megadták az esemény emelkedett, mégis nagyon egyszerű és természetes alaphangját. A névnapját éppen július 28-án ünneplő jezsuita szerzetes eredetileg egyedül vezette volna a szentmisét, de a hívekhez hasonlóan az oltárnál is sokan lettek: csatlakozott hozzá rendtársa, Nagy Bálint, illetve a Fülöp-szigetekről származó verbita, Elmer Hernandez és a ghánai szalézi Michael Karikunnel is, a világegyházat képviselve.
A szentmisén résztvevőket Sajgó Szabolcson keresztül üdvözölte a külföldön tartózkodó Erdő Péter bíboros, prímás. A Bangladesben levő Csókay András professzor pedig azt kérte a jelenlevőktől, imádkozzanak az ottani sziámi ikreket szétválasztó, jövő heti utolsó nagy műtétjük sikeréért. Mi magunk is csatlakozhattunk saját miseszándékainkkal, legtöbben némán, de egy kisgyerek hangosan is kimondta: „apa”.
A hétvége nagy viharai között istenadta jó időben volt részünk, ahogy arra a főcelebráns is felhívta a figyelmet. Sajgó Szabolcs a nem szokványos misehelyszín szimbolikájára építette szentbeszédét. Rámutatott, hogy egy folyó fölött vagyunk, ami az életnek, a mi közös életünknek a jelképe, amely Isten életének végtelen óceánjába torkollik. Beszélt arról is, hogy a város, a Bibliában szereplő mennyei Jeruzsálem maga is egy szimbólum, amelynek van ugyan köze a földi Jeruzsálemhez, de, az e világival ellentétben abba mindenki belefér. Ezután következett a híd szimbóluma, a hídé, ami összeköti a város két pontját. A legnagyobb hídépítő, hídverő, az igazi pontifex maximus számunkra Krisztus, akiben leomlanak a kerítések, a falak, minden, ami az embert embertől elválasztja.
A Szabadság hídról a Szabadság-szobrot és a Sziklakápolnát is jól látni. Ha ránézünk egész történelmünkre, akkor láthatjuk, hogy az itt lakó nép mennyi mindent odaadott a szabadságáért, sokszor még az életét is – hangsúlyozta a főcelebráns. A szónok szerint a Gellért-hegy oldalában ékeskedő Sziklakápolna is a szabadság jelképe, hiszen az előző rendszerben befalazták, de a ’90-es változások után ez a fal nagyon gyorsan eltűnt. Ez is arra utal, mondta Sajgó Szabolcs, hogy minden szabadság záloga az annyiszor félreértett Isten.
„Isten társnak, szerető teremtőtársnak alkotott meg minket, hogy megnyíljunk a szeretet szabadságára, hiszen szeretni csak szabadon lehet” – tette hozzá a jezsuita szerzetes. Javasolta, hogy a szentmise végén ki-ki gondolkodjon el azon, hogy szabadabbnak érzi-e magát. Ha igen, akkor valóban Istennel találkozott.
A Sziklakápolna fölötti keresztre tekintve arról beszélt: a szabadságnak, legyen az földi vagy isteni szempontú, ára van, és ezt az árat éppen a keresztfán fizette meg értünk valaki. Az olvasmányra utalva, amelyben Ábrahám Istennel alkudozik Szodoma megmentéséért, a szónok azt mondta: a zsidók ősatyja megállt tíz igaz embernél, de Isten nem állt meg itt – egyetlen igaznak, Krisztusnak az áldozata, mindvégig való hűsége elegendő volt neki a mi szabadságunkért.
Szent István szobrát ugyancsak láthatjuk, ha a Sziklakápolna felé nézünk: ő erős kézzel harcolt a mi emberi szabadságunkért. Sajgó Szabolcs azt kérte a jelenlévőktől, hogy három hét múlva, az augusztus 20-i Szent Jobb-körmeneten adjanak ezért hálát első szent királyunknak, és ott is olyan vonzóan éljék meg a hitüket, mint itt, a Szabadság hídon. A főcelebráns még a közösség erejére hívta fel a figyelmet, amelynek a forrása mindig maga Isten, a misztérium végtelen teljessége. A szentáldozás latin neve, a communio is közösséget jelent – tette hozzá. Ezután azt kérte, hogy a 13 és fél hónap múlva megrendezendő nagy ünnepre, a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra is készüljenek fel a szentmisén résztvevők, mind egyénileg, mind közösségben. „Aki csak erre jár, kapjon kedvet, hogy közénk tartozzon!” – biztatott.
Katolikus újságíróként nyilván elfogult vagyok az egyházzal kapcsolatban, de ezen a szentmisén egy kicsit tényleg a mennyei Budapestté vált a Szabadság híd. Figyelmesen engedték egymást előre az emberek az áldozásnál; nagyon sokan átadták kényelmes ülőhelyüket a megfáradtaknak; ismeretlen ismerősként fogtuk meg egymás kezét a Miatyánk szavai alatt, amire éppen az e napi evangéliumban tanította tanítványait Jézus. A könyörgésekben fiatalokért, idősekért, betegekért, cigányokért és nem cigányokért, hajléktalanokért és hajlékkal bírókért egyaránt imádkoztunk. Együtt énekeltük türelmesen az énekeket a hosszúra nyúlt áldozás alatt, csodáltuk az Ave Maria éneket és a szentmise után a tárogatón eljátszott Boldogasszony Anyánkat. Megtelt szabadsággal a híd. Úgyhogy csak azzal tudom zárni, amit egy közelemben álló fiatalember kiáltott a mise végén: Juhé!
Agonás Szonja
