Még meg sem száradt a festék a vatikáni államtitkárság levelén, máris elkezdődtek a károgások Erdély-szerte. Az összetartó magyarnak, szokása szerint, a vallásszabadság jegyében, a vérmes nemzetféltés és román-utálat ködébe burkolózva, attól elvakítva semmi sem jó. Az sem, ha a római pápa Erdélybe látogat, az sem, ha épp a csíksomlyói kegyhelyet keresi fel. Mert hát miért sárga, kék és piros a logó, miért menjünk együtt, miért nincs összecsapva a csíksomlyói búcsúval, ugye megint a „csentenárt” akarják ezzel legitimálni, miért nem hagyják, hogy az erdélyi katolikusság is nemzeti egyház legyen, mint a kínai.
Pedig már közgazdász szakemberek is kiszámították, hogy egy olimpia rendezése vagy egy világbajnokság szervezése mennyire előmozdítja a nemzetgazdaságot, a társadalmi kohéziót, micsoda többlet energiákat szabadít fel, mennyire összekovácsolhat egy országot, egy nemzetet. Hát akkor, amikor Jézus Krisztus földi helytartója, a római pápa látogat el személyesen oda, ahol még sosem járt. Ha arra gondolunk, hetente hány államfő, püspöki kar hívja meg őt hazájába, akkor döbbenünk rá: a lassú víz partot mos, Isten a mi imánkat is meghallgatta. Ezer éves ittlétünket, az apostoli királyságot egy római pápa a helyszínen áldja meg és szentesíti, ezzel mintegy evangéliumi távlatba helyezve és küldetésében is lelkesítve.
Még külföldi államfők is ritkán teszik nálunk tiszteletüket, hát akkor hogy ne értékelődne fel, amikor a Vatikán államfője, Szent Péter utóda tisztel meg bennünket. Micsoda lelki erőmű, micsoda felhajtó erő lehet és lesz is, ha nyitott szívvel, imádságos izgalommal, fegyelmezetten és örömmel állunk, illetve megyünk elébe.
Nem ellenőrzésbe jön, nem azért kell készülnünk fogadására, hogy a szebbik arcunkat mutassuk. Inkább azért kell ünneplőbe öltöztetnünk magunkat, mint közösséget, mint Isten katolikus és magyar népét, mert általa a Szentlélek új kincsekkel akar megajándékozni. Többlet energiákat, rejtett tartalékokat akar felszabadítani, amelyekkel életszagúbb, örömtelibb, termékenyebb lesz egyéni és társadalmi életünk egyaránt. A szentatya jelenléte azt akarja kihozni belőlünk, amitől érdemesebb embernek, kereszténynek lenni, ami átíveli a különbözőségeket, átöleli az egymásnak feszülőket, ami Jézus egyetemes szeretetére utal. Hiszen a mennyországban is együtt leszünk: zsidók és arabok, magyarok és románok, fehérek és színes bőrűek egyaránt…
A kilencvenes évek elején a Castel Gandolfói nyaralóból épp felszálló, az azóta szentté avatott II. János Pál pápa helikopterét csak meg-megpillantottam, néhány évre rá azonban Benedek pápa épp a Vatikánvárost hagyta el autókonvojával, amikor megláttam fehér pápai öltözékét egy közeli utcasarokról. Évfolyamtársaimmal pedig huszadik szentelésünket köszöntük meg Istennek Ferenc pápa közelében, de néhány széksor elválasztott tőle a szerdai általános kihallgatáson. Teréz anyával életemben kétszer is szemközt ülhettem és beszélgethettem, – Roger testvérrel és Jean Vanier-el is – ráadásul utóbbival épp Csíksomlyón.
Milyen csodálatos az Úr kegyelme: most Ferenc pápa személyében a szentatya jön el hozzánk, értünk, hogy velünk imádkozzon, megerősítsen kisebbségi, keresztény sorsunkban. Isten ilyen szelíd, de erőteljes jelekkel üzen, hogy úgy a legjobb, ahogy ő akarja. És ő azt akarja, hogy életünk legyen, és bőségben legyen.
Sebestyén Péter marosvásárhelyi plébános
