Szívünk tömjénje

Vízkereszt

0
1557
Fotó: pixabay.com

EVANGÉLIUM

Amikor Heródes király idejében Jézus megszületett a júdeai Betlehemben, íme, napkeletről bölcsek jöttek Jeruzsálembe, és tudakolták: „Hol van a zsidók újszülött királya? Láttuk csillagát napkeleten, és eljöttünk, hogy hódoljunk előtte.” Meghallotta ezt Heródes király és megrémült, s vele egész Jeruzsálem. Összehívatta a főpapokat és a nép írástudóit, és megkérdezte tőlük, hogy hol kell születnie a Messiásnak. 
Azok így válaszoltak: „A júdeai Betlehemben, mert ezt írja a próféta: Te, Betlehem, Júda földje, bizony nem vagy a legkisebb Júda nemzetségei között, mert belőled jő ki a fejedelem, aki pásztora lesz népemnek, Izraelnek.”
Erre Heródes titokban magához hívatta a bölcseket és pontosan megtudakolta tőlük a csillag megjelenésének idejét. Aztán ezzel küldte őket Betlehembe: „Menjetek, tudakozódjatok szorgalmasan a gyermek felől, és ha megtaláljátok, jelentsétek nekem. Én is elmegyek, hogy hódoljak előtte!” Ők pedig, miután meghallgatták a királyt, elindultak. És lám, a csillag, amelyet napkeleten láttak, előttük járt, míg meg nem állapodott a ház fölött, ahol a Gyermek volt. A csillagot meglátva nagyon megörültek. Bementek a házba, és ott látták a Gyermeket anyjával, Máriával. Földre borulva hódoltak előtte, majd kinyitották kincses zsákjaikat és ajándékokat adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát.
Mivel álmukban utasítást kaptak, hogy ne menjenek vissza Heródeshez, más úton tértek vissza országukba.
  (Mt 2,1-12)

„Bementek a házba, és meglátták a gyermeket anyjával, Máriával. Leborultak és hódoltak neki, majd elővették kincseiket s ajándékot adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát” (Mt 2,11).

Az anyaszentegyház egyik legrégibb ünnepe vízkereszt. Latin neve epifánia, azaz istenjelenés. Az első századokban a keresztények ezen a napon ünnepelték Jézusnak mint Istennek a bemutatkozását. Régen keleten ugyanis, ha egy király meglátogatott egy várost, nagy pompával és kísérettel, ezt epifániának, istenjelenésnek mondották. A királyokat isteneknek tartották, s így azt vélték, hogy bennük ők jönnek közéjük… Az első keresztények Jézus megjelenésében, születésében Isten megjelenését ünnepelték a mai napon. Jézus mint az ég és föld Királya jelent meg a földön. Jézusban az Isten jött közénk.

Jézus istensége a napkeleti bölcsek imádásában nyilatkozik meg. A bölcsek képviselték az egész emberiséget a betlehemi jászolnál, és általuk az ember hódol az Istennek; imádja a bölcsőben fekvő isteni kisdedet. Leborultak és hódoltak neki (Mt 2,11). Az egyház ma, mikor odaáll a betlehemi jászolhoz, így szól a gyermek Jézushoz: Mi hittünk és tudjuk, hogy te vagy az Isten Szentje (Jn 6,69). És Istennek járó ajándékot is adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát. Neki adjuk a lelkünk aranyát: az imádást; szívünk tömjénét: a hálaadást és az örök élet mirháját bűneink engesztelését.

1.Jézusnak adjuk lelkünk aranyát: imádásunkat. Azt mondja Szent Máté apostol a napkeleti bölcsekre: Leborultak és hódoltak neki. Ez az első kötelességünk és legnagyobb ajándékunk a jászolban fekvő kisdednek, hogy elismerjük őt Istennek, legfőbb Urunknak és ezáltal elismerjük, hogy egész életünkkel ő rendelkezik, mert Isten adta azt, és így Istené. Amikor a betlehemi jászol mellé letérdelünk, ez annyit jelent, hogy átadjuk magunkat egészen a karácsonyi kisdednek, aki a keresztségben lefoglalta magának az embert az ő élete folytatására… Neki kell átadnunk testünket, lelkünket, életkörülményeinket, hogy ő élhessen ezekben. Aquinói Szent Tamás gyönyörűen fejti ki, hogy miben áll életünk átadása Istennek. Elsősorban a lélek tisztasága fejezi ki Isten tulajdonjogát, hogy kerülünk minden bűnt, mely szembehelyezné az embert Istennel. Másodszor a hűségben való állhatatosság fejezi ki az Istenhez tartozás valóságát. Nem elég tehát csak imádkozni a betlehemi jászolnál, hanem imádni kell az isteni Kisdedet, vagyis úgy átadni az életünket, hogy kiküszöbölünk a lelkünkből minden bűnt, törvénytelenséget, szenvedélyt, bűnös barátságot, mely nem illik Isten gyermekéhez. De még ez sem elég, mert hozzátartozik még az az elhatározás is, hogy minden áldozat árán is hű maradok hozzá, tanításához, törvényeihez, egyházához és édesanyjához, Máriához is. Ezt fejezze ki az imádságunk vízkereszt napján a gyermek Jézus jászolánál, akiben megnyertük az isteni Gondviselés zálogát.

2. De letesszük lábaihoz szívünk tömjénét is: a hálaadást. Nagyon kedves elbeszélés szerint az erények találkoztak egy alkalommal az égben. Ott voltak: az alázatosság, az engedelmesség, a hűség, az irgalom, a jóság és mindezek koronája: a szeretet. Ismerték jól egymást, mert sokszor találkoztak a földön. Az alázatosság sokszor találkozott az irgalommal, az engedelmesség a szeretettel, a hűség a jósággal, sőt többször voltak együtt. Végül megérkezett a találkozóra egy ismeretlen erény: a hála. Nem ismerték. Nem találkoztak vele a földön, csak az égben, mert az emberek szívében nem terem meg a hála. Ez az élet valósága! Belemerül az ember a kapott ajándékba, elfogadja a jótéteményeket, a kegyelmeket, de olyan természetesnek veszi, mintha azzal az Úristen tartoznék az embernek. Nem jut eszébe, hogy megköszönje, meghálálja az Isten atyai szeretetét.

Nekünk, keresztényeknek a hálátlanság mezejéről fel kell emelkedni a hálaadás magaslatára. Amint a tömjén füstje magasba száll az Isten felé, úgy kell ma, vízkereszt ünnepén szívünk hálájának az isteni Kisded felé szállni karácsony szeretetéért, karácsony céljáért és karácsony ajándékáért. Életünk legyen állandó hálaáldozat elsősorban karácsony szeretetéért, mellyel Krisztus szeretett minket.

3. Letesszük végül a karácsonyi jászol mellé életünk mirháját, bűneink engesztelő áldozatát is. Mindnyájan bűnösök vagyunk. Fáj a szívünk, a lelkünk, hogy a szeretet Istenét oly sokszor megbántjuk. Sőt, az ember sokszor megtagadja és eltaszítja magától a végtelen isteni Jóságot és szeretetét. Nagyon sokszor a lelkiismeret fájdalma izgatja az élet csendes óráiban a lelket. Ezt a fájdalmat csak a krisztusi mirhával, a bűnbánat könnyeivel és az irgalom szentségének feloldozásával lehet meggyógyítani.

Az isteni engesztelés oltárára oda kell tennem másodszor a hivatásomat. A hivatásom, az életfeladatom nehézségeit, fájdalmait, keresztjeit, megaláztatásait nem csak a magam, hanem a családom, embertársaim bűneinek jóvátételére.

Engesztelhetjük végül az isteni Kisdedet kötelességeink teljesítésével is. Kötelességeinket sohase emberekért, hanem mindig Istenért végezzük, s így ajánljuk föl engesztelésül a bűnökért. Így a kötelesség soha nem lesz nehéz, hiszen az isteni szeretetből végzett munka mindig édes és mindig könnyű. Az ilyen munka azután nemcsak könnyebb, hanem pontosabb és lelkiismeretesebb is. Isten mindent lát, neki nem lehet elnagyolt munkát adni, ezért az ember törekszik mindig pontosan, sőt a legjobban megtenni kötelességét. A bűnbánat, a hivatás és a kötelesség oltárán tud az ember lelket gyógyító engesztelő áldozatot bemutatni.

Boldog az, aki az imádás, a hálaadás és engesztelés hullámaiban átkarolhatja Krisztust, a kegyelem Istenét. Ámen.

Timár Sándor P. Asztrik OFM

Megjelent a Vasárnap január 6-i számában.