Életünk egyik visszatérő kérdése: „Mit tegyünk?” Ez a kérdés egészen hozzánk tapad és hangulatunktól, érzéseinktől függetlenül mindannyiszor előbújik, amikor nem akarunk megrekedni egy adott élethelyzetben. Különösen amikor látjuk a mellettünk élő ember vívódásait és szeretnénk gondoskodásunkkal mellé szegődni. Azonban az élet egyik felejthetetlen finomsága: hogy ne rutinosan, ne a látszat kedvéért és ne csupán az önigazolás iróniájáért segítsünk, hanem a csend jóságába kapaszkodva, a mellette való kitartás szívósságával legyünk jelen. És ez az élő hit, amely nem rekedt meg az önigazolás hüllőségében, nem is kirekesztő a változást akarókkal szemben, hanem érti és tudja, hogy az életnek nem a bezárt, begyakorolt igazmondásokhoz van köze, hanem a növekedéshez.
Mit tegyünk? Azt érzékelem, hogy sokszor nem kell annál többet tennünk, mint amit a Szent Család tett: egyszerűen jelen lenni a másik számára, és nem engedni a külső bizalmatlanság rákfenéjének. Ezért ne ámítsd önmagad az ünnepre készülve akár drága holmik utáni törtetéssel, mert annak újdonsága rövid idő alatt megfakul, de a szíved hangja akkor is megmarad valaki lelkében, amikor a szádnak gyenge vagy egyáltalán nem lesz hangja.
Nem karácsony az, ha szép a lakásod, de összetört az otthonod; nem karácsony az, ha van pénzed ajándékra, de nincs feltétel nélküli bizalmad; nem karácsony az, ha ott vagy a templomban, de szavaid szétrágják a legtisztább jó szándékot is a másik emberben; és egyáltalán nem karácsony az, ha ünnepelsz, de az egészből hiányzik az értünk emberré lett Isten, akinek gyengéd szeretetében megérezzük a hit balzsamának jó illatát az életünkben.
Bilibók Géza
Megjelent a Vasárnap 2018/52-es számában.
