Hányszor használta a kedves olvasó az elmúlt hónapban ezt a fordulatot? Hányszor hallotta? Hányszor hallotta prédikációban? Hányszor használta fel (szent)beszédében? Egyszer? Ötször? Soha?
A médiában dolgozva az ember olvas, hall, lát olyan dolgokat, mondatokat, gondolatokat, amelyeket – amennyiben nem esik interdikció alá az említett passzus – vagy átír, vagy töröl. Persze, a szerző ezt nem szereti, mert ő dolgozott a szöveggel, ő alkotta a mondatokat, és ő írta bele azokat a szép, hangzatos fordulatokat (például az említettet is). „Ezeknek semmi sem jó”, gondolhatja ilyenkor, sőt, még azt is, hogy ő ezeknek többé nem ír… De némiképp eltértem a témától.
Szóval, mennyi is volt az annyi?
Azt ugyanis nehezen hiszem, hogy ha az olvasó nem alkalmazta, de nem is hallotta, olvasta volna bár egyszer az elmúlt hónapban. Főleg, hogy itt az advent, és bejegyzésről bejegyzésre vándorol a roráték hirdetése, nemegyszer ezzel a felhanggal: rohanó világunkban csendesedjünk el…
Ugye, milyen kényelmes azt mondani, hogy a világ rohan? Ugye, mennyire jó, hogy mi csak szegény áldozatai vagyunk a világnak, akik kínlódnak a rohanásban? Ugye, mennyire jó, hogy mi aztán, nem-nem, soha nem vagyunk részesei a rohanásnak, illetve ha mégis, akkor csak a körülmények miatt, mert ez a csúnya, gonosz világ arra ösztökél, hogy… és minden gyorsan kell, azonnal, rohanvást, mi meg csak ehhez igazodunk.
Ugye, mennyire jó ez a póz?
Merthogy póz. Önátverés. Ráadásul jó masszív. És jól hangzik.
De nem. Nem a világnak vagyunk áldozatai, hanem saját magunknak. A világ mit sem változott, bár előszeretettel mondjuk ennek ellenkezőjét. A világ ugyanaz. Az emberek változnak benne, az életstílus, az időhöz, egymáshoz, Istenhez való viszony(ulás)unk. De a világ maradt az, ami volt. Egy szelíd létező.
Kár rákenni gyarlóságainkat.
