Van valami különös ellentmondás abban, ahogyan mi, emberek ma élünk. Miközben soha nem volt ennyi lehetőségünk a változtatásra, talán soha nem voltunk ennyire nyugtalanok sem. Ha valami nehézzé válik, továbbállunk: ha egy kapcsolat nem úgy működik, ahogy szeretnénk, keresünk egy másikat. Ha megununk egy ruhát, eszközt, házat, kutyát, akkor lecseréljük. Néha azt nevezzük szabadságnak, hogy mindig valami újat, valami mást választhatunk.
A változtatás lehetősége valóban a szabadság jele? De vajon a sok lehetőség közelebb visz-e önmagunkhoz?
Szent Benedek Regulája egy olyan szót állít elénk, amely első hallásra nagyon idegenül hangzik: stabilitas, vagyis állhatatosság, megmaradás. A bencés szerzetes nemcsak Istennek és egy életformának kötelezi el magát, hanem egy konkrét helyhez és közösséghez is. Megígéri, hogy ott marad abban a monostorban, ahova belépett.
Van-e értelme napjainkban stabilitásról beszélni, amikor a migrációk korát éljük? Az emberek biztonságuk és megélhetésük érdekében otthagyják otthonaikat, kultúrájukat, háborúk elől menekülnek, vagy éppen más földrészen keresik párjukat. De vannak, akik egyéb érdekek vagy ideológiák mentén kerekednek fel. Nemrégiben figyeltem fel arra az aplikációra, ami abban „segít”, hogy „beazonosítsa” azt a helyet, ahol biztosan boldogan élhetünk.
De nekünk nem csak vélt szabadságra, hanem elsősorban gyökerekre van szükségünk: nyelvi, etnikai, kulturális, családi, vallási gyökerekre.
A pszichológiai tapasztalat azt mutatja, hogy önmagunkat nem légüres térben fedezzük fel. Kapcsolatokban, történetekben, otthonérzést adó helyeken és ismétlődő tapasztalatokban formálódik az identitásunk. Ahhoz, hogy valami igazán mélyen kialakuljon bennünk, időre van szükség. Aki mindig továbbmegy, annak lehet, hogy sok élménye lesz, de kevés tapasztalata arról, mit jelent valamiben elmélyedni, valami mellett hosszú időn keresztül kitartani. A mélység időt igényel!
Szent Benedek a gyökértelenség veszélyét a gyrovagus, a folyton vándorló szerzetes alakjával szemlélteti. A girovágusok olyan szerzetesek, akik monostorról monostorra vándoroltak. Benedek nem egyszerűen a helyváltoztatást bírálja, hanem azt az életformát, amelyben az ember sehol sem tud igazán megérkezni.
A stabilitás azonban nem jelent mozdulatlanságot, vagy azt, hogy semmin sem lehet változtatni. Inkább azt, hogy vannak dolgok, amelyekhez hűségesek maradunk akkor is, amikor az már nem olyan könnyű. A stabilitás tulajdonképpen a hűség gyakorlása.
És ezen a ponton kapcsolódik össze a stabilitas és a pax. A béke nem azt jelenti, hogy nincs konfliktus. Nem is azt, hogy mindig nyugodtnak érezzük magunkat. A bencés gondolkodásban a béke inkább rendezett egyetértés: egy belső rend, amelyben lassan a helyére kerülnek a dolgok. Ehhez pedig idő kell.
A bencés lelkiségben a béke nem jelent csendet, hanem inkább a rendezettség harmóniáját. Az tud békét árasztani maga körül, aki maga is megharcolta a béke állapotát, aki stabilan benne marad a saját maga démonjaival való harcaiban.
A béke a szív szeretetéből, az aktív elfogadásból és befogadásból fakad, és az ebből fakadó feszültségből és a benne való megmaradásból. Mert a béke nem ott kezdődik, amikor végre körülöttünk minden rendezett és csendes lesz, hanem ott, amikor mi magunk megtanulunk ott és benne maradni – kerüljön, amibe kerül.
Kérdezzük meg önmagunktól:
– Melyek azok a kapcsolatok, értékek, döntések, amelyekhez akkor is hűségesek akarunk lenni, amikor már nem adnak azonnali örömöt?
– Megmaradunk-e az imában, amikor az nem ad kellemes érzéseket?
– Benne maradunk-e azokban a kapcsolatokban, ahol nézeteltéréseink vannak?
Homa Ildikó SSS
Az írás megjelent a Vasárnap 2026/44. számában.
