Orvos vagy gyógyszerész helyett végül a teológiát választotta, és hamar megtapasztalta, hogy jó helyen van. TÓTH JÓZSEF ALPÁR, a BBTE Római Katolikus Teológia Karának doktorandusza és oktatója számára a teológia nemcsak kutatási terület, hanem olyan kapaszkodó is, amely segít „folyamatosan építkezni”. Az interjú első részében pályaválasztásáról, az apokrif iratok iránti érdeklődéséről, valamint a tanítás első éveinek tapasztalatairól beszélgettünk.
Kérlek, röviden mutatkozz be! Milyen út vezetett Kolozsvárig, a teológiára?
2018-ban végeztem Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Kollégium természettudományok osztályában. De még mielőtt érettségire került volna sor, nagy fejtörést okozott nekem a későbbi egyetem- és pályaválasztás. Tekintve, hogy milyen profilú osztályban voltam, szüleim arra bátorítottak, hogy orvosi vagy gyógyszerészi szakirányt válasszak magamnak. Ennek még csak a gondolatát sem szerettem, nem tudtam elképzelni magamat orvosként/gyógyszerészként a későbbiekben úgy, hogy még boldognak is mondhassam magam mellette. Éveken keresztül, amikor el-elgondolkodtam, hogy majd valamerre kellene folytatni iskola után, több lehetőség is beugrott, de nagyon sokszor a tanári pályánál horgonyoztak le a gondolataim. Így próbáltam ennél maradni. Viszont a következő kérdés már az volt: milyen szakos tanár is legyek? Ezért vettem sorra a tantárgyakat, és leszűkítettem azokra, melyeket szerettem: matek, fizika, esetleg magyar. Ezek még úgy 11. osztály végén voltak opciók számomra. Majd 12. osztályra bővült a kör (hogy miért és hogyan, arról talán egy másik helyen és másik alkalommal mesélek), bekerült immár a teológia is. De dönteni még mindig nem tudtam. Időközben viszont értesültem arról, hogy a teológia kar felvételijén van olyan „kedvezmény”, hogy vizsga nélkül bejuthat 10-es felvételi jeggyel az, aki XI–XII. osztályban országos hittanolimpián I., II. vagy III. helyet ér el. Arra emlékszem nagyon jól és tisztán, hogy egy alkalommal imában egy ilyen merészet mondtam Istennek: „Hogyha te azt akarod, hogy én teológiát tanuljak, akkor el is intézed a bejutásomat.” Most pedig pár hónapot ugorva a történetben: sikerült országos harmadik helyet elérnem. Tehát a jó Isten a rá vonatkozó részt betartotta, szóval már csak az én részem volt hátra: sikeres érettségi vizsga után beiratkozni a teológia karra. Még egy annyi hozzátartozik ehhez a részhez, hogy amikor bejelentettem szüleimnek, hogy én végül inkább teológiára megyek, nem igazán repdestek az örömtől, de természetesen nem próbáltak meg lebeszélni erről. Sőt az egyetem megkezdése után, ahogy látták, hogy megtaláltam a helyemet, és hogy mennyire lelkesedtem a teológia tanulásáért, ők is lelkesebben, nagyobb örömmel támogattak mindenben és bátorítottak a továbbiakban. Sőt, támogatnak azóta is minden döntésemben. Szóval köszönet nekik ilyen módon is!
Elsőévesként a teológiával párhuzamosan újságírást is tanultál. Mikor fogalmazódott meg benned, hogy nem ez a te utad és nem folytatod tovább?
Az azért kissé túlzó kifejezés, hogy újságírást is „tanultam”. Bár az igaz, hogy beiratkoztam újságírás szakra is a teológia mellett. Sőt még az is igaz, hogy elmentem az ottani évnyitó ünnepségre, amit követően volt egy eligazítás szakonként. Már amúgy jó pár éve ennek, szóval sok mindenre nem is emlékszem – egyet kivéve: arra az érzésre, amivel ott jelen voltam, és amivel onnan eljöttem. Ugyanaznap este volt a teológia karon is az évnyitó. Teljesen más volt, egészen más érzésekkel jöttem el onnan, hiszen annak ellenére, hogy szinte senkit nem ismertem, a megszólítottság és az otthonra találás érzésével jöttem el, ami épp eléggé ellentétes volt az aznapi első évnyitós élményeimmel. Ehhez jön még hozzá az is, hogy másnap, kedden reggel 9 órától volt életem első teológiás kurzusa: Bevezetés az Ószövetségbe. Igazából meg sem tudom fogalmazni pontosan, hogy milyen hatással volt rám, de valami olyasmiként kellene elképzelni, mint amikor életedben legelőször megkóstolod a számodra abszolút kedvenc édességet: többet akarsz, és nem érdekel más. Kissé így voltam én is a teológiával: az első egy-két hétben már el is döntöttem, hogy többet akarok, és nem érdekel más, mint a teológia.
Eddigi kutatásaidat az apokrif irodalmi alkotásokról írtad, jelenleg is Jakab evangéliumát kutatod. Miért pont az apokrifek érdekelnek különösen?
Kicsit nehéz megmondani: valahogy úgy alakult, hogy mindig az apokrifekhez tértem vissza: életem első szemináriumi dolgozatát az ószövetségi apokrifekről írtam. Azért választottam azt, mert valami teljesen új volt számomra, hiszen addig csak annyit tudtam, hogy léteznek olyan írások, amik nem kerültek bele a Szentírásba, de nagyon hasonlók a kánoni könyvekhez. És elég nehéz is volt szakirodalmat találnom a témához (legalábbis elsőéves zöldfülűként mindenképp nagy kihívás volt). Majd másodéven volt egy kora keresztény irodalom tárgyunk, amelynek keretén belül előadáson részletesebben is tanulhattunk, beszélhettünk az újszövetségi apokrifekről, míg szemináriumon az apokrif evangéliumokat választottam témámnak, így ismételten az apokrifekkel kezdtem foglalkozni. Ekkor olvastam el először a Jakab-protoevangéliumot, akkor egy kedves és ájtatos „mesének” tűnt. De nyilván sokkal több ennél, hiszen azóta nagyon sokszor elolvastam, mivel licencdolgozatomban is azzal foglalkoztam, és ahogyan említetted, jelenleg is azt kutatom. Számomra azért érdekesek az apokrif iratok (és különösen a Jakab-protoevangélium), mert mindegyik olyan, mint egy tükör. Csak éppen annyi különbséggel, hogy ha belenézel, akkor nem magadat látod viszont, hanem azt a kort vagy annak a kornak a hitéleti (akár mondhatni: kezdeti teológiai) lenyomatát, amelyben írták ezeket. Gondoljunk csak a Pál és Tekla cselekedeteire, melyben ún. akvárius eucharisztia ünneplésével találkozhatunk, ami szorosan köthető az enkratitákhoz, így róluk tart egy bizonyos tükröt számunkra ez az írás.
A szentírástudomány/teológia beható tanulmányozása mennyiben határozta meg a hited fejlődését?
Őszintén megmondva, úgy érzem, hogy még elég távol állok attól, amit a szentírástudomány/teológia beható tanulmányozásának lehet nevezni. Én csak törekedek arra, hogy tanulmányozzam, befogadjam, és azokat a kis szellemi rácsodálkozásokat továbbadjam, melyek közben meglepnek engem is. De hogy a hitemre milyen hatással volt, azt tudnám mondani, hogy hasonlóan működött, mint a kötőanyag vagy vakolóanyag építkezésekkor: segít összetartani az egymáshoz önmagukban alapból instabilan kapcsolódó darabokat. Hogy jobban érthető legyen: magamról azt szoktam tartani, hogy nekem „racionális hitem” van – olyan értelemben, hogy szeretem és törekszem megérteni a hitemből azt, amit lehetséges is megérteni. Így a teológia, a szentírástudomány segítségemre van, hogy folyamatosan építkezni tudjak. Bár mivel a hit nem minden része ésszel felfogható és megérthető, ekkor jön be az Istenre való hagyatkozás kötőanyaga az épület szerkezetébe.
Mielőtt doktorandusz lettél volna, egy évet tanítottál Háromszéken. Milyen tapasztalatokat hozol innen? Milyen volt a katedra másik oldalán?
Igen, egy évet tanítottam otthon. Heti 11 órám volt, tehát valamivel több, mint az akkori félnorma. És teljes pályakezdőként, akinek minden új volt, épp elég is volt ennyi szerintem, hiszen rengeteg mindent kellett megtanulnom. Szóval ahhoz, hogy kipróbáljam magam vallástanárként, jó volt ez az egy év ennyi órával. És hát nem volt könnyű, főleg az eleje. Az első és legnagyobb kihívást (a versenyvizsga után) az év eleji papírmunka, adminisztratív tevékenységek jelentették. Ezen kívül pedig, ami már inkább a tanítás részét illeti, sok félelem volt bennem: Elég leszek-e? Elfogadnak-e? Hallgatnak-e rám? Tudunk-e együttműködni? De lassan alakulgatott az egész valahogy, és sikerült túljutnom ezeken a kezdeti félelmeken. Fontos volt megtanulnom, hogy sok esetben nekem is alkalmazkodnom kell, és hogy bármennyire is nem szeretem a megtervezetlen dolgokat, olykor becsúsznak ilyenek, s ha úgy látom, úgy érzem, hogy a diákoknak épp abban a pillanatban másra van fogékonyságuk, másra van szükségük, nem pedig az általam előre elkészítettekre, akkor legyek annyira rugalmas, hogy lemondjak a nekem kényelmet és biztonságot nyújtó kész „anyagról”.
Szabadidődben aktívan részt veszel a sepsiszentgyörgyi Szent József-plébánia pasztorációjában, különösen a bérmálkozók felkészítésében. Egészen pontosan milyen feladataid vannak, milyen világiként aktívan bekapcsolódni egy plébánia életébe?
Leginkább az ifjúsági pasztorációban próbálok tevékenykedni otthon – már amennyire az időm és a távolság ezt engedi. Valóban, az elmúlt tanévben időm nagy részét a bérmálkozókkal való foglalkozás tette ki: ugyanis tavaly ősztől bérmálási felkészítő indult a plébániánkon, ahol kb. 80 bérmálkozót kísért tíz önkéntes öt kiscsoportban – így mindegyik csoportnak volt két felnőtt vezetője/kísérője. Ebből a tíz önkéntesből pedig valóban én voltam az egyik. Ez pedig azt jelentette, hogy minden péntek este otthon kellett lennem – vagyis nem éppen azt, hogy „kellett”, hanem inkább: otthon akartam lenni, hogy időmből tudjak ajándékozni azon személyeknek, akiknek a kísérését vállaltam tavaly októbertől. Zsúfolt, nehéz, sokszor fárasztó időszak volt ez. Főleg, hogy a karon ettől az évtől megkértek, hogy nem tartanám-e az egzegézis szemináriumokat is, amit amúgy szívesen vállaltam. Csak hát ez azt jelentette, hogy akkor ismét egy újabb tantárgyból kell készülnöm hétről hétre, témáról témára. Emiatt pedig valahogy így néztek ki a heteim idén áprilisig: minden vasárnap/hétfőn felmentem Kolozsvárra, majd általában péntek dél körül indultam haza Szentgyörgyre, ahol egy kis harapnivaló és egy gyors zuhanyzás után mentem tovább a plébániára. Olykor még arra sem volt időm, hogy minden héten előre készüljek a péntek esti felkészítős témáinkra, így amíg gyűltek a fiatalok, addig próbáltam meg belelesni a Youcat-bérmakönyvbe egy-egy fiatal fogadása és pár apró, hogylétükre irányuló kérdés közepette. Bármennyire is munkával és fáradalmakkal teli időszak volt, mégis nagyon produktívnak éltem meg ezt a közel hét hónapot, hiszen mintegy „rá voltam kényszerítve” (a szó legnemesebb értelmében persze), hogy amikor azt éreztem, nincs erőm, nem tudom csinálni, nincs elég időm mindenre, akkor mégis lelkesen folytatni tudjam. És minden fáradalom ellenére őszintén azt tudom mondani, hogy rengeteget kaptam a fiataloktól, s bízva a Szentlélek működésében, remélem, hogy sikerült nekem is adnom valamit a fiataloknak. És tudod, hogyha valakit vagy valakiket kísértél életük egy szakaszán, akkor a formális elengedést követően is kíséred őket – még ha ők nem is tudnak erről, még ha nem is látható, de ott van: amikor véletlenül észreveszed valamelyiket egy diáknapos videón, amikor hallod, hogy másikuk ügyeskedett egyik fellépésén, vagy amikor viszontlátod őket akár csak a ballagási tablóikon, vagy tudod, hogy épp érettségiznek, akkor számomra elkerülhetetlen, hogy ne mosolyodjam el magamban, hálát adva értük, és legalább imában próbálva mellettük maradni.Amúgy meg a bérmálási felkészítőn kívül a plébániánk ifjúsági csoportjával is foglalkozom. Bár mostanában elég keveset, hiszen tavasz óta keveset voltam otthon. Van egy kisebb csapatunk a mindenkori káplán vezetésével, akikkel együtt szoktunk táborokat, kirándulásokat, lelki napokat szervezni a heti rendszerességű ifialkalmakon túl.
A doktorival párhuzamosan már második éve tanítasz a BBTE Római Katolikus Teológia Karán. Jövőre végez az első évfolyam, akiket tanítottál. Véleményed szerint miben más az egyetemen történő oktatás, tanár-diák viszony, mint az iskolai?
Tulajdonképpen a doktori tanulmányaimnak köszönhető, hogy szemináriumokat tarthatok a karon, és hát összehasonlíthatatlan az iskolai hitoktatással. Nem azért, mert hogy annyival inkább jobb lenne, vagy annyival jobban szeretném ezt, hanem mert számomra annyira más. Teljesen más miatt szeretem mindkettőt. De az egyetemi oktatásnál maradva: különösen az okoz örömet számomra, hogy a hallgatók már egy bizonyos alaptudással érkeznek, valóban érdekli őket a teológia valamelyik része (még ha nem is föltétlenül a biblikus tárgyak). Tehát itt nem az van, hogy a szülők eldöntötték, hogy neked vallásórára kell járnod, s akkor unott, érdektelen fejeket látok a szemináriumokon (bár témától függően azért így is elkapok olykor egy-egy unott arckifejezést), hanem érezni azt, hogy gondolkodnak és kritikusan állnak hozzá egy-egy témához, ami rettentően fontos. A hallgatókkal (és ugyanúgy a diákokkal) való viszony számomra nagyon fontos: mindig próbálok törekedni arra, hogy érezzék: megszólítható vagyok. Én például soha nem mertem kérdezni olyan tanáraimtól az iskolában, akikhez nem tudtam kapcsolódni, akiket zárkózottnak éreztem. Így ismerős számomra az az érzés, amikor ott motoszkál benned egy kérdés, amit vagy nem értesz, vagy amit jobban meg akarsz érteni, de nem mered kimondani, mert vagy félsz a tanártól, vagy amúgy sem lenne ideje rád, vagy nem azon a hullámhosszon tud magyarázni, amin te képes vagy felfogni, így csendesen hazamész azzal a kérdéssel magadban, ami idővel elhalványul, s így elhalványul a tárgy iránti érdeklődésed is. Emiatt próbálok törekedni arra, hogy ezt a megszólíthatóságot érezzék és éljenek vele, még akkor is, ha nem mindig tudok minden kérdésre válaszolni – de hát velük (veletek) együtt tanulok én is folyamatosan. És a megszólíthatóság mellett a barátiságot is érezzék valamilyen szinten, hogy olykor azt is tudják és merjék elmondani, ha valami nekik nem megfelelő, ha valamit soknak éreznek, hátha közösen dolgozva tudunk változtatni ezen.
Miért érdemes ma valakinek doktori tanulmányokat folytatni teológiából? Ha eligazítást kellene adnod egy elsőéves doktorandusznak, mit tanácsolnál neki? Egyáltalán hogyan lehet bekerülni egy doktori iskolába? Hogyan kell elképzelni egy doktorandusz mindennapjait?
Az első kérdést olykor én is felteszem magamnak: miért érdemes doktorálnom azon kívül, hogy érdekel, amivel foglalkozom, és hogy szeretem a témámat? Igazából erre mindenkinek magától kell rájönnie, hiszen szerintem ahány doktori disszertáció, annyi motiváció.
Egy doktorandusz mindennapjaival kapcsolatosan ismét azt tudom mondani, hogy nagyon különböző tud lenni. Egyesek rengeteget utaznak, külföldön kutatnak és kapcsolatokat építenek, míg mások otthonülősebbek (mint például én). Azt fontos tudni, hogy megfelelő időbeosztás mellett sok egyéb apró tevékenység is belefér a kutatás és írás mellé (bár én sokszor küzdök ezzel is). De talán a leglényegesebb: valóban szeresd azt a témát, amit választasz, mert az elkövetkező három-négy évedben azzal kelsz és azzal fekszel – és valóban: szerintem az is fontos, hogy ne teljen úgy el nap (még ha nem is sikerül minden nap olvasni vagy írni), hogy legalább nem gondolsz a témádra, egy olyan kérdésre, ahol elakadtál, ami éppen jobban foglalkoztat. A lényeg, hogy ne ess ki belőle! Még akkor sem, amikor a hátad közepére sem kívánnád az egészet egy nehezebb periódusodban – mert bizony lesznek ilyen alkalmak. Ezért fontos, hogy valóban szeresd, amit választottál!
Hogyan képzeled el a jövődet tíz év múlva? Egyetemi környezetben, közoktatásban? Itthon, esetleg szerencsét próbálnál külföldön is?
Nem nagyon szeretem az ilyen kérdéseket. Sokszor még arra sem tudnék válaszolni, hogy egy fél év múlva hogyan képzelném el a jövőmet. De azért természetesen van néhány alap „elvárás” a tíz évvel idősebb önmagammal szemben: sikeresen fejezzem be a tanulmányaimat, őrizzem meg a lelkesedésemet mind a tudományok, mind a szolgálat területén, és talán a legfontosabb: őrizzem meg azt, aki vagyok, aki törekszem lenni.
Mit viszel magaddal a teológiáról?
Szerintem az előbbi kérdésekre válaszolva mindent elmondtam már. Többek között erre a kérdésre a válasz is benne rejlik a korábbiakban: azt, aki lehetek, aki vagyok.
Kérdezett: Major Barna Péter
