Világunk egyre inkább a felszín, az alakoskodás és a külsőségek színpadává válik. A város utcáin sétálva, az üveg mögött ragyogó kirakatok csábítják a tekintetet: minden tiszta, valamennyi részletében kimunkált és fényes. De hányszor gondolunk bele: vajon mi rejtőzik a ragyogó üvegtábla mögött? És ami még fontosabb: hányszor válik a saját életünk is egyetlen nagy, gondosan elrendezett kirakattá?
Keresztényként is néha kísértést érzek arra, hogy a látszatnak éljek. Ilyenkor a „kirakat” már nemcsak az üzletek ablakát jelenti, hanem a közösségi médiában felcsillantott tökéletes pillanatokat, a szomszédok felé vetített hibátlan családi képet, a munkám elismeréséért folytatott hajszát, sőt, néha még a külsőségekben kinyilvánított, felszínes vallásosságot is. Milyen könnyen pazaroljuk az energiánkat arra, hogy a külvilág szemében kifogástalanok, sikeresek és boldogok lehessünk! Milyen észrevétlenül építünk falakat magunk köré, csak hogy elrejtsük gyengeségeinket, félelmeinket és gyarlóságainkat!
Ez a folytonos megfelelni vágyás súlyos teher a léleknek. Különösen igaz ez arra a kérdésre, amely szinte elválaszthatatlanul belénk ivódott az idők során: „Mit szólnak majd mások?” Hányszor hallottam ezt a mondatot gyermekkoromban, s hányszor kaptam magam azon felnőttként is, hogy döntéseimet nem a belső meggyőződésem vagy a Szentlélek csendes intése, hanem az emberi ítéletek tette határozza meg.
Nemrégiben bukkantam rá egy gondolatébresztő kérdésre, amely mélyen megérintette a lelkemet, s ami pontosan rávilágított erre a hiábavaló küzdelemre: „Kérdem azoktól, akik egész életüket úgy élték le, hogy »Mit szólnak majd az emberek?«, végül is mit szóltak?” Tegyük fel újra ezt a kérdést, s válaszoljunk rá a lehető legőszintébben. Magam is feltettem, s ébresztőként hatott rám. Szembeállított az igazsággal: bármennyit is fáradozzam, bármilyen csillogóra is csiszoljam a magam kirakatát, a külvilág tetszését soha nem nyerhetem el teljesen. Az emberek kegye puszta délibáb: aki ma az éljenzésükre épít, holnap a romjain ébred. Ha az életemet a mások által állított mérce szerint élem, elveszítem a szabadságomat, és ahelyett, hogy Isten megváltott gyermekeként léteznék, az emberi elvárások rabszolgájává válok.
Magam is sokszor estem a látszat csapdájába. Emlékszem egy vasárnapi szentmisére, amikor különösen ügyeltem arra, hogy a legszebb ruhámban jelenjek meg a templomban. A figyelmemet nem a liturgia szentségére irányítottam, hanem arra, hogy vajon mit gondolnak rólam a hívek, elég jámbornak, példamutatónak és buzgónak látszom-e. Majd egy másik szentmisében a pap pontosan arról az ószövetségi igéről prédikált, amikor az Úr így szól Sámuel prófétához: „Az ember a külsőt nézi, az Úr azonban a szívet.” (1Sám 16,7) Abban a pillanatban mély szégyen, ugyanakkor megtisztító felismerés járt át. Ráébredtem, hogy miközben a külső kirakatot rendezgettem, a belső templomom – a lelkem – elhanyagolt volt. Szentgyónáskor értettem meg, hogy Isten nem a kimért tartást vagy a megrendezett mosolyt kereste bennem, hanem a töredékes, gyónásra és kegyelemre szoruló szívet. Az Oltáriszentségben jelen lévő Krisztus nem a kirakatomnak adta önmagát, hanem a valódi, esendő önvalómnak.
Szent Ágoston pontosan fogalmazta meg ezt a lelki szomjúságot, amely az egyik legkedvesebb idézetemmé vált: „Nyugtalan a szívünk, amíg meg nem nyugszik Tebenned.” Szívünk nyugtalanságát és a belső ürességet nem tudja betölteni a világ tapsa vagy a fényesre csiszolt látszat. Rájöttem, nem az számít, hogy a világ mit mond rólam, hanem az, hogy Isten kinek lát engem.
Ebben bízva vált ezen berögződött, már-már beteges megfelelési kényszerem áldássá, amikor is annak láncai egyszerre lehulltak. Közelmúltbeli kórházi tartózkodásom alatt családon kívüli személyek, lelkemhez mégis oly közel álló testvérek látogattak meg, hatalmas meglepetést, ugyanakkor valódi örömöt okozva. Műtétemet követően természetesen olyan állapotban találtak, amelyben annakelőtte mégcsak elképzelni sem mertem volna, hogy bárkit is fogadni fogok: mosdatlanul, fésületlenül, sápadtan, s a makulátlan kirakat kedvéért hozzáteszem, hogy az éjjeliszekrényen lévő dolgaim is összevissza hevervén… de mindez mit sem érdekelt, egyedül a látogatók megnyugtató derűt és lankadatlan reményt hozó társasága volt a lényeg. Igaz keresztény mivoltukból eredően tudtam, hogy ha elfogadtak akkor, amikor jó erőnek örvendtem, ugyanúgy felkeresnek, ha egy mosolyon kívül semmit sem adhatok, csupán a gyengeségeimmel, magatehetetlenségemmel, esendőségeimmel felvértezett „meztelen” önmagamat, hisz nem a kirakat a lényeg, hanem a testvériség, az az őszinte, feltétel nélküli szeretet, amely életkörülményektől teljesen függetlenül egybeköt minket.
Ma már tudom: amikor az ima csendjében vagy a gyónás szentségében megállok az Úr előtt, a szomszédok, a munkatársak és az elvárások mind odakint maradnak. Egyedül vagyok a Teremtőmmel. Az Ő irgalma és kegyelme nem feltételekhez kötött, és nem igényli a díszes csomagolást. Elé léphetek sebeimmel, hibáimmal és kísértéseimmel együtt, mert Krisztus a megváltó szeretetét a valóságomnak adta, nem a kirakatomnak.
Amikor életem alkonyán visszatekintek majd földi pályámra, már nem az fog számítani, hányan tartottak tökéletesnek vagy sikeresnek. Ami igazán számít majd: tudtam-e tisztán, alázattal szeretni? Hű tudtam-e maradni Istenhez, az Egyház tanításához és felebarátaimhoz? Képes voltam-e vigaszt nyújtani a rászorulóknak? Együttérző tudtam-e lenni mások fájdalmában, gyászában, örömében és jólétében? Képes voltam-e továbbadni Krisztus fényének akár csak egy kis nyalábját is?
Szeretném végleg elengedni a mások véleményéhez való görcsös ragaszkodást. Nap mint nap tanulom, hogyan tisztítsam meg a szívemet a megfelelési kényszer porától, és hogyan formáljam az életemet kirakat helyett az Úr csendes lakóhelyévé, az ima és a felebaráti szeretet hajlékává. Mert a világ csillogása elmúlik, de az Isten előtt szeretetben végigjárt út elnyeri az örök élet jutalmát.
Csákay Zoltán
