Egy olyan online alkalmon találkoztam Hildebrand Erzsébettel, amelyet daganatos betegségben szenvedő vagy abból kigyógyult személyek számára szervezett Zelma testvérünk Csíkszeredában. Már akkor megfogott személyének kisugárzása, majd később örömmel láttam az új élet születését családjában. Az élet és halál témája, az érzelmi letisztulás feladata napi szinten előkerül terápiás munkámban, ezért is tartottam fontosnak, hogy Erzsébet története mindenkihez eljusson. Az ő története legyen a mi inspirációnk, az élet Ura pedig bátorítson és erősítsen minket minden nehéz döntéshelyzetünkben.
Mit tart fontosnak elmondani magáról?
Hildebrand Erzsébet vagyok, Gyimesközéplokon születtem és Madéfalván nőttem fel. A szüleim nagyon egyszerű emberek voltak. Tizenhárman vagyunk testvérek. Én nem jártam általános iskolába, így a tanulmányaimat 16 éves koromban kezdtem bepótolni, olyan ismereteket szerezni, amelyek másoknak már régen megvoltak. 17 évesen pincérnőként kezdtem dolgozni, 15 éven keresztül. Közben elvégeztem a középiskolát. Ma fodrásznőként dolgozom. 21 éve vagyok házas, és van három csodálatos gyermekünk: az első 21, a második 18 éves, és a kis csodám 9 hónapos.
Egy daganatos betegek számára szervezett csoportban találkoztunk először. Ön is átment egy ilyen folyamaton. Milyen élethelyzetben érte a diagnózis? Mire emlékszik a legélénkebben abból a napból? Mi volt az első gondolata?
Harmincéves voltam, amikor fürdés közben egy kicsi csomót fedeztem fel a jobb mellemben. Először félelmet, de reményt is éreztem, hogy biztosan nincs baj. Gyorsan orvoshoz mentem és ki is operálták, de később kiderült, hogy nem lett volna szabad hozzányúlni így… A pontos diagnózist 2015. december 31-én kaptam a kezembe. Arra emlékszem, hogy átjárta a testem minden porcikáját a rettegés. Nem tudtam, hogy mit jelent az a kifejezés, hogy „szövettan” vagy hogy „onkológia”. Szilveszter napja volt. Együtt töltöttem azt a napot a gyerekeimmel, sokkos állapotba kerültem, és végtelenül féltem. Azóta újra és újra átélem egy részét annak az érzésnek minden szilveszter éjszakán. Az volt életem leghosszabb éjjele…
Mi bizonyult a legnehezebbnek a betegség során: a fizikai fájdalom, a bizonytalanság, vagy valami egészen más?
Nekem nagyon nehéz és fájdalmas gyermekkorom volt. Megéltem azt, hogy „nem kellesz, gond vagy”, megéltem a nélkülözést, minden olyanban, ami másnak természetes. Megéltem az éhség mélységét, megéltem a gyermekkori molesztálást, többször is, ami olyan nyomokat hagyott bennem, amiket mostanra tudtam kicsit megszelídíteni. Sokat szégyelltem magam azért, mert nem tudtam írni, olvasni. Ezek és más történések megalapozták az édesanyámmal való kapcsolatomat. Az amúgy is gyenge lelkiállapotomra rájött ez a súlyos betegség. Egy daganatos betegség kimenetelét senki sem tudja meghatározni. Ezért nekem a lelki fele volt a legnehezebb. Nagyon erős volt a haragom, éles és romboló. Jogosan haragudtam, úgy éreztem, de már az életemet fenyegette, és azoknak az életét, akiknek szükségük van rám és nagyon szeretnek.
Volt olyan pillanat, amikor úgy érezte, hogy feladná a küzdelmet?
Nem. Egy pillanat sem volt, amikor azt éreztem volna, hogy feladnám. Nagyon szeretem az életemet, és szeretek élni. Sok jó ember vett körül ebben az időben is. A legnagyobb emberi segítségem a férjem és a mostani családom. És aki megtartott: az a jó Isten!
Megváltozott a kapcsolata Istennel? A keresztény hitben az újrakezdés mindig a feltámadás fényében jelenik meg. Volt-e olyan pillanat, amikor ezt a saját életében is megtapasztalta? Tudott-e hinni abban, hogy a szenvedésnek lehet értelme? Ha igen, milyen értelemben? Hogyan változott az imádsága a betegség előtt és után?
Igen, sokat változott Istennel a kapcsolatom, például kérem, hogy segítsen a nehéz helyzetekben, hálát adok a sikerekért, és mindenben őt keresem. Megtapasztaltam azt, hogy a megbocsátás felszabadít és könnyebbé teszi a lelkemet. Tudok hinni abban, hogy a szenvedésnek van értelme. Édesanyámat nekem kellett gondoznom élete utolsó szakaszában, és az ő szenvedése adott értelmet annak, hogy milyen szép a megbocsátás, elengedni a sérelmeket, és szeretettel fordulni a másikhoz.
Mikor érezte, hogy nem csak túlélte a betegséget, hanem új élet kezdődik?
A kezelések folyamán már tudtam, hogy valami megváltozott. Életemben először meg akartam bocsátani. Megbocsátani olyan embereknek, akik kihasználták a védtelenségemet kislánykoromban, és azoknak, akik ezt hagyták. Új életet akartam! Habár tőlem senki sem kért bocsánatot, én mégis meg akartam bocsátani, és ezt hívom én isteni gondoskodásnak. Volt egy csodálatos orvosom, aki már sajnos nem él. Azt mondta nekem, hogy van olyan ember, aki meghal, és úgysem bocsát meg. Én nem akartam ez az ember lenni!
Hogyan született meg önökben a döntés, hogy még egy gyermeket vállalnak? Járt-e félelemmel ez a döntés? Mit jelentett önnek a várandósság a betegség után? Hogyan élte meg gyermeke születését? Más volt-e ez az öröm, mint korábban?
Egy ideje élt bennem a vágy, hogy legyen még gyermekem. Én a gyermekkorom miatt nem tudtam megélni az anyaságomat. Alig húszévesen szültem meg az első gyermekemet. Sok lelki sérülést hordoztam magamban, ami nem engedte a tudatos megélését annak az időszaknak. Amikor már nagyobbak voltak a gyerekeim, és én is túl voltam a betegség súlyosabb részén, újra előjött a gyerekkérdés. Szerettem volna újra átélni és jobban csinálni. Beszéltünk róla, de azt mondták, hogy amíg tart a kezelés, nem szabad. Hét évig tartott a kezelés. Egyre csak erősödött bennem a vágy még egy gyermek után. Közben megbetegedett a testvérem és meg is halt, amíg őt kísértem, sokat tanultam magamról és a családunkról. Megtapasztaltam, hogy milyen törékeny az élet, és nincs végtelen idő. Közben jártam rendszeres szűrésekre, és velem minden rendben volt. Így megszületett a döntés bennünk, hogy jöhet még egy gyermek, ha Isten is úgy akarja. 2025. január végén meghalt az orvosom, ami annyira összetört, hogy el kellett menjek innen egy kicsit. Elmentünk Egyiptomba, és megmásztam a Sínai-hegyet.
Ott a hegyen, ami csodálatos, egyik percben nagyon hideg van, és a másik percben a nap gyönyörűen beragyogja a tájat, ott beszéltem Istennel arról, hogy készen állok és jöhet a gyermek, ha jónak látja. Ezek után egy hónap múlva várandós lettem. Csodának éltem meg! Újrakezdést jelentett a várandósság. A várandósságom első felében megbetegedett az édesanyám, tőle búcsúztam, és közben vártam az új élet érkezését. A kislányom születését csodának éltem meg. Tudatosan készültem rá. Nehéz szülés volt, végül császár lett, komplikációk adódtak és lépni kellett. Egy egészséges, csodaszép kislányunk született. Végtelenül hálásak vagyunk érte a jó Istennek! A gyermekágyi időszak számomra gyógyulás, minden percét szeretettel és hálával élem meg. Fél mellel tápláltam 7 hónapos koráig. Minden etetés maga a csoda. Az éjszakák, amikor mindenki alszik és csend van, akkor tudom mélyen megélni ezt a végtelen szeretetet.
Hogyan élte meg a betegségét a házastársa? Mit tanult együtt a család ebből az időszakból? A gyermekei mit tudnak erről a történetről? Beszélnek róla?
A férjem egy stabil ember, életem egyetlen biztos emberi pontja. Végig mellettem volt, és egyszer sem láttam reménytelennek és erőtlennek. Egy erős év után ki tudta mondani azt is, hogy segítség kell neki is, mert elfáradt. A gyermekeim nem sokat érzékeltek, látszólag, mert nem sokat beszéltünk otthon erről. A látványos eseményeket, mint például a hajhullás, a műtétek miatti távollétet kellett átbeszélni, hogy ne legyen olyan drasztikus. Később beszéltem velük a betegségről, arról, hogy milyen áldás, hogy vagyunk egymásnak. Ezzel egyetértenek.
Ha találkozna azzal az emberrel, aki a diagnózis előtt volt, mit mondana neki?
Azt, hogy semmi sem véletlen, hogy Isten irgalmas, a lelki béke minden haragunknál, sérelemnél fontosabb. Azt is elmondanám, hogy nem számít, honnan jövünk és mit nem kaptunk meg, teljesen tökéletesek vagyunk Isten számára. Nem az emberek és a körülményeink döntik el, hogy meddig élünk, csakis Isten!
Mi az, amit a betegség elvett, és mi az, amit bármilyen meglepő is, de adott?
Elvett egy csomó időt, amit a gyerekeimmel tölthettem volna. Elvette az egyik mellemet. De ennél sokkal többet adott. Mélyebb hitet, emberismeretet, tisztább gondolkodást, az életet jobban megbecsülöm! Értékesnek tartom az időt! Megértést mások iránt. Jobb embernek tartom magam. Köszönöm!
Homa Ildikó sss
Az írás megjelent a Vasárnap 2026/39. számában.
