Gyimesbükkben, a Krisztus Szent Teste és Vére tiszteletére épült templom felszentelésének 50., valamint az alapkőletételének 100. évfordulóját ünnepelték. Az október 18-án tartott püspöki szentmisén az 1976-ban született, jelenleg 50 évesekkel karöltve adtak hálát és mondtak köszönetet Istennek, az elődöknek, a templomépítőknek. A templom nemcsak kőből épült, hanem hitből, kitartásból és áldozatból, és ma is akkor él igazán, ha élő kövek töltik meg – hangzott el az ünnepi misén.
Száz évvel ezelőtt, 1926-ban, György Lajos esperes-plébános idején tették le templom alapkövét. Csaknem fél évszázadig várt az alap arra, hogy falak emelkedjenek rá, a nagy templom reményét nem adták fel a gyimesiek. Végül Dani Gergely esperes-plébános idején, a diktatúra nehéz éveiben, sok küzdelem és áldozat árán alig három év alatt felépült a templom, amelyet 1976. október 17-én Jakab Antal püspök szentelt fel Krisztus Szent Teste és Vére tiszteletére.
„A múlt értékeit a jelen pillanaton keresztül éltetjük, és kézből kézbe adjuk át a jövőnek. Hálaadással fordulunk a bennünket élettel és értékekkel megajándékozó Istenünkhöz, és további áldását kérjük a kapott talentumok kamatoztatásához. Istennel csodálatos az ittlétünk, ezért a Tőle kapott szeretetben, örömben és békében akarunk élni és alkotni, mert élni jó, élni szép a Gyimesekben! A templom az otthonunk, Isten biztonságot és békét adó háza. A nyugalom szigete, a lelki feltöltődés, a pihenés és az öröm oázisa. Olyan közösséget összekovácsoló műhely, amely a testvéri együttlét és a lelki gyógyulás meleg otthona számunkra” – ekképp hívta hálát adni Salamon József gyimesbükki plébános híveit, paptestvéreit az ünnepi szentmisére.
A jó Isten nagy ajándéka
Kerekes László gyulafehérvári segédpüspök szentbeszédében kiemelte, hogy a jó Istennek nagy ajándéka, hogy együtt ünnepelhetnek a település megalakulásának 400., a templom alapkő letételének 100., illetve felszentelésének 50. évfordulóján, ugyanakkor köszöntötte az egyházközséghez tartozó híveket, illetve az 50 éveseket is.
„Ilyenkor a szívünk tele van hálával a jó Isten iránt, hogy annyi mindennel elhalmozott bennünket, megőrizte egyházközségünket, megőrizte templomunkat, megőrizte közösségünket, megőrzött bennünket, mindannyiunkat. Gyermekkori emlékeim között szerepel, valamikor a 70-es évek közepén, úgy 72-73-ban, először láttam egy fekete-fehér fotót, amire föl volt írva, hogy a gyimesbükki római katolikus templom modellje. Akkor még nem tudtam hol van Gyimesbükk, nem is tudtam, hogy milyen lesz majd a templom, ami építési folyamatban volt, és amit 1976-ban szenteltek fel. Gyermekkori emlékeim között szerepel ez az epizód, és jó Istennek a nagy kegyelme, hogy most együtt ünnepelhetünk, a templom fennállásának, felszentelésének az 50. évfordulóján” – osztotta meg gyerekkori élményét Kerekes László püspök.
Váljunk élő kövekből épített templommá!
„Valahányszor eljövünk a templomba, elgondolkodunk. Legszebben maga a Szentírás fejezi ki a mi kérésünket és óhajunkat. A zsoltáros, amikor látja a jeruzsálemi templomot és megtapasztalja Istennek a jelenlétét – 26. zsoltárban olvashatjuk – így imádkozik: „csak egyet kértem az Úrtól, egy a vágyam, hogy az Úr házában lakjam életem minden napján”. (…) Valószínű, hogy a híveknek, a lelkipásztoroknak, idős atyáknak sok szép emléke van arról, hogy hogyan épült ez a templom. Lehet, hogy sokat tudnának mondani az idősek, akik itt voltak, akár fizikai munkával, akár másképpen segítettek a templomépítésben. Fontos a templomunk! Mi is itt meg tudjuk tapasztalni Istennek a jelenlétét. Jézus Krisztus számára is fontos volt, hiszen ott találták meg a templomban, amikor 12 évesen vállalta, hogy ott marad a bölcsek között. Fontos volt, szerette a templomot, az Ő atyjának a házát. Számunkra is, de azt hiszem, az 50 évesek számára is nagyon fontos, hogy itt kezdődött az ő életük, nem fizikai, hanem lelki életük, ahol megkeresztelték, ahol szentségekhez járultak, ahol vasárnapról vasárnapra részt vettek a szentmiséken, de életük bármely pillanatában, amikor idevezérelte őket a Szentlélek, megtapasztalták, hogy jó Isten házában lenni” – fogalmazott a püspök. Ezt követően az élő kövekből épült templom fontosságát emelte ki: „A belső megújulás fontos, amivel élő kövekké tudunk válni magában a templomban. Mi magunk vagyunk és kell legyünk Isten temploma. Ha nincs megbocsátás, nincs szeretet, nincs testvéri összetartozás, akkor a templom csak múzeum lehet számunkra, mert az Atyát lélekben és igazságban kell imádni. Isten olyan imádókat vár, akik őt lélekben és igazságban imádják.”
„A templom számunkra az a hely, ahol megtapasztaljuk Istennek a jelenlétét, ahol találkozunk Istennel. Ezért fontos számunkra maga a templom, és azt kérjük Istentől, hogy alakítson bennünket itt a templomban, hogy lélekben és imádságban tudjuk őt imádni, lélekben és nem azzal a megszokással, ahogyan szoktuk mondani olykor az imádságunkat, hanem tudatosan szívből Istenre figyelve tudjunk imádkozni és igazságban tudjuk őt imádni. Valahányszor meghalljuk az Ő szent igéjét, akkor tudjuk, hogy tőle van, tudjuk, hogy Ő üzen a Szentírás által” – fogalmazott a püspök, hozzátéve, hogy nemcsak a templomért, hanem azokért is hálásnak kell lenni, akik a templomot felépítették, akik imádkoztak érte, akik segítették, akik megálmodták, de a jövőbeli közösségért is, hogy mint élő kövek tudjanak eggyé épülni. „Imádkozzunk, hogy újra és újra tudjuk ráirányítani lelkünk frekvenciáit Isten jóságos frekvenciáira, és imádkozzunk, ahogyan a zsoltáros imádkozott: csak egyet kértem az Úrtól, egy a vágyam, hogy az Úr házában lakjam életem minden napján.”
Hála és köszönet
„Gyimesek a létét Gyulafehérvárnak, az érsekségnek, püspökségünknek köszönheti” – indította köszönő beszédét Salamon József plébános. Mint mondta, hálával tartoznak Majláth püspöknek, aki többször is megfordult barátjánál, György Lajos plébánosnál, sokszor misézett, bérmált és bátorította a híveket. „Nagyon nagy hálával vagyunk Márton Áron püspök iránt is, aki, amikor ide először ellátogatott, mint püspök, György Lajos hasra vágta magát és megcsókolta a cipőjét – a Domus Históriának a feljegyzése. Azt mondják, hogy nevetségesnek tűnhetett, de György Lajos részéről ez teljesen természetes volt, elfogadott és valóban nagyon megható pillanat. A gyimesieknek büszkeség, hogy ’49-ben mellé álltak, Csíksomlyóra kísérték a Szűzanyához, aki oltalmába vette, és a börtönéveiben is erősítette, vigasztalta. Hálával vagyunk Jakab Antal püspök iránt is, aki örömmel és lelkesedéssel mutatta be 50 évvel ezelőtt itt a legszentebb áldozatot és adta át a szolgálatra a közösségnek a templomot. Ő fogalmazta meg: ez a templomszentelés nemcsak a gyimesieknek, hanem az egész egyházmegyénknek a sikertörténete” – fogalmazott Salamon József, majd köszönettel és hálával emlékezett a későbbi főpásztorokra, illetve a jelenlegi egyházi vezetőknek is köszönetet mondott. A világi és egyházi előljáróknak, vendégeknek, a szolgálatot vállaló híveknek, fiataloknak, ministránsoknak, a gyulafehérvári kántoriskolásoknak, mind-mind köszönetet mondott Salamon József plébános, majd agapéra hívta az ünneplőket és mintegy zárszóként üzent az egész Gyimes völgyieknek: Ne hagyjátok a hiteteket!
Az alábbiakban a gyimesbükki Mester Arnold gondolatai olvashatók:
Egy templom, amely száz éve őrzi a hitet – jubileumi megemlékezés
Vannak helyek, amelyekhez az ember egész életében visszatér. Nem feltétlenül azért, mert mindig ott él, hanem mert valami láthatatlan, mégis elszakíthatatlan kötelék fűzi hozzájuk. Ilyen hely a szülőföld, a szülői ház, a temető csendje, és mindenekelőtt a templom, amelynek harang szava gyermekkorunk emlékeit, családunk történetét és közösségünk lelkét hordozza. Gyimesbükkben, a hegyek ölelésében áll az Úr Szent Teste és Vére tiszteletére szentelt templom. Falai nem csupán téglából épültek: bennük ott él az elődök hite, az imádságok csendje, az ünnepek öröme és a nehéz időkben elmondott könyörgések reménye. Ez a templom nem egyszerűen egy épület a faluban. Találkozási pont ég és föld között, a közösség lelki otthona, ahol nemzedékek adták tovább egymásnak hitüket. Gyimesbükk első temploma, a Kontumácban álló, Nagyboldogasszony tiszteletére felszentelt templom 1764-től egészen 1974-ig szolgálta a falu népét. Ekkor kezdődött el az új, nagytemplom építése. Bár az alapkövet már 1926-ban letették, György Lajos esperes-plébános idejében, a munkálatok csak 48 évvel később folytatódtak. Talán kevesen gondolták akkor, hogy az alapba helyezett kövek egy olyan történet kezdetét jelentik, amely száz év múltán is összegyűjti majd a közösséget. Az alapozás egyúttal jelképpé is vált: a hit olyan alap, amelyre akkor is lehet építeni, amikor a jövő még bizonytalannak látszik. Évtizedekkel később új fejezet kezdődött. Dani Gergely esperesplébános idején, 1974 és 1976 között felépült a ma is álló templom. A munka nem csupán építkezés volt, hanem a kitartás, az áldozatvállalás és a közös akarat próbája is. Minden tégla, minden elvégzett munka és minden segítő kéz közelebb vitte a közösséget ahhoz a naphoz, amikor az új templom végre betölthette hivatását. 1976. október 17-én, vasárnap került sor a templom felszentelésére. A korabeli beszámoló szerint az időjárás zord volt, a szél szinte hasította az embert, mégis hatalmas tömeg gyűlt össze az ünnepre. A szertartást Jakab Antal segédpüspök vezette, nyolcvanöt pap jelenlétében. Sokan még a templomba sem fértek be. Mindez azt bizonyította, hogy a templom jelentősége messze túlmutat a falain: az emberek szívében már jóval a felszentelés előtt otthonra talált. Most, száz évvel az alapkőletétel és ötven évvel a felszentelés után ismét ünnepel a közösség. Ez a kettős jubileumi alkalom nem csupán a múltról szól. Arról is, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, és mit szeretnénk továbbadni azoknak, akik utánunk következnek. Hiszen egy templom történetét nemcsak az építés évei írják, hanem azok az emberi sorsok is, amelyek oltára előtt találkoztak Istennel. Hány gyermek lépte át először félénken a templom küszöbét? Hány fiatal állt itt elsőáldozása vagy bérmálása napján? Hány pár fogadott örök hűséget egymásnak? Mennyi öröm, fájdalom, remény és hála fér el egyetlen templom történetében! A falak talán nem beszélnek, de a harangok minden kondulásukkal emlékeztetnek arra, hogy semmi sem vész el abból, amit hittel és szeretettel élünk meg. A szülőföldjétől távol kerülő ember számára különösen ismerős ez az érzés. Bármerre sodorjon bennünket az élet, vannak hangok, képek és helyek, amelyek mindig hazahívnak. Egy templom tornya, az oltár fénye, az ismerős énekek és a harangszó mind azt üzenik: van hová visszatérnünk. A gyimesbükki Úr Szent Teste és Vére tiszteletére szentelt templom száz éve őrzi a hit alapjainak emlékét, és ötven éve viseli a felszentelt szentély méltóságát. Jubileumi alkalom a hálaadásra az elődökért, az építőkért, a lelkipásztorokért és mindazokért, akik munkájukkal, imádságukkal vagy egyszerű, csendes jelenlétükkel hozzájárultak fennmaradásához. Legyen ez az ünnep nemcsak visszatekintés, hanem ígéret is: a templom ajtaja a következő nemzedékek előtt is maradjon nyitva, harangja tovább hirdesse a hit örömhírét, falai között pedig még sokáig találjon otthonra a közösség. Mert bármerre is sodorjon bennünket az élet, a szívünk mélyén mindig ott marad a szülőfalu, az otthon, a templom és a harangszó, amely gyermekkorunk óta kísér bennünket. Amikor száz év távlatából visszatekintünk az alapkőletételre, és ötven év múltán felidézzük a templom felszentelését, nemcsak a múltat látjuk, hanem mindazokat is, akiknek hite, szeretete és áldozata lehetővé tette, hogy ma is itt álljon. Mert a templom falai egyszer talán megöregednek, de az a hit és szeretet, amelyre épültek, addig él tovább, amíg lesz, aki hazatér, imádkozik, és továbbadja az örökséget.
Fotók: Krisztus Szent Teste és Vére Plébánia – Gyimesbükk
