A temesvári Szépszeretet zarándokcsoport szeptember 19-én Dévára látogatott, ahol a lelki feltöltődést és közösségi együttlétet kínáló nap során a résztvevők a Páduai Szent Antal-templom történetével is megismerkedtek, majd Bánpatakon a Zoe kertjét is felkeresték. Az alábbiakban Czank Vivien beszámolóját olvashatják.
A Szépszeretet zarándokcsoport tagjai a dévái Szent Antal-templomba látogattak. A szentmisét Fülöp Zsombor plébános mutatta be, aki korábban több alkalommal is elkísérte a közösséget lelki vezetőként. A találkozás ezúttal is túlmutatott egy templomlátogatáson: az ige, a közös imádság és a szeretetteljes vendéglátás olyan magot helyezett a résztvevők szívébe, amelyet most mindenkinek a hétköznapokban kell tovább őriznie és gondoznia. A szentmise előtt a plébános röviden bemutatta Déva katolikus múltját és a templom történetét. Elmondta, hogy a város vallási öröksége szorosan összefonódik a ferences rend szolgálatával, valamint az otthonukat elhagyni kényszerült katolikus közösségek sorsával. A dévai ferencesek története a hit és az újjáéledés csodás példája, amely két templom köré fonódik:
- A Nagyboldogasszony ferences templom és kolostor (1724): A török elől menekülő bolgár katolikusok építették. A kommunizmus alatt elnéptelenedett, és az 1970-es árvíz romba döntötte. A végső pusztulástól Böjte Csaba ferences szerzetes mentette meg, aki 1992-ben itt alapította meg a nehéz sorsú gyermekeket segítő, ma is működő Dévai Szent Ferenc Alapítványt.
- A Páduai Szent Antal-templom (1940): A városba betelepülő bukovinai székelyek részére épült a ferencesek segítségével. A közösség folyamatosan szépítette, míg végül 2020-ban egy modern, teljesen megújult templomként szentelték fel újra.
Megható volt arra gondolnunk, hogy ezek a templomok nem csupán téglából és kőből épültek. Olyan emberek hite, reménye és áldozata emelte őket, akik idegenben is otthont, közösséget és kapaszkodót kerestek. Napjainkban a templomban magyar és román nyelven egyaránt mutatnak be szentmiséket, falai között a két közösség együtt éli meg és őrzi katolikus hitét, szép példáját adva az összetartozásnak és a testvéri szeretetnek.
A prédikáció egyik első és legfontosabb mondata így hangzott: a zarándok nem látogató. A látogató az, aki csak körülnéz, benyomásokat gyűjt, majd hazatér. A zarándok azonban keres valamit. Azért indul útnak, hogy kiszakadjon a mindennapok megszokott rendjéből, elcsendesedjen, és teret engedjen Istennek. Külső útja belső úttá válik: nemcsak kilométereket tesz meg, hanem közelebb szeretne kerülni ahhoz, aki hívta őt. Ezt a belső utat különös szépséggel világította meg a szentmise olvasmánya. Szent Pál apostol a korintusiakhoz írt első levelében a földbe hulló mag képével beszél a feltámadás titkáról. Amit elvetnek, annak előbb meg kell halnia, hogy új életre kelhessen: romlásra vetik el, de romlatlanságban támad fel; erőtlenségben vetik el, de erőben támad fel. A földi ember alakját magunkon hordozzuk, de Krisztusban a mennyei ember alakját is magunkra ölthetjük. A mag képe folytatódott az evangéliumban, a magvetőről szóló példabeszédben. Jézus példabeszédében ugyanaz a mag különböző talajokra hull: útfélre, köves helyre, tövisek közé és jó földbe. A mag Isten igéje, a talaj pedig az ember szíve és élete. Az ige mindenkihez elérkezik, a termés mégsem automatikus. Attól függ, hogyan fogadjuk, adunk-e neki gyökeret, megvédjük-e a mindennapok taposásától, a kísértések szárazságától és az élet gondjainak töviseitől: „Uram, engedem-e, hogy valamit elvess bennem?”
A prédikáció személyes kérdéssé tette az evangéliumot: milyen föld az én szívem, milyen talaj az életem? Könnyű megérintődni egy zarándoklaton, könnyű nyitottnak és lelkesnek lenni, amikor a közösség együtt imádkozik, énekel és figyel. Az igazi próba akkor kezdődik, amikor hazaérkezünk. Mi történik az elvetett maggal a megszokott feladatok, a fáradtság, a gondok és a sietség között? Kap-e csendet, időt és figyelmet, vagy lassan újra elfojtják a tövisek? Istennek nem pillanatnyi lelkesedésre van szüksége, hanem olyan szívre, amelyben ott maradhat. A zarándoklat kegyelme nem csupán a templomban átélt szép érzés, hanem meghívás a kitartásra. A jó földbe hullott mag azokban hoz termést, akik jó és erényes szívvel hallgatják az igét, megőrzik, és állhatatosságban élnek belőle. A keresztény élet valódi gyümölcsei sokszor csendben, lassan érlelődnek. A mag nem egyik pillanatról a másikra lesz kalász. A földben sokáig láthatatlanul történik a változás: gyökeret ereszt, erősödik, áttöri a földet, majd növekedni kezd.
Zsombor atya arra hívta fel a figyelmet, hogy a lelki életben is meg kell tanulnunk várni. Tudunk-e türelmesek lenni, amíg Isten dolgozik bennünk? El tudjuk-e fogadni, hogy a kegyelem hatása nem mindig azonnal látható?
Sok kérdés kísérhette haza a zarándokokat. Mit vetett el bennem Isten ezen a napon? Egy mondatot, amelyhez később vissza kell térnem? Egy döntést, amelyhez bátorságot kell gyűjtenem? A megbocsátás vágyát, egy régen halogatott beszélgetés szükségét, nagyobb figyelmet a családom iránt, vagy új bizalmat egy nehéz élethelyzetben? Nem kell rögtön látni a teljes termést. Elég, ha felismerjük a magot, hazavisszük, és hűségesen gondozzuk. Ebben találkozik Szent Pál tanítása és a magvetőről szóló evangélium. Az elvetett mag eltűnik a földben, de nem vész el; új élet hordozója lesz. Aki Krisztusra bízza önmagát, az reménnyel nézhet a láthatatlan folyamatokra, sőt a halálra is. Isten a romlandóból romolhatatlant, az erőtlenségből erőt, a kicsiny magból bőséges termést képes fakasztani.
A zarándoklat igazi értéke ezért nem csak abban mérhető, amit útközben átéltünk. A zarándoklat maga is mag: Isten elveti bennünk, mi pedig hazavisszük, hogy a hétköznapok földjében növekedjék tovább. A zarándokút véget ér, de a lelki út folytatódik. A templomi csendből otthoni türelemnek, a közös imádságból hűségnek, a hallott igéből konkrét szeretetnek kell születnie. Talán éppen ez a zarándok legfontosabb feladata hazatérés után: nem őrizheti meg pusztán emlékként az átélt kegyelmet. Engednie kell, hogy az alakítsa a döntéseit, a szavait és az emberi kapcsolatait. A jó föld nem egyszerűen meghallgatja az igét, hanem megtartja. A terméshez pedig állhatatosság kell: újra és újra visszatérni ahhoz, amit Isten az úton a szívünkre helyezett. Köszönjük a szép, tanító és lélekemelő szavakat.
A szentmise után a plébánián agapé várt. A közös asztal öröme szépen folytatta az oltár körül megélteket: a zarándokok nemcsak lelki táplálékot kaptak, hanem megtapasztalhatták a figyelmes vendéglátás és a testvéri együttlét örömét is. Zsombor atya a csoportvezetőnknek egy kézzel faragott keresztet ajándékozott. Kérését is az ajándék mellé helyezte. Ha a közösség bármely tagja vagy családja testi, lelki vagy más nehézséggel szembesül, ha fájdalmas, bizonytalan időszakon megy keresztül, a kereszt jusson el hozzá, és maradjon nála addig, amíg különösen szüksége van megerősítésre. A kereszt így nem csupán egy szép emléktárgy lett, amikor egyik otthonból a másikba kerül, azt üzeni: a szenvedésben senki nincs egyedül. A testvérek gondolnak rá, imádkoznak érte, és vele együtt hordozzák terhét. A kereszt nem a nehézség hiányát ígéri, hanem azt, hogy Krisztus velünk marad a nehézségben, és a közösség szeretetén keresztül is erőt ad. Szintén ajándékba kaptuk Zsók Béla: Visszaemlékezések a templom építésére című könyvét és egy Szent Antalt a gyermek Jézussal ábrázoló szentképet is.
A lelki program után közös ebéddel folytatódott a napunk, ezután ismét útnak indultunk, hogy megcsodáljuk Bánpatak különleges látványosságát, az I Giardini di Zoe, vagyis a Zoe kertet. A toszkán hangulatot idéző kertet Giovanni Salvatelli olasz üzletember álmodta meg és alakította ki, nevét pedig leány unokájáról, Zoéról kapta. A nagyközönség előtt 2018-ban megnyitott kert mára Hunyad megye egyik kedvelt látványosságává vált. A gondosan nyírt sövények, a szabályos formákba rendezett növények, a színes virágok, a díszfák, a szökőkutak és a gyönyörű kődíszek különleges harmóniát alkotnak. Sétánk közben úgy érezhettük, mintha egy rövid időre Erdélyből egy romantikus olasz kertbe érkeztünk volna. Örömmel fedeztük fel a kert szebbnél szebb részleteit, gyönyörködtünk a természet és az emberi alkotómunka találkozásában, miközben természetesen sok közös fénykép is készült. Ez a békés, szépséggel teli hely méltó folytatása és kedves lezárása volt tartalmas zarándoknapunknak.
Hálás szívvel mondunk köszönetet csoportvezetőnknek, Káfony Máriának, a mi Babinknak, aki – mint mindig – ezúttal is nagy szeretettel és gondoskodással szervezte meg számunkra ezt a tartalmas utat. Idei utolsó zarándoklatunk méltó lezárása lett egy szép és kegyelmekben gazdag esztendőnek, sok helyre eljuthattunk, együtt imádkozhattunk, lelkileg gazdagodhattunk, új élményeket gyűjthettünk, és közösségként is közelebb kerülhettünk egymáshoz.
Forrás: temesvári egyházmegye
