A filozófia felől érkezett az irodalomba, útját azonban nem a megszokott módon járta be: versei előtt a moldvai csángó falvak világáról írt, a gyermekirodalom pedig csak később vált alkotói munkájának részévé. SZÁVA CSANÁD Csíkszeredában született író, költő és műfordító két évig Lábnyikban tanított magyar nyelvet, ahol maga is sokat tanult egy olyan közösségtől, amelyről korábban keveset tudott. Munkásságában azóta is egymás mellett van jelen a vers, a próza, a fordítás és a gyermekirodalom. Vele többek között arról beszélgettem, hogyan hatott a filozófia a gondolkodására, mit adott neki a moldvai tapasztalat, miért nem tekinti másodlagos műfajnak a gyermekirodalmat, és mitől válhat egy mese valóban időtállóvá.
Filozófiát tanultál az egyetemen, most íróként, költőként éled hivatásod. Hogyan alakult át ez a folyamat?
Amikor el kellett döntenem, milyen egyetemre menjek, két lehetőség között vacilláltam: a filológia és a filozófia között. Mindkettő nagyon érdekelt, de a középiskolai tapasztalataim alapján attól tartottam, hogy ha kötelezően kellene irodalommal foglalkoznom, az idővel csökkentené a lelkesedésemet iránta. Ugyanakkor úgy éreztem, hogy a filozófiát önállóan sokkal nehezebb lenne művelni, ezért végül ezt választottam, az irodalmat pedig meghagytam olyasminek, amivel a saját utamon foglalkozhatok. Így alakult. Az egyetem elvégzése után még hosszú évek teltek el, mire publikálni kezdtem, tehát viszonylag későn léptem be az irodalmi életbe. A filozófia viszont megmaradt az életem részeként: ma is olvasok filozófiai műveket, foglalkoztat ez a terület, sőt nagyon érdekel. Inkább az időhiány az, ami miatt egy kissé háttérbe szorult.
Költőként, íróként és műfordítóként is tevékenykedsz. Melyik szerep áll hozzád a legközelebb?
Az én fejemben ezek a szerepek egymást kiegészítik, és nagyjából egyformán fontosak. Ha valaki komolyan veszi például a versírást, akkor szerintem tájékozódnia kell más nyelvű költészetek irányába is, és ha már olvasott, beleásta magát azokba a nyelvekbe, amiket ismer, akkor valahol természetes, hogy fordít is. Lehet, hogy ez bizonyos értelemben kötelező kellene legyen a költők számára: hogy fordítsanak más nyelvekből.
Én úgy gondolom, hogy aki verset tud írni, nagy valószínűséggel prózát is tud írni. Ezek különböző műfajok, ahogy a versen belül is van szabadvers és szonett: ha szonettet tudok írni, akkor valószínűleg szabadverset is, és fordítva. Legalábbis én úgy gondolom, hogy ezt is be kell vállalni. A próza más irányból közelít meg dolgokat, mint a vers, és aki nekiáll verset írni, annak szerintem a másik irányból is meg kell néznie, vagyis prózából is meg kell közelítenie bizonyos dolgokat.
A gyerekirodalom pedig szerintem egyáltalán nem másodlagos műfaj, nem valamiféle kiegészítő dolog. Nagyon komoly készségek kellenek hozzá, főleg azért, mert amikor gyerekirodalmat írok, akkor konkrét, sőt még szigorúbb műfaji elvárások vannak: az ember egy meghatározott korosztálynak írja a mesét. Nagyon oda kell figyelni arra, hogy a befogadás szempontjából hogyan van megírva. Ilyen szempontból ez egy másik műfaj, és szerintem nagyon fontos.
Nekem a gyerekkorom óta megmaradt ez az érdeklődés. Gyerekként elkezdtem olvasni a gyerekirodalmat, de később, amikor már nem voltam gyerek, akkor is olvastam. Tanítottam is, úgyhogy ez valahogy életben maradt: érdekelt, hogy mi kerül a gyerekek kezébe, mit viszek el nekik. Ez az érdeklődés tehát állandó maradt, és nemcsak befogadóként, hanem íróként is foglalkoztatott.
De ha így vesszük sorba, nálam a gyerekirodalom volt a legutolsó. Általában az emberek költőként kezdenek, utána prózaírók lesznek, és így tovább. Nálam nem így volt. Mielőtt verseket publikáltam volna, irodalmi jellegű non-fictionnek nevezhető szövegeket írtam a moldvai tapasztalataimról, és csak utána jött a vers, mármint publikációs szinten. A gyerekirodalom pedig legutolsóként érkezett. Ebből utólag talán azt is ki lehet következtetni, hogy ehhez kellett a legtöbb készséget megtalálnom.
Moldvai tapasztalat – te ott tanítottál? Milyen volt ez a tapasztalat számodra?
Igen, egy moldvai csángó faluban, Lábnyikban tanítottam két évig. Azelőtt ott egyáltalán nem oktattak magyar nyelvet. Egy kollégámmal mi voltunk az elsők, aztán ő később már nem tanított ott, így ezt a két évet nagyrészt egyedül töltöttem a faluban.
Számomra ez a tapasztalat meghatározó volt. Ez abból is látszik, hogy azóta már sok év telt el, de nagyon sokszor mesélek róla, és mindig előkerül valahogy, ha egy nagyobb beszélgetés van. Nagyon sokat jelentett nekem, hiszen amikor odamentem, nagyon keveset tudtam a csángókról és erről az egész világról. Nagyon sokat fejlődtem én is ezáltal, és a gyerekektől, akiket tanítottam, valamint az ott élő emberektől is rengeteget tanultam. Úgyhogy ez meghatározó élmény lett számomra.
Az is fontos tapasztalat volt, hogy sikerült elérni azt, amiért odamentünk. Az volt a cél, hogy az iskolában vezessék be a magyar nyelvet tantárgyként, és ez sikerült. Amikor eljöttem, már tantárgyként tanították, én is ezt tanítottam az iskolában, és azóta is tanulják a gyerekek Lábnyikban. A moldvai csángó falvakban, ahol van magyar oktatás, a gyerekek továbbra is román tannyelvű iskolába járnak, de van magyar anyanyelv tantárgyuk, választható tárgyként. Az iskolán kívül is tanulnak magyarul. Úgyhogy ez azóta is így működik Lábnyikban, amióta ott voltam.
Kicsit visszakanyarodva a gyermekirodalomhoz, mit tanulhat egy felnőtt a gyermekirodalomból?
Hát nekem egyrészt mint műfaj számít nagy kihívásnak. Ahogy az előbb is említettem, a műfaji megkötöttség szempontjából is, ugyanakkor éppen az tetszik nagyon ebben a műfajban, hogy egy bizonyos irányba, ahogy például a mesében lehet, teljesen elengedhetem a fantáziámat, és ebből olyan dolgokat hozhatok ki, amelyeknek van egy sajátos jellege. Legalábbis ezt remélem.
A gyerekektől pedig konkrétabban azt lehet tanulni, hogy létezik egy sajátos gyermeki szemszög, ami biztosan fontos, ha az ember gyerekirodalmat ír. Ez egyrészt kihívás, másrészt viszont én nagyon szeretem, hogy ezt bele lehet tenni a mesébe, lehet vele játszani, és hogy én ezt meg tudom csinálni. Van egy lehetőség arra, hogy gyermeki szemszögből nézzem a dolgokat, és szerintem ez nagyon jó a gyermekirodalomban. Ez a perspektíva egy olyan sajátos nézőpont, amelyik nekem személy szerint is nagyon tetszik.
Hogy látod, mitől lesz egy mesetörténet időtálló?
Szerintem attól, hogy általános értékeket fogalmaz meg, és ezeket újrafogalmazza, vagy éppen korszerűen fogalmazza meg. Én személy szerint nem nagyon szoktam olyan dolgokat írni, amelyek szorosan a hétköznapokhoz kapcsolódnak, mert úgy érzem, hogy ettől talán csökkenhet a történet hitelessége.
Úgyhogy szerintem, ha az ember úgy fogja fel a meseírást, ahogy a klasszikus mesék is születtek, és valami hasonlót próbál létrehozni – természetesen jó értelemben –, akkor talán esély van arra, hogy időtálló történet szülessen.
Miből merítkezel te, mi az a forrás, ami számodra az ihletet adja?
Nagyon sok ötletem szokott lenni, például minden évben van legalább egy jegyzetfüzetem, amelyik megtelik mindenféle ötletekkel. Nyilván ezek közül nem lehet mindegyiket rendesen megírni, úgyhogy viszonylag kevésből lesz végül mese. Vannak közöttük olyanok is, amelyek hétköznapi jelenetekből születnek.
Nagyon sok mindenből lehet meríteni. Ezekhez kapcsolódnak a gyerekkori tapasztalataim, de a későbbi élményeim, élettapasztalataim is, tehát minden, amit az évek során összeszedtem, valahogy bele szokott kerülni az írásaimba. Legyen az akár konkrétan Moldva, onnan is sok minden inspirál. Most például volt egy olyan mesém, amelybe írtam egy kis versbetétet, egy varázsverset, amely a varázslással volt kapcsolatos, és ebbe archaikus szavakat is beleírtam, amitől reményeim szerint még varázslatosabb lett ez a versike. Úgyhogy ilyeneket is szoktam beletenni, de tulajdonképpen minden, amit az életutam során megtapasztaltam, adhat ötleteket.
Milyen igényeknek kell nektek megfelelni íróként?
Ez egy jó nagy kérdés, mert ha tudnánk rá a választ, jóval egyszerűbb dolgunk lenne. Ha világos válasz lenne erre, sokkal könnyebb lenne megfelelni az elvárásoknak, de hogy én mit gondolok erről: szerintem mindenképpen kihívás.
Én most elsősorban a gyerekirodalomra tudok gondolni, ott nagyjából tisztában vagyok azzal, hogy milyen igények vannak. Mindenképpen figyelembe kell venni, hogy nagyon sok impulzus éri a gyerekeket, és ennek valahogy meg kell jelennie a szövegben, vagy valamilyen módon viszonyulnia kell ehhez. Legalábbis én erre törekszem, hogy az impulzusgazdagságot maximálisan figyelembe vegyem.
A prózával és a verssel kapcsolatban nagyon sokféle elvárás és igény van, de ha most konkrétan kellene válaszolnom, akkor azt mondanám, hogy a hitelesség mindenképpen fontos. Ez pedig akkor tud megvalósulni, ha van mögötte valami, amiből táplálkozik: vagy élettapasztalat, vagy egy kiforrott életérzés. Legyen egy körülírható tárgya, tehát ne csak azért szülessen meg a vers, hogy írjunk egy verset, hanem legyen benne valami, ami a szövegen túlmutat.
A prózával kapcsolatban ugyanezt gondolom. Legyen mögötte valamilyen művészi élményanyag, bármilyen jellegű is, szerintem ez sokat számít. A befogadók ösztönösen megérzik, hogy van-e valami a szöveg mögött. Elgondolkodásra késztet, és utána eldöntheted, hogy neked mit üzen, mit mond. Szerintem ami hiteles, azt az emberek automatikusan keresik. Ha valami nem didaktikus, nem előre gyártott, az már önmagában érdekesebb. A gyerekek számára is. Ha valami életízű, ha nincs túlságosan kiszépítve, akkor az emberek azt keresik, hogy mi benne az igazság.
Milyen szerzők voltak a legnagyobb hatással rád?
Nagy hatással volt rám Rainer Maria Rilke költészete, pár versét könyv nélkül tudom a mai napig, fordítottam is tőle, de nyilván nagyon sok szerzőt kellene felsoroljak. Hadd említsem itt mégis Thomas Bernhardot még, Kazuo Ishigurot és Paul Celant, akiket olvasva mindig mély benyomással maradok. A mesékkel és fantáziairodalommal kapcsolatban Lázár Ervin mesevilága, írói személyisége bálványként él bennem, de azt hiszem, bizonyos értelemben Tolkien-rajongónak is számítok.
Van-e olyan alkotásod, amely különösen közel áll a szívedhez?
Mindig a legutóbbi könyvem az, amit a legjobban kedvelek, bár minden megjelenés után egy idő elteltével, bizonyos szintig el is távolodom azoktól a dolgoktól, amiket kiadok a kezemből. Most egy nagyobb lélegzetű műfordítási munka foglal le, de gyűlt már bőven anyag egy meséskönyvhöz, viszont a kiadása még nem körvonalazódott.
Hogyan hat Kolozsvár az alkotói munkádra?
Kolozsvár mindig rengeteg, különféle impulzust adott, ami, úgy gondolom, meglátszik az írásaimban is. Nemcsak a történelmi emlékekkel kapcsolatos aspektusokra gondolok, amelyek lépten-nyomon megtalálhatóak, hanem a barátokra, ismerősökre is, a közösségre, akik folyamatosan jó történeteket adnak be az alkotási folyamatba.
Mit jelent számodra a szolgálat fogalma?
Maximálisan rugalmasnak lenni, illetve alkalmazkodni a másikhoz, másokért csinálni valamit. Nálam ez egészen konkrétan úgy jelentkezik, hogy ha dolgozom egy ügyféllel – legyen az bármilyen, bolti vagy egyéb üzleti partner – maximálisan tudjak alkalmazkodni ahhoz, hogy ő mit szeretne.
Vagy például, ha kérnek tőlem egy mesét a Napsugárba, akkor ott meg van határozva a terjedelem, a téma és minden egyéb. Én nem értek egyet azzal, hogy ami ihletből jön, azt megírjuk, és ha belefér abba, amit kérnek, akkor elküldjük. Szerintem nyugodtan lehet ezt úgy felfogni, bizonyos szinten szolgálatként is, hogy pontosan olyat írok, vagy legalábbis törekszem arra, hogy olyat írjak, amilyet szeretnének, vagyis ami az elvárás. Ha ez az elvárás, akkor én annak megfelelően próbálom teljesíteni.
Hogyan van jelen a hit az életedben?
A hit szerintem olyan dolog, ami szervesen összekapcsolódik az életemmel. Nem tudnám elképzelni sem a személyes életemet, sem a párkapcsolati, sem a szakmai életemet hit nélkül. Számomra a hit túlmutat azon, hogy rendszeresen olvasom például a Bibliát – ezek is természetesen fontosak –, de talán még fontosabb, hogy ez a viselkedésemben, a gondolkodásomban és a hovatartozásomban is megjelenjen.
Mit szeretnél, hogy az olvasó érezzen, amikor becsukja a könyvedet?
Azt szeretném, hogy maradjon valamivel, és azt, hogy amivel marad, az valahogy ahhoz kapcsolódjon, hogy szélesedjen a látóköre, hogy hozzájáruljak ahhoz, hogy nyitottabb és szélesebb látókörű legyen.
A mesékben vagy a versekben például próbálok olyan szemszögből írni, amelyik szerintem valamilyen szempontból újszerű, vagy behozni egy teljesen új dolgot, amellyel én korábban nem találkoztam mesében. Ez az egyik oldal, másrészt pedig ezeknél a műfajoknál más szempontok érvényesülnek. Ha verset vagy prózát írok, akkor a témaválasztásban és a nyelvezetben is más, szabadabb lehetőségek vannak, mint a gyerekirodalomban. De mindegyik esetben törekszem arra, hogy a befogadóban megmaradjon ez a nyitottság, amiről beszéltem, és valamit vigyen magával a könyv becsukása után is.
Az interjú megjelent a Vasárnap hetilap 2026/35. és 2026/36. számaiban.
