Mi húzódik az emberi viselkedés mögött? Hogyan segíthet a bizalom, az empátia vagy akár a zene a gyógyulásban és az önismeretben? SZÁVA CSILLA pszichológussal, pár- és családterapeutával beszélgettem életútról, hivatásról, a segítő kapcsolat erejéről és azokról a tapasztalatokról, amelyek megerősítették benne: minden ember hordoz magában értéket, bölcsességet és megértésre váró történeteket.
Csíkszentdomokosi gyökereidről is szeretnélek kérdezni. Édesanyád tanítónőként dolgozott, mennyire befolyásolta az ő példája azt, hogy végül a pszichológia mellett döntöttél?
Édesanyám példája nagyon meghatározó volt az életutam szempontjából, azt mondanám, hogy akár 80–90 százalékban befolyásolta a pályaválasztásomat. Gyerekként nagyon érzékeny személy voltam, és egy alkalommal gyerekpszichológushoz is eljutottam. Ez rendkívül pozitív élményként maradt meg bennem, és ettől kezdve egyre inkább foglalkoztatott, mi húzódik meg az emberek viselkedése mögött, milyen belső folyamatok alakítják a döntéseiket és reakcióikat.
Édesanyám sokat tett azért, hogy kialakuljon bennem ez a kíváncsiság és érzékenység mások viselkedése iránt. Egyre fontosabbá vált számomra, hogy megértsem, min mennek keresztül az emberek, mi motiválja őket, és mi áll a viselkedésük hátterében. Ez az empátiámat is fejlesztette: nemcsak másokkal, hanem önmagammal szemben is elfogadóbb lettem. Rájöttem, hogy minden ember története mögött vannak okok és összefüggések, és hogy egy impulzív vagy akár agresszív viselkedésnek is megvan a maga magyarázata. Ez a szemlélet segített abban, hogy ne kizárólag magamat hibáztassam a nehéz helyzetekben, hanem próbáljam megérteni azok mélyebb gyökereit. Úgy érzem, ennek köszönhetően a gyerekkori negatív tapasztalatok sem okoztak bennem akkora sérüléseket, mert igyekeztem értelmezni és megérteni őket.
Az iskolapszichológusi munka, az idősekkel végzett munka, a mentális betegekkel és fogyatékkal élő személyekkel való foglalkozás nagyon különböző területek. Mit adott neked mindez?
Valójában soha nem szerettem volna tanítani, ezért az iskolapszichológusi munka során engem is meglepett, milyen jól érzem magam ebben a közegben. Akkoriban pszichológiát vagy állampolgári nevelést is kellett tanítanunk, és ez fontos önismereti felismerés volt számomra: rájöttem, hogy ezt jól tudom csinálni. Voltak olyan osztályok, amelyeket a tanárok nehezen kezelhetőnek tartottak, a gyerekek pedig sokszor maguk is azonosultak azzal a bélyeggel, hogy ők a „rossz osztály”. Igazi sikerélmény volt számomra, hogy ezekben az osztályokban is sikerült harmóniát teremtenem. A zenét is bevittem az órákra, és a kollégák gyakran kérdezték, mi a titkom. Én mindig ugyanazt vallottam: a viselkedés mögé kell nézni. Soha nem aszerint közelítettem a gyerekekhez, ahogyan éppen viselkedtek, hanem aszerint, hogy kik ők valójában. Olyan fiataloknak láttam őket, akik éppen keresik önmagukat, lázadnak, próbálják megtalálni a helyüket a világban. Mindig volt bennem irántuk egyfajta szeretet, irgalom és empátia, és talán az is segített, hogy korban közelebb álltam hozzájuk.
Az idősekkel való munka egészen más kihívást jelentett. Kezdetben bizonytalan voltam, hogyan találom meg velük a közös hangot, de hamar rájöttem, hogy ha az ember őszinte érdeklődéssel és elfogadással közelít a másikhoz, akkor mindenki nyitottá válik. Mindenki vágyik arra, hogy meghallgassák és megértsék. Soha nem szerepet játszottam, nem a pszichológus szerepével azonosultam, hanem egyszerűen jelen voltam a másik ember mellett. Úgy érzem, ez segített abban, hogy az idősek megnyíljanak előttem.
A legnagyobb nehézséget az jelentette, hogy sokan súlyos betegségekkel küzdöttek. Nem volt könnyű motiválni őket, hogy részt vegyenek a közös programokon vagy foglalkozásokon. Ugyanakkor azokkal, akikkel sikerült kapcsolatot kialakítani, nagyon szép közös munka bontakozott ki. Akik pedig már olyan állapotban voltak, hogy nem tudtak bekapcsolódni a közösségi tevékenységekbe, azokhoz személyesen mentem el. Ezek a találkozások sokszor mély kérdéseket vetettek fel bennem az életről, a szenvedésről és az elmúlásról. Emlékszem egy Alzheimer-kórban szenvedő bácsira, aki korábban elismert szakorvos volt. Sokakat megrendített a látványa, hogy egy olyan ember, aki egész életében tanult és gyógyított, végül ilyen állapotba került. Számomra ezeknek a helyzeteknek az elfogadásában a hit jelentett kapaszkodót. Ha nem lett volna bennem a meggyőződés, hogy az életnek van folytatása, és hogy Isten jót tartogat az ember számára, sokkal nehezebb lett volna ezt a közeget lelkileg hordozni.
A fogyatékkal élő személyekkel való munkám a Gondviselés Egyesületnél szintén meghatározó tapasztalat volt. Már egyetemista koromban, Békéscsabán találkoztam halmozottan sérült felnőttekkel, és ez alapvetően formálta a szemléletemet. Az elején volt bennem félelem és idegenkedés, de amikor közéjük kerültem, azt éreztem, mintha a mennyországban lennék. Olyan nyitottságot, szeretetet és őszinteséget tapasztaltam, amely mély nyomot hagyott bennem. Sokszor az volt az érzésem, hogy érzelmileg egészségesebbek, mint sok egészséges ember.
Ez az élmény végleg megerősített abban, hogy a fogyatékosság csak egy külső körülmény, az ember értékét nem ez határozza meg. Ezek az emberek személyiségükben, lelkiségükben rendkívül gazdagok. Különösen meglepett, hogy mennyire érzékenyek az érzelmek nyelvére. Sokszor könnyebben és őszintébben tudtak beszélni arról, mi zajlik bennük, mint más csoportok. Úgy láttam, hogy nagyon tisztán érzékelik a számukra fontos értékeket, és ösztönösen ezek szerint élnek. Nem volt bennük mellébeszélés, számítás vagy képmutatás. Megőriztek valamit abból a tisztaságból és őszinteségből, amelyet a hétköznapi életben ritkán tapasztalunk, és ez nekem rendkívül sokat adott.
Hogyan viszonyulnak az emberek a terápiához? Tapasztalható egyfajta elzárkózás?
Az elmúlt években nagyon sokat változott a szemléletmód, különösen a fiatalok körében. A szakemberek is megfigyelték, hogy a mai fiatal generáció sokkal tudatosabban viszonyul az élet különböző területeihez, legyen szó az egészségről, a párkapcsolatokról vagy a lelki jóllétről. Ha problémát vagy hiányt tapasztalnak az életükben, általában nyitottabbak arra, hogy segítséget kérjenek, és kevésbé érzik ezt szégyellnivalónak, mint korábban.
Ugyanakkor még mindig élnek bizonyos tévhitek a pszichológiával és a terápiával kapcsolatban. Sokan összemossák a pszichológiát a pszichiátriával, és úgy gondolják, hogy aki terápiára jár, annak súlyos mentális betegsége van. Valóban vannak helyzetek, amikor a pszichológiai és a pszichiátriai segítség kiegészítik egymást, de a legtöbb ember egyszerűen azért fordul szakemberhez, mert szeretné jobban megérteni önmagát, rendezni a kapcsolatait vagy megoldást találni egy nehéz élethelyzetre. Azt látom, hogy ez a korábban erősen jelen lévő tabu fokozatosan oldódik, és egyre többen mernek segítséget kérni.
A pár- és családterápiával kapcsolatban is sok a félreértés. Sokan azt gondolják, hogy családterápiáról csak akkor beszélhetünk, ha az egész család jelen van a folyamatban. Természetesen ideális esetben hasznos lehet minden érintett részvétele, hiszen így jobban láthatóak a kapcsolati minták és kommunikációs sémák. Ugyanakkor már az is komoly változást indíthat el, ha egyetlen családtag kezd el dolgozni önmagán. Én rendszerszemléletben dolgozom, vagyis a családot egymásra ható kapcsolatok rendszerének tekintem. Ebben a rendszerben, ha egy ember változik a gondolkodásában vagy a viselkedésében, az előbb-utóbb hatással lesz a többiekre is. A családterápia egyik alapvető felismerése éppen az, hogy nem mindig kell mindenkit egyszerre megváltoztatni: sokszor már az is elég, ha egy ember megtalál egy új utat, és ezzel a család egészének működésére pozitív hatást gyakorol.
Szabadgyakorlatra és kabinet működtetésére nemrég szereztél engedélyt. Hogy látod, mi az ami a pár- és családterápiában most a 21. században egy kihívásnak számít?
Úgy gondolom, hogy a mai párkapcsolatok és házasságok egyik legnagyobb kihívása a bizalom kérdése. Sok ember úgy nő fel, hogy gyermekkorában nem tapasztalja meg a feltétel nélküli biztonságot és bizalmat a szüleivel való kapcsolatában. Ennek következtében kötődési nehézségeket hordozhat magában, amelyek később a párkapcsolataiban is megjelennek.
Gyakran azt látom, hogy a felek bizonyos dolgokat megosztanak egymással, más dolgokat viszont tudatosan vagy tudattalanul elhallgatnak. Pedig egy jól működő kapcsolat alapja az átláthatóság. Nem arról van szó, hogy minden gondolatunkat vagy érzésünket azonnal a másikra kell zúdítani, hanem arról, hogy ne legyenek titkok közöttünk. Ha egy kapcsolatban vannak olyan területek, amelyeket szándékosan elzárunk a másik elől, annak előbb-utóbb következménye lesz.
A titkok és a kimondatlan dolgok ugyanis nem maradnak hatás nélkül. Valamilyen formában mindig megjelennek a kapcsolat működésében: feszültséget, bizalmatlanságot, eltávolodást okozhatnak, de akár a gyermekek viselkedésében is tükröződhetnek. Éppen ezért a pár- és családterápiában ma is az egyik legfontosabb feladat annak segítése, hogy a családtagok őszintén, biztonságosan és bizalommal tudjanak kapcsolódni egymáshoz.
Ennyi meghallgatás és segítségnyújtás mellett hogy tudsz te odafigyelni a saját mentális egészségedre?
Érdekes módon engem ez inkább felszabadít. Nehéz pontosan megmagyaráznom, de úgy érzem, hogy valahol erre születtem. Ahelyett, hogy elszívná az energiámat, sokszor éppen erőt ad. Talán azért is, mert nem úgy tekintek a terápiás folyamatra, mint egy helyzetre, ahol nekem kell valamit „adnom” a másiknak. Valójában ez egy téves hozzáállás lenne. Ha egy szakember azzal a gondolattal ül be egy beszélgetésre, hogy neki meg kell mentenie vagy meg kell oldania a másik problémáját, akkor könnyen elveszítheti a valódi ráhangolódás képességét. Én azt vallom, hogy minden ember a saját életének és történetének a legjobb ismerője. A terápia nem arról szól, hogy kész válaszokat vagy tanácsokat adjunk, hanem arról, hogy segítsünk valakinek rátalálni a saját útjára és erőforrásaira. Éppen ezért a tanácsosztogatás helyett annak a támogatása a fontos, hogy a kliens felfedezze a saját válaszait és megerősödjön a saját döntéseiben.
Talán ezért érzem azt, hogy én magam is nagyon sokat kapok ezekből a találkozásokból. Rengeteget tanultam a klienseimtől, és emberileg is sokat gazdagodtam általuk. Sokszor úgy érzem, hogy színesebbé vált az életem azáltal, hogy ennyi különböző ember történetébe nyerhetek betekintést. A terápiás kapcsolat számomra egyfajta kölcsönös jelenlét: miközben én segítőként vagyok jelen, a másik ember is ad valamit. Minden ember hordoz magában értékeket, tapasztalatokat és bölcsességet, és számomra mindig különleges élmény ezekkel találkozni. Ezért nem úgy élem meg a munkámat, mint egy egyoldalú segítségnyújtást, hanem mint olyan emberi kapcsolatokat, amelyekből mindkét fél gazdagodhat.
Említetted, hogy a zenét és a zeneterápia elemeit is gyakran beépíted a munkádba. Hogyan kapcsolódik a zene az életedhez, és milyen szerepet tölt be a hivatásodban?
A zene mindig egyfajta eszköz volt az életemben. Kezdetben egyszerűen azért foglalkoztam vele, mert örömet adott. Autodidakta módon tanultam meg gitározni, és már gyerekkoromtól jelen volt az életemben több hangszer is: zongoráztam, hegedültem, furulyáztam. A szüleim hamar észrevették, hogy nagyon fogékony vagyok a zenére, és mindig támogattak ebben. Volt is egy dilemma annak idején, hogy zenei pályára menjek-e tovább, de végül úgy döntöttem, hogy a zenét a szakma mellett is meg tudom őrizni az életemben.
A zene mindig velem maradt, és sokszor éppen ez segített továbblendülni a nehezebb időszakokon. Amikor a szakmai munkámban lassabban haladtak a dolgok, vagy nem éreztem annyi sikerélményt, a zenében mindig megtaláltam azt az örömöt és megerősítést, ami továbbvitt. Nem egyetlen területre épült az életem, hanem több dolog egészítette ki egymást, és a zene mindig egy olyan pluszt adott hozzá, ami gazdagított.
Azt is megtapasztaltam, hogy a zenének valóban van terápiás hatása. Nagyon szerettem bevinni a munkámba, mert azt láttam, hogy nemcsak a klienseknek vagy a csoportoknak segít, hanem nekem is könnyebbé teszi a kapcsolódást. A zene oldotta a kezdeti nehézségeket, a feszültséget és a szorongást, és segített abban, hogy igazán jelen tudjak lenni azokkal, akikkel dolgoztam.
A Szent Cecília kórusban már több mint tíz éve énekelek, és ez is nagyon fontos része lett az életemnek. Kezdetben nagy kihívás volt számomra, hiszen bár tanultam zenét a művészeti népiskola keretei között, nem ez volt a fő területem. Amikor először szembesültem azzal, hogy komoly kottákat kell olvasni, saját szólamot kell követni módosító jelekkel, azt gondoltam, ez nagyon nehéz lesz. Ugyanakkor éppen ez a kihívás motivált, mert éreztem, hogy itt nemcsak közös éneklésről van szó, hanem figyelemre, kitartásra és fejlődésre is szükség van. Rengeteget fejlődtem a kórusban, sokkal könnyebben olvasok kottát, és azt is tapasztalom, hogy a figyelmem, a koncentrációs képességem is sokat változott. Talán az idegrendszerem is alkalmazkodott ehhez, mert régebben nehezebben tudtam hosszabb ideig összpontosítani, ma viszont sokkal könnyebben megy. Ebben az is szerepet játszott, hogy két nyelven dolgozom: magyarul élem a mindennapjaimat, de románul is folyamatosan készülök, gondolkodom és fejezem ki magam, ami szintén fejlesztette a figyelmemet.
A kórus számomra azonban nemcsak zenei fejlődést jelent, hanem közösséget is. Kolozsváron ez az egyik olyan közeg, ahol igazán otthon érzem magam. A szakmai közösség mellett nagyon sokat jelent egy olyan hely, ahová tartozhatok, ahol közös céljaink vannak, együtt készülünk koncertekre, és együtt élünk meg fontos pillanatokat. Ez a közösségi élmény önbizalmat ad, erősíti az énképemet, és úgy érzem, a zene által teljesebb emberré válok.
Az életed során sokakat kísértél egy-egy útszakaszon. Szerinted mi ez a legfontosabb dolog akár egy szóban, egy félmondatban összefoglalva, amit az embernek meg kell tanulnia önmagáról?
Azt gondolom, hogy az egyik legfontosabb dolog, amit az embernek meg kell tanulnia önmagáról, az az, hogy jobban bízzon saját magában. Minden ember hordoz magában egy belső tudást és bölcsességet, de a környezetünk, a társadalmi elvárások és a különböző élethelyzetek sokszor elbizonytalanítanak bennünket ebben. Fontos lenne visszatalálni ehhez a belső iránytűhöz, mert ha képesek vagyunk hallgatni a megérzéseinkre és a belső tudásunkra, akkor sok felesleges fájdalmat, kitérőt vagy zsákutcát elkerülhetünk.
Azt is fontosnak tartom, hogy ne másokhoz mérjük magunkat. Nem azt kell nézni, hogy a másik hol tart, és én hol tartok hozzá képest, hanem azt, hogy önmagamhoz képest mennyit fejlődtem, milyen nehézségeket győztem le, és honnan indultam. Minden embernek saját életútja van, és mindenkinek megvan a maga ideje az érésre.
Ezt egy kerthez tudnám hasonlítani: van, aki rózsának születik, van, aki ibolyának, és van, aki napraforgónak. Lehet, hogy az ibolya kevésbé látványos, mint a magasra növő napraforgó, de lehet, hogy sokkal erősebb illata van. Attól, hogy valaki kevésbé feltűnő, még nem kevésbé értékes. Ugyanígy minden ember máskor bontakozik ki, máskor hozza meg a maga gyümölcsét.
Nem várhatjuk el például egy almától, hogy eper legyen. Az alma a saját természetének megfelelően, a maga idejében fog gyümölcsöt teremni, ahogyan az eper is a saját ritmusában érkezik el a beéréshez. Ez nem azt jelenti, hogy egyik jobb vagy ügyesebb lenne a másiknál, egyszerűen más az útjuk. Talán ez az egyik legfontosabb üzenet: minden ember pontosan ott van, ahol lennie kell, és a saját útját kell megtalálnia.
Az interjú megjelent a Vasárnap hetilap 2026/33-34. számaiban.
